A mű eredeti címe: Jane Eyre 18 страница

Az út egyik oldalát alma-, körte- és cseresznyefák szegélyezték, a másik oldalát mindenféle régimódi virágok: kankalin, tátika, árvácska, vanília, kakukkfű. A langyos tavaszi esők és a sok napsütés következtében frissen illatoztak. A kelő nap a harmatos gyümölcsfákra ontotta sugarait.

- Akar egy rózsát, Jane?

Leszakított egy félig kinyílt bimbót, ez nyílt ki elsőnek azon a bokron, és átnyújtotta.

- Köszönöm, uram.

- Szereti a napfelkeltét, Jane? Nézze az eget, ezekkel a magasan lebegő, könnyű kis felhőkkel, ezek biztosan eloszlanak, ha felmelegszik az idő. Milyen kristálytiszta és milyen balzsamos a levegő!

- Gyönyörű ez a reggel, uram.

- Szörnyű éjszakája volt, Jane.

- Hát nem volt nagyon kellemes.

- Milyen sápadt! Nagyon félt, amikor egyedül hagytam Masonnal?

- Csak attól féltem, hogy kijön valaki a belső szobából.

- De hiszen bezártam az ajtót, és zsebre tettem a kulcsot. Gondatlan pásztor lennék, ha egy báránykámat - méghozzá éppen a legkedvesebbet - őrizetlenül otthagynám a farkasverem közelében. De biztonságban hagytam.

- És Grace Poole a történtek után is a kastélyban marad, uram?

- Hát persze. Ne gondoljon rá, nem érdemes. Verje ki a fejéből.

- De attól félek, az ön élete nincs biztonságban, amíg ő itt van.

- Attól ne féljen. Tudok én magamra vigyázni.

- Az a veszedelem, amelytől az éjszaka félt, most már elmúlt, uram?

- Amíg Mason Angliában van, erről nem állhatok jót; sőt talán még akkor sem, ha elhagyta Angliát. Az én életem olyan, Jane, mintha állandóan egy kitörni készülő vulkán tetején járnék.

- Pedig hát, úgy látszik, Mr. Masont nem nehéz kezelni. Fél öntől, és nem hiszem, hogy valaha is ellenszegül parancsának.

- Nem, Mason nem fog ellenem szegülni, sem tudatosan bántani nem fog, de akaratlanul, egy elejtett szóval, ha nem is az élettől, de a boldogságtól örökre megfoszthat.

- Kösse a lelkére, uram, hogy vigyázzon. Mondja meg neki, hogy mi az, amitől fél, és adja tudtára, hogyan kerülheti el a veszedelmet.

Gúnyosan nevetett, aztán hirtelen megfogta a kezemet, de éppen olyan hirtelen el is eresztette, s elnézett, valahova messze.

- Ha ezt megtehetném, maga kis csacsi, akkor csakugyan egy pillanat alatt megszűnnék a veszedelem. Amióta Masont ismerem, mindig elég volt annyit mondani neki: "tedd ezt, tedd azt", és ő szó nélkül engedelmeskedett. De ebben az esetben nem parancsolhatok rá, nem mondhatom neki, hogy "ne árts nekem, Richard", mert mindennél fontosabb, hogy ő ne tudja, hogy árthat nekem. Látom, ezt nem érti, de mondok egyebet is, amit még kevésbé fog érteni. Maga az én kis barátnőm, ugye?

- Készséggel állok szolgálatára, uram, mindenben, amit helyesnek tartok.

- Most, kis barátnőm, elmondok magának valamit. De előbb nézzen a szemembe, és mondja meg őszintén, nem fél-e. Nem gondolja, hogy nem lenne szabad itt tartanom magát, vagy hogy magának nem lenne szabad itt maradnia?

- Nem, uram.

