A mű eredeti címe: Jane Eyre 26 страница

- Amint látja, a húgaim örülnek, ha közöttük marad - mondta St. John. - Mint ahogyan örömük telnék abban is, hogy egy félig megfagyott kismadarat dédelgethetnének, amely a hideg elől hozzájuk menekült. Én inkább azon lennék, hogy minél előbb talpra állítsam, és munkához juttassam. Igyekszem is mindent elkövetni, hogy ez sikerüljön, de a kilátások nem valami kecsegtetőek. Én csak egy szegény vidéki parókia papja vagyok, segíteni csak a legszerényebb eszközökkel tudok. És ha ezeket a szerény eszközöket megveti, akkor keressen más, tekintélyesebb pártfogót.

- Hiszen már mondta, hogy a legszerényebb munkával is megelégszik - felelt helyettem Diana -, és azt is tudod, St. John, hogy nemigen válogathat pártfogókban: meg kell elégednie az ilyen zsémbes emberekkel, amilyen te vagy.

- Elmegyek varrónőnek, elmegyek takarítónőnek, cselédnek, gyereklánynak, ha más munka nem akad - mondtam.

- Rendben van - felelt hűvösen St. John. - Megígérem, hogy segíteni fogok a magam módján, majd ha elérkezettnek látom az időt.

Kezébe vette a könyvet, amelyet tea előtt olvasott. Én nemsokára visszavonultam, mert már úgyis sokáig fent voltam; és sokat beszéltem, többet, mint amennyit erőbeli állapotom megengedett.

27.

Minél inkább megismertem a ház lakóit, annál jobban megszerettem őket. Egy-két nap alatt annyira megerősödtem, hogy már fent lehettem, és néha ki is sétáltam. Dianával és Maryvel sokat beszélgettem, és ha megengedték, segítettem is nekik. Nem először ért ez az öröm az életben, hogy rokon lelkekre találtam: ízlésünk, érzéseink, elveink teljesen megegyeztek.

Ami Mr. St. Johnt illeti, az a rokonszenv, amely olyan gyorsan és természetesen keletkezett köztem és húgai között, őrá nem terjedt ki. Ennek egyik oka az is lehetett, hogy ő aránylag ritkán volt otthon. Idejének nagy része a szétszórt népességű parókia betegeinek és szegényeinek látogatásával telt el.

Lelkipásztori teendőinek elvégzésében semmiféle időjárás nem akadályozta. Jó időben, rossz időben egyaránt fogta a kalapját, és apja vén vadászkutyájának, Carlónak társaságában nekivágott. Igazán nem tudom, hogy a szeretet irányította-e munkáját, vagy csak a kötelesség. Ha nagyon rossz volt az idő, húgai megpróbálták rábeszélni, hogy maradjon itthon. Ilyenkor különös mosollyal, de inkább komolyan, mint vidáman, így felelt:

- Ha már egy szélroham vagy egy kis eső visszatart kötelességem teljesítésétől, hogyan készülök elő a jövő nagy feladataira?

Diana és Mary rendesen csak egy sóhajjal felelt erre, aztán néhány pillanatra komor hallgatásba merültek.

Gyakori távollétein kívül még valami volt, ami útjában állt a barátság kibontakozásának. Mr. St. John zárkózott, szórakozott, tépelődő természetnek látszott. Habár papi feladatait buzgón ellátta, s életmódja és szokásai ellen semmiféle kifogás sem lehetett, azért nem sugárzott belőle az a megelégedettség, az a jóleső derű, amely minden igazi kereszténynek és minden nemes szívű emberbarátnak jutalma kell hogy legyen. Gyakran esténként, mikor az ablakban üldögélt, előtte az asztalon a papírjaival, abbahagyta az írást vagy az olvasást, állát a tenyerén nyugtatta, és átadta magát, nem tudom, miféle gondolatoknak. De hogy a gondolatok nem lehettek nagyon megnyugtatóak, az riadt tekintetén és kitágult szemén látszott.

Közben eltelt egy hónap. Dianának és Marynek nemsokára vissza kell térnie abba az egészen más életbe, amely Dél-Angliának valamelyik előkelő városában várja őket. Mind a ketten nevelőnők voltak, szerény alkalmazottak olyan úri családoknál, amelyeknek gazdag és gőgös tagjai nem keresték és nem méltányolták lelkük kincseit, csak megszerzett tudásukat értékelték, mint ahogyan a szakácsnőben is csak azt nézték, hogy jól tudjon főzni, a komornában pedig, hogy ügyesen kiszolgálja őket.

Mr. St. John még idáig egy szót sem szólt az ígért állásról, pedig már égetően sürgős lett volna, hogy akadjon számomra valami.

Egy reggel, mikor néhány percet kettesben maradtam vele a nappaliban, odamerészkedtem az ablakfülkéhez, mely egy asztallal és egy székkel az ő dolgozószobájának számított. Elhatároztam, hogy megkérdezem, mi lesz, bár azt sem tudtam, hogyan fogalmazzam meg a kérdést, mert az ilyen zárkózott természetű emberekkel szemben nagyon nehéz megtörni a jeget. Ő azonban segített rajtam, mert ő kezdett beszélni.

- Ugye, kérdezni akar valamit? - nézett fel rám, mikor közeledtem asztalához.

- Igen. Szeretném megkérdezni, nem hallott-e valami olyanféle munkáról, amelyet én is el tudnék végezni.

- Már három héttel ezelőtt kitaláltam valamit, de minthogy szemmel láthatólag olyan jól érezte magát itt közöttünk, és a húgaim is megszerették, nem akartam megzavarni a kellemes együttest, amíg az ő távozásuk szükségessé nem teszi a maga elhelyezkedését is.

- Úgy tudom, ők három nap múlva utaznak.

- Igen. És ha ők elutaznak, én hazamegyek a mortoni parókiára. Hannah velem jön, és ezt az öreg házat lezárjuk.

Vártam egy kicsit, remélvén, hogy többet is mond. De úgy láttam, a gondolatai már megint másfelé kalandoztak. Megfeledkezett rólam. Kénytelen voltam eszébe juttatni a rám nézve annyira fontos ügyet.

- Milyen munkát talált nekem, Mr. Rivers? Remélem, a halasztás következtében nem vált tárgytalanná?

- Ó, dehogy. Kettőnkön áll a vásár, másnak nincs beleszólása.

Megint elhallgatott, mintha nem szívesen folytatná. Türelmetlen lettem, s ezt egy-két ideges mozdulattal s arcára szögezett, sürgető tekintettel érthetőbben és kevesebb fáradsággal adtam tudtára, mint ahogyan szavakkal tehettem volna.

- Ne nagyon örüljön neki - mondta. - Először is őszintén meg kell mondanom, hogy előnyös vagy csak megfelelő állást is nem tudok. Mielőtt tehát áttérek a részletekre, szögezzük le, kérem, hogy ha én segítek magán, az csak olyan, mint amikor vak vezet világtalant. Szegény ember vagyok. Mire apám adósságait kifizetem, az apai örökségből nem marad egyéb, mint ez az omladozó ház, ez a néhány rokkant fenyőfa meg ez a darab tőzegföld s a tiszafák és magyalbokrok a ház előtt. Azonkívül én egy névtelen senki vagyok. Családunk régi ugyan, de a három élő Rivers közül kettő idegenek között kénytelen megkeresni kenyerét, a harmadik pedig idegennek tekinti magát szülőföldjén, mégpedig nemcsak életében, hanem halálában is.

Azt hiszem, elfogadja az állást, amelyet fölajánlok - mondta -, de nem hiszem, hogy sokáig megtartja, ahogy én sem tudnám örökké betölteni egy angol vidéki lelkész szűk és egyre szűkülő, csendes, eldugott hivatalát, mert a maga természetében is megvan egy eleme a nyugtalanságnak, csakúgy, mint az enyémben, noha másfajta eleme.

- Beszéljen tovább! - sürgettem, mert már megint elhallgatott.