- Hát akkor, Jane, hívja segítségül a fantáziáját. Képzelje azt, hogy maga nem jól nevelt, fegyelmezett fiatal leány, hanem vad, szertelen fiú, akinek gyerekkorától fogva mindent megengedtek. Képzelje azt, hogy egy távoli, idegen országban van, és hogy ott valami rettenete; nagy hibát követ el, mindegy, hogy milyen természetű hibát, de a következmények egész életé re kihatnak, egész életét megmérgezik. Szögezzük le: nem bűncselekményt mondtam, hanem hibát. Nem vérontásról vagy olyan gaztettről van szó, amelyért törvényes büntetés jár, hanem csak tévedésről. A tévedés következményei csakhamar elviselhetetlen súllyal nehezednek magára; mindenáron szabadulni igyekszik. Szabadulása érdekében szokatlan, de nem bűnös vagy törvénytelen eszközökhöz folyamodik. Minden hiába, nyomorúságosan érzi magát; még fiatal, és élete máris teljesen reménytelen. Fényes délben napfogyatkozás van, s úgy érzi, ez most már így is marad napnyugtáig. Keserű és szennyes emlékeitől menekülni próbál, száműzetésben keres megnyugvást, s lélektelen, érzéki örömökben akarja föllelni az elveszett boldogságot, hiába. Szívben-lélekben megtörten, fáradtan hazatér az önkéntes számkivetésből, megismerkedik valakivel, hol és hogyan, nem fontos, új ismerősében megtalálja azokat a szép és jó tulajdonságokat, amelyeket húsz éven át hasztalan keresett. Ezek a tulajdonságok frissek, üdék, romlatlanok, s az új ismerős társaságában újraéled, sőt újjászületik, úgy érzi, jobb napok következnek, tiszta érzések, boldogító vágyak. Szeretné újrakezdeni az életét, és hátralevő napjait emberhez méltó módon eltölteni. Hogy ez a vágya teljesüljön, joga van-e egy akadályt átugrania, egy tisztán formai akadályt, amelyet sem a lelkiismeret, sem a józan ész nem szentesített soha?

Elhallgatott, feleletre várva. De hát mit felelhettem? Ó, ha valami jó szellem találó és igazságos választ súgott volna! Hiú remény! A nyugati szél susogott a borostyán levelei között, madarak énekeltek a fákon, de ha mégolyan édesen énekeltek is, nem értettem a hangjukat.

Mr. Rochester most másképpen fogalmazta meg a kérdést:

- Joga van-e a kóbor és bűnös, de immár nyugalomra vágyó, vezeklő embernek dacolni a világ véleményével, és mindörökre magához kapcsolni az említett szelíd, jóságos idegent, hogy az ő segítségével új életet kezdjen, és végre megtalálja a békességét?

Elhallgatott. Szinte csodálkoztam, hogy a falevelek tovább susogtak, a madarak tovább csicseregtek, és nem várták ők is lélegzet-visszafojtva a folytatást. Sokáig kellett volna várniuk, mert Mr. Rochester sokáig hallgatott. Végre fölnéztem, hogy miért nem mondja tovább. Sóváran nézett rám.

- Kis barátnőm - mondta egészen más hangon, s az arca is egészen megváltozott, nem volt már komoly és meghatott, hanem mint olyan sokszor, nyers és gúnyos lett megint -, kis barátnőm, bizonyára észrevette, hogy gyöngéd érzelmekkel viseltetem Miss Ingram iránt. Nem gondolja, hogy ha feleségül venném őt, csak azért is újjászületnék?

Fölállt, elsétált a fasor végéig, és amikor visszajött, már dúdolgatott magában.

- Jane, Jane - mondta, megállva előttem -, maga egészen sápadt az átvirrasztott éjszakától. Nem átkoz, amiért megzavartam nyugalmát?

- Már hogy átkoznám, uram!

- Kezet rá! Milyen hideg a keze. Az éjszaka ott, a titokzatos szoba ajtajában, sokkal melegebb volt. Mikor virrasztunk megint együtt, Jane?

- Bármikor, amikor hasznomat veheti, uram.

- Például az esküvőm előtti éjszakán! Akkor biztosan nem tudok aludni. Megígéri, hogy fönnmarad velem? Magának beszélhetek szerelmemről, mert most már maga is ismeri őt.

- Igen, uram.

- Nem mindennapi teremtés, ugye, Jane?

- Nem, uram.