- Beszélek; és mindjárt hallani fogja, hogy milyen szegényes, milyen alantas állásról van szó. Most, hogy apám meghalt, és a magam ura vagyok, nem akarok sokáig Mortonban maradni. Valószínűleg egy éven belül elmegyek innen, de amíg itt vagyok, mindent meg akarok tenni a falu érdekében. Mortonnak, amikor két évvel ezelőtt idejöttem, nem volt iskolája, a szegények gyermekei nem tanulhattak. Nyitottam egy iskolát fiúk számára; most leányok számára is akarok nyitni egyet. Béreltem egy épületet erre a célra; van benne egy kétszobás lakás is a tanítónő számára. A tanítónő fizetése évi harminc font lesz; a lakás, egy Miss Oliver nevű hölgy jóvoltából, már be is van rendezve, nagyon egyszerűen, de megfelelően. Miss Oliver egyházközségem egyetlen gazdag emberének leánya. Miss Olivernek vasöntödéje és tűgyára van odalent a völgyben. Az említett Miss Oliver fizeti egy árvaházi növendék taníttatását és ruházatát, ennek fejében a kisleány köteles segíteni a tanítónőnek olyan házimunkák elvégzésében, amelyekhez a tanítónő elfoglaltsága miatt nem jut hozzá. Vállalná ezt a tanítónői állást?

Meglehetősen sietve tette fel a kérdést. Azt hiszem, el volt rá készülve, hogy méltatlankodón és megvetően visszautasítom az ajánlatot. Nem ismervén gondolataimat és érzelmeimet, ha sejtett is valamit, nem tudhatta, hogy fogom fel a dolgot. Hát az biztos, hogy nem volt valami fényes állás, de - menedék volt, és erre vágytam leginkább: biztos menedékre. Nehéz munka lesz, de egy nevelőnői álláshoz viszonyítva: független. Nem kell idegeneket szolgálnom - ettől nagyon féltem -, és végre is tisztességes, nem lealázó foglalkozás. Már határoztam is.

- Köszönöm, Mr. Rivers, hálás szívvel elfogadom az ajánlatot.

- De megértette, miről van szó? Falusi iskola; tanítványai mind szegény gyerekek, földművesek, legjobb esetben gazdálkodók gyermekei. Mindössze kötni, varrni, írni, olvasni, számolni kell tanítani őket. Magasabb képzettségre nem lesz szűkség. Mit csinál a tehetségével, ízlésével?

- Félreteszem, amíg majd szükség lesz rájuk. Nem romlanak el.

- Tehát akkor tisztában van azzal, amit elvállalt?

- Igen.

Minél inkább közeledett az elutazás napja, Diana és Mary annál szomorúbb lett. Igyekeztek erőt venni magukon, de a szomorúságot, amely ellen küzdöttek, nem tudták teljesen legyőzni, sem eltitkolni. Diana azt mondta, hogy ez egészen más búcsúzás lesz, mint az eddigiek voltak. St. Johnt valószínűleg évekig, talán soha többé nem fogják viszontlátni.

- St. Johnnak régi tervei vannak - mondta Diana -, régi tervei, amelyekhez szívósan ragaszkodik. St. John nyugodtnak látszik, Jane, de állandó láz emészti. Az ember szelídnek gondolná, de némely dologban olyan könyörtelen, mint a halál. És ami a legrosszabb, lelkiismeretem nem engedi, hogy lebeszéljem elhatározásáról, és egy pillanatig sem hibáztatom érte. Mert amit St. John elhatározott, az keresztényhez méltó, nemes, magasztos, csak éppen hogy a szívem szakad meg tőle.

Diana szép szeméből omlottak a könnyek. Mary mélyen a munkája fölé hajolt.

- Apátlan árvák vagyunk; nemsokára otthonunk és bátyánk sem lesz - mormolta.

Ebben a pillanatban történt valami, ami mintha csak a közmondás igazságát akarná bizonyítani, hogy "a baj sohasem jár egyedül". St. John szaladt el az ablak előtt. Levelet olvasott.

- John bácsi meghalt - mondta, mikor belépett.

A leányok arcán inkább meglepődés látszott, mint megdöbbenés. A hír váratlanul érte, de nem szomorította el túlságosan őket.

- Meghalt? - ismételte Diana.

- Meg.

Kutatva nézte a bátyja arcát.

- És most mi lesz? - kérdezte halkan Diana.

- Hogy mi lesz, Dia? - ismételte St. John, s arca mozdulatlan volt, mint a márvány. - Hát mi lenne? Semmi. Itt van, olvasd.