- Olyan, mint egy amazon, igazi amazon, ugye, Jane? Magas, barna, viruló, szép. Karthágó asszonyainak lehetett olyan haja, mint amilyen az övé. Tyű, az ördögbe is! Dent és Lynn lent jár az istállókban. Vigyázzon, óvatosan surranjon el, itt a bokrok mellett.

Fölfelé menet még hallottam, amint vidáman odaszólt az uraknak:

- Mason még napkelte előtt elutazott. Négy órakor fölkeltem, hogy lekísérjem.

20.

Másnap Mrs. Fairfax értem küldött, kérte, hogy menjek le a szobájába. Egy férfi várt ott rám, amolyan urasági inasféle. Gyászlibériát viselt, és kezében tartott kalapját is fekete szalag fogta körül.

- Aligha emlékszik rám a kisasszony - mondta, mikor beléptem. - Leaven a nevem, Mrs. Reed kocsisa voltam nyolc-kilenc évvel ezelőtt, amikor még Gatesheadben tetszett lakni. Most is Gatesheadban szolgálok.

- Isten hozta, Robert! Nagyon jól emlékszem magára. Néha meglovagoltatott Miss Georgiana póniján. És Bessie hogy van? Mert, ugye, maga a Bessie férje.

- Köszönöm szépen, kisasszony, Bessie nagyon jól van. Két hónappal ezelőtt született a harmadik gyermekünk.

- És a Reed család, Robert?

- Sajnos, a családról semmi jót sem mondhatok, kisasszony. Nagy baj van.

- Remélem, nem halt meg senki - mondtam, és egy pillantást vetettem Robert fekete ruhájára. Ő a gyászszalagos kalapját forgatta kezében, majd lehajtott fejjel így felelt:

- Tegnap volt egy hete, hogy Mr. John Londonban meghalt.

- Mr. John?

- Igen.

- És az anyja hogy viseli ezt a csapást?

- Tetszik tudni, Miss Eyre, ez nagyon bonyolult história. Mr. John igen kicsapongó életet élt, az utolsó három évben meg éppen rossz útra tért, és a halála is szörnyű volt.

- Bessie is mondta, hogy nem valami ésszerűen él.

- Ésszerűen! Esztelenebbül nem élhetett volna! A legaljasabb férfiak és nők társaságában tette tönkre Egészségét, és tékozolta el a vagyonát. Adósságot adósságra halmozott, és börtönbe került. Anyja kétszer kiszabadította, de mihelyt szabadult, megint csak visszatért régi szokásaihoz és rossz társaságához. Ostoba és megbízhatatlan ember volt, társai becsapták és kiszipolyozták. Körülbelül három héttel ezelőtt lejött Gatesheadbe, és azt akarta, hogy Mrs. Reed adjon oda neki mindent, ami még van. Mrs. Reed azt mondta, hogy nincs már semmije, Mr. John mindent elvert. Ezután már csak halála hírét hallottuk. Hogy hogyan halt meg, nem tudjuk; azt beszélik, öngyilkos lett.

Megborzongtam. Robert Leaven folytatta:

- Tetszik tudni, az úrnő is már régóta betegeskedett. Nagyon meghízott, de ereje azért nem volt. Az anyagi gondok és a szegénységtől való félelem teljesen megtörték. Mr. John halála váratlanul érte: agyvérzést kapott. Három napig beszélni sem tudott, de múlt kedden mintha jobbra fordult volna állapota. Jelekkel mutatta a feleségemnek, hogy mondani szeretne valamit, és magában mormolt. De Bessie csak tegnap reggel értette meg, hogy mit mond. Azt mondta: "Hívd ide Jane-t - hozd ide Jane-t, beszélni akarok vele." Bessie nem tudta, hogy eszénél van-e Mrs. Reed, és hogy csakugyan beszélni szeretne-e a kisasszonnyal, de mindenesetre szólt a Reed kisasszonyoknak, és azt tanácsolta nekik, hogy küldjenek el Jane kisasszonyért. A hölgyek eleinte hallani sem akartak róla, de az úrnő olyan nyugtalan volt, és annyit hangoztatta Jane kisasszony nevét, hogy végre mégis beleegyeztek. Tegnap indultam Gatesheadből, és ha el tudna készülni a kisasszony, holnap reggel magammal vinném.

- Igen, Robert, készen leszek. Úgy érzem, e kell mennem.

- Én is azt hiszem, kisasszony. Bessie is biztosra veszi, hogy velem tetszik jönni. De itt az uraknak, ugye, jelentenie kell, hogy elmegy?

- Igen. Rögtön jelentem is.

Levezettem Robertet a cselédfolyosóra, John feleségének gondjaira bíztam, Johnnak is figyelmébe ajánlottam, aztán elindultam, hogy megkeressem Mr. Rochestert.

A földszinti helyiségekben nem találtam, sem az udvaron, sem az istállókban. Megkérdeztem Mrs. Fairfaxtől, nem látta-e. De igen, látta, úgy tudja, hogy Miss Ingrammel biliárdozik. Siettem a biliárdterem felé, valóban ott találtam Mr. Rochestert, Miss Ingramet, az Eshton leányokat és néhány gavallérjukat. Nem mondom, kellett hozzá némi bátorság, hogy megzavarjam az érdekes játékot. Minthogy azonban az én ügyem nem tűrt halasztást, odaléptem Mr. Rochesterhez, aki éppen Miss Ingram mellett állt. Miss Ingram megfordult, és gőgösen mért végig, a szeme azt látszott kérdezni: "Mit akar itt ez a béka?" És mikor én halkan odaszóltam Mr. Rochesternek, Miss Ingram olyan mozdulatot tett, mintha el akarna parancsolni onnan. Most is magam előtt látom: nagyon szép volt. Égszínkék kreppből készült reggeli öltözéket viselt; haját is azúrkék tüllel kötötte le. A játék izgalmában kipirult, és személyes sértésnek tekintette, hogy megzavartam.

- Ez a nő magával akar beszélni? - kérdezte Mr. Rochestertől, és Mr. Rochester megfordult, hogy lássa, ki "ez a nő". Félrehúzta a száját, ledobta a dákót, és jött utánam.

- Mi az, Jane? - kérdezte, miután becsukta mögöttünk a tanulószoba ajtaját, és nekitámaszkodott.

- Egy- vagy kétheti szabadságot kérek, uram.

- Minek? Hová akar menni?

- Meg kell látogatnom egy beteg hölgyet, aki értem küldött.

- Miféle beteg hölgyet? Hol lakik?

- Gatesheadben,... megyében.

-... megyében? Hiszen az százmérföldnyire van innen! Kicsoda az illető, hogy ilyen messziről odarendeli magához?

- Mrs. Reed a neve.

- A gatesheadi Reedek közül? Ismertem egy Reed nevű elöljárót.

- Annak az özvegye, uram.

- Mennyi ideig akar maradni?

- A lehető legrövidebb ideig.

- Ígérje meg, hogy egy hétnél tovább nem marad.

- Jobb, ha nem ígérek semmit, uram. Nem szeretném megszegni a szavam.

- De, ugye, mindenképpen visszajön? Nehogy valami ürüggyel rávegyék, hogy végleg ott maradjon!

- Ó, dehogy! Mihelyt lehet, visszajövök.

- És kivel megy? Csak nem akar száz mérföldet egyedül megtenni?

- Az urasági kocsist küldték értem.

- Megbízható ember?

- Igen, uram. Tíz éve szolgál a családnál.

- Mikor akar indulni?

- Holnap korán reggel, uram.

- Ebéd után még lejön a szalonba?

- Nem jövök le. Készülnöm kell az útra.

- Hát akkor most egy időre elbúcsúzunk egymástól?

- Úgy látszik, uram.

- Hogyan szoktak az emberek elbúcsúzni egymástól? Én az ilyenekben járatlan vagyok. Tanítson meg rá, Jane.

- Azt szokás mondani: viszontlátásra, vagy valami hasonlót.

- Hát mondja szépen.

- Viszontlátásra, Mr. Rochester.

- És én mit feleljek?

- "Viszontlátásra."

- Hát viszontlátásra, Miss Eyre. Ennyi az egész?

- Ennyi.

- Szerintem ez száraz, barátságtalan, szűkszavú búcsúzkodás. Valamit még hozzá kellene tenni a ceremóniához. Például: kezet fogni. De nem, nekem az sem elég. Tehát nem mond többet nekem, Jane, csak ennyit: "viszontlátásra"?