Húga ölébe dobta a levelet. Diana belenézett, aztán odaadta Marynek. Mary csendesen elolvasta, és visszaadta bátyjának. Mind a hárman egymásra néztek, és mind a hárman mosolyogtak, elmélázó, szomorú mosollyal.

- Ámen! De azért mi élhetünk, nem? - szólalt meg végre Diana.

- Természetesen. Nem hiszem, hogy anyagi helyzetünk rosszabb lesz, mint eddig volt mondta Mary.

- Igen, csak az ember önkéntelenül arra gondol, hogy hogyan lehetett volna - jegyezte meg Mr. Rivers. - És az ellentét túlságosan kiáltó a között, ami van, és a között, ami lehetett volna.

St. John a levelet elzárta a fiókjába, és elment.

Jó darabig egyikünk sem szólt. Aztán Diana hozzám fordult:

- Maga biztosan csodálkozik azon, Jane, hogy mi ilyen furcsa emberek vagyunk, és azt hiszi, hogy isten tudja, miféle titkaink vannak. Valószínűleg keményszívűeknek hisz minket, amiért ilyen közömbösen vettük tudomásul egy közeli rokonunk halálát. De nem ismertük John bácsit, soha nem is láttuk. Anyánk bátyja volt. Apánk sokáig haragot tartott vele, mert apánk John bácsi tanácsára fektette bele vagyonát abba a vállalkozásba, amely tönkretette őt. Kölcsönösen szemrehányásokkal árasztották el egymást, haraggal váltak el, és nem is békültek ki soha. Nagybátyám később jövedelmezőbb vállalkozásokba fogott; azt hiszem, körülbelül húszezer fontnyi vagyont sikerült szereznie. Nem házasodott meg, és mi vagyunk a legközelebbi rokonai, illetve egyvalaki van még, aki éppen olyan közeli rokona, mint mi vagyunk. Apánk mindig azt remélte, hogy John bácsi jóvá fogja tenni hibáját azzal, hogy ránk hagyja vagyonát. Ez a levél arról értesít, hogy minden fillért arra a másik rokonára hagyott. Mi hárman összesen harminc fontot kaptunk, hogy gyászgyűrűt vehessünk rajta. Természetesen joga volt úgy rendelkezni vagyonával, ahogy neki tetszett, de azért pillanatnyilag mégis hideg zuhanyként érint a hír. Mary meg én ezer fonttal is Krőzusnak éreztük volna magunkat. St. Johnnak is rendkívül sokat jelentett volna ezer font, mennyi jót tehetett volna ennyi pénzzel!

A témáról nem esett több szó. Sem Mr. Rivers, sem a leányok nem említették többé a nagybácsit. Másnap én átmentem Mortonba, két nappal később pedig a lányok elutaztak a távoli B. városba. Egy hét múlva Mr. Rivers Hannah-val együtt átköltözködött a parókiára; a régi házat lezárták.

28.

Otthonom - ha szabad remélnem, hogy végre otthont találtam - egy kis falusi ház. Van benne egy kis meszelt falú, kőpadlós szoba, benne négy festett szék, egy asztal, egy óra, egy szekrény, a szekrényben néhány tál és tányér és egy delfti porcelán teáskészlet. Fönt az emeleten egy ugyanakkora hálószoba, benne puhafa ágy, fiókos szekrény. A fiókos szekrény kicsi ugyan, mégis üres, mert nincs ruhám, amivel telerakjam. Bár jótevőim elláttak a legszükségesebbel.

Este van. A kis árva lányt, aki segít a ház körül, egy naranccsal eleresztettem. Egyedül ülök a tűzhely mellett. Ma reggel megnyílt a falusi iskola. Húsz tanítványom van. A húsz közül csak három tud olvasni; írni és számolni egy se. Többen tudnak kötni, néhányan egy kicsit varrni is. Olyan sajátságos tájszólásban beszélnek, hogy pillanatnyilag alig értjük egymás nyelvét. Vannak közöttük modortalanok, durvák, szófogadatlanok, akik amellett teljesen tudatlanok. De vannak szelídek, kedvesek, tanulnivágyók is. Mindig arra kell gondolnom, hogy ezek a kis parasztlányok éppen úgy húsból és vérből valók