- Ennyi bőven elég, uram. Egy szóba sokszor több szívélyességet lehet beleszorítani, mint sokba.

- Megengedem, de azért nekem ez az egy szó: "viszontlátásra", mégis üres és hűvös. "Meddig akar még itt állni, hátával az ajtónak támaszkodva? - gondoltam magamban. - Hozzá kellene látnom a csomagoláshoz." Szerencsére megszólalt az ebédre hívó gongütés, és Mr. Rochester hanyatt-homlok kirohant. Napközben nem is láttam többet, reggel pedig még aludt, amikor elindultam.

Május elsején délután öt óra tájban érkeztünk Bessie-ék gatesheadbeli lakásába. Először Bessie-hez akartam benézni. Csinos, tiszta kis otthon volt, a csillogó ablakokon hófehér függöny, a padló fényes, a kandalló rácsa és a tűzszerszámok ragyogtak, a tűz vidáman pattogott.

Bessie a kandalló mellett újszülöttjét dajkálta, a két nagyobbik csendesen játszott a sarokban.

- Áldja meg a jóisten, amiért eljött! Tudtam, hogy el fog jönni! - Ezzel fogadott Bessie.

- Remélem, még nem késő, Bessie - mondtam, miután megcsókoltam. - Hogy van a beteg? Ugye, él?

- Igen, él, sőt mintha jobban lenne. Értelmesebben beszél. A doktor azt mondja, egy-két hétig még elhúzhatja, de meggyógyulni nem fog.

- Újabban is emlegetett engem?

- Ma reggel is azt mondta, hogy bárcsak itt lenne már. De most alszik, legalábbis tíz perccel ezelőtt még aludt, amikor fönt voltam nála. Legtöbbször egész délután félig eszméletlen, csak hét óra felé tér magához. Nem pihenne le egy órára, Miss Jane? Aztán majd együtt fölmegyünk.

Robert lépett a szobába. Bessie lefektette a bölcsőbe az alvó gyermeket, aztán megölelte, megcsókolta férjét. Erőnek erejével levette a kalapomat, és teát főzött, mert mint mondta, sápadt és fáradt vagyok. Szívesen elfogadtam vendégszeretetét, és éppen olyan készségesen tűrtem, hogy útiköpenyemből kihámozzon, min! valaha gyermekkoromban azt, hogy levetkőztessen.

Régi emlékek rohantak meg, ahogy elnéztem Bessie-t. Legszebb csészéjét tette a tálcára, vajas kenyeret kent, zsemlét pirított, közben megveregette a gyerekek hátát, vagy megsimogatta az arcukat, mint valaha velem tette. Bessie ma is éppen olyan fürge, csinos, ügyes volt, mint hajdan.

Mikor a tea elkészült, az asztalhoz akartam ülni, de Bessie a régi parancsoló hangján rám szólt, hogy maradjak veszteg, majd odahozza a teát a kandallóhoz. Egy kis kerek asztalt állított elém, rátette a teát meg az ennivalót, mint valamikor a gyerekszobában, amikor valami nyalánkságot hozott föl a konyhából. Hálásan mosolyogtam, és éppúgy szót fogadtam, mint régen.

Kérdezte, jól érzem-e magam Thornfieldben, milyen asszony az úrnőm, és mikor elmondtam, hogy úrnő nincs, csak úr van, azt kérdezte, rokonszenves-e az úr. Mondtam, hogy inkább csúnya, mint csinos, de úriember, velem jól bánik, és én meg vagyok a helyemmel elégedve. Aztán beszéltem a vidám társaságról, amelyet vendégül lát a kastély. Ez különösen érdekelte Bessie-t.

Körülbelül egy órát beszélgettünk, aztán Bessie rám adta a kalapomat, köpenyemet, és fölmentünk a kastélyba. Csaknem kilenc évvel ezelőtt Bessie kísért le azon az úton, amelyen most fölfelé mentünk. Egy ködös, nyirkos, sötét januári reggelen valamikor kétségbeesve hagytam el ezt a gyűlölt házat, mint egy számkivetett, elítélt bűnös - hogy Lowood távoli és ismeretlen világában keressek fagyos menedéket. Most ugyanaz a régi, ellenséges tető meredezik előttem. Még nem tudhatom, mi vár rám, de a szívem, az ma is fáj. Ma is vándornak, hazátlannak érzem magam a földön, de ma már jobban bízom magamban, saját erőmben, és kevésbé rettegek másoktól. A gyermekkori szenvedések tátongó sebhelyei begyógyultak, a bosszúvágy tüze elhamvadt.

- Tessék előbb a reggelizőszobába menni mondta Bessie. - A kisasszonyok ott lesznek. A reggelizőszoba egészen olyan volt, mint azon az emlékezetes napon, amelyen itt Mr. Brocklehurstnek bemutattak. A kandalló előtt ugyanaz a szőnyeg, amelyen ő akkor állt. Egy pillantást vetettem a könyvespolcokra, és úgy tetszett, hogy Bewick Madárvilágának két kötete ma is ott van a régi helyén, a harmadik polcon Gulliver utazásai, és az Ezeregyéjszaka pedig éppen fölötte. Az élettelen tárgyak nem változtak, de az élőkre alig ismertem rá.

Két fiatal hölgy állt előttem: az egyik roppant magas, majdnem olyan magas, mint Miss Ingram, nagyon sovány, arcszíne fakó, arckifejezése rideg. Egész megjelenésében volt valami aszketikus, amit még fokozott az egyenes szabású fekete szövetruha, a keményített fehér gallér, a simán hátrafésült haj s az apácának illő, fekete gyöngysor a nyakában, a rajta csüngő feszülettől. Ez biztosan Eliza - gondoltam -, bár ez a hosszúkás, színtelen arc kevéssé emlékeztet a hajdani Eliza arcára.

A másik hölgy természetesen Georgiana; de ez sem az a Georgiana, akire emlékeztem, nem az a tündérszép, kecses, tizenegy éves kislány. Ez egy viruló, meglehetősen kövér fiatal hölgy volt, szabályos, babaarcú szépség, álmodozó kék szempár, bodros szőke haj. Ő is fekete ruhát viselt, de egészen más szabásút, mint Eliza. Amilyen puritánul egyszerű volt Eliza ruhája, olyan divatos Georgianáé.

Mind a két lányban volt valami az anyjukból. A sápadt és sovány idősebbik leány az anyja barna szemét örökölte; az élettől duzzadó, viruló fiatalabbik az anyja állát, talán egy kissé lágyabb változatban ugyan, de azért az állnak ez a szigorú vonala leírhatatlanul keménnyé tette az élveteg, viruló arcot.

Felállva üdvözöltek, amikor beléptem; és mind a kettő "Miss Eyre"-nek szólított. Eliza egészen röviden, mosoly nélkül üdvözölt, aztán visszaült a helyére, a tűzbe nézett, és látszólag megfeledkezett rólam.

Georgiana néhány sablonos mondattal toldotta meg a "hogy van?"-t; az időjárásról, az utazásról beszélt, és közben lopva tetőtől talpig végigmért. Hol a bárányprémes galléromat nézte, hol falusias kalapomat. Fiatal hölgyek szavak nélkül is tudják véleményüket közölni egymással. A gőgös tekintet, a hűvös, közömbös magatartás sértő szavak nélkül is tudtomra adta Georgiana lesújtó véleményét.

Ma már azonban nem sértődtem meg olyan könnyen, mint hajdanában. Ahogy ott ültem unokatestvéreim között, meglepődve tapasztaltam, hogy édeskeveset törődöm az egyiknek fagyos közömbösségével és a másiknak gúnyos figyelmével. Elizától nem féltem, Georgianán nem bosszankodtam. Más dolgok foglalkoztattak. Az utolsó hónapok alatt sokkal hatalmasabb érzelmek ébredtek föl bennem, mint amilyeneket ők valaha fölébreszthettek. Az örömnek és a fájdalomnak sokkal finomabb és élesebb változatait ismertem meg, úgyhogy unokatestvéreim viselkedése teljesen hidegen hagyott.

Дата добавления: 2015-09-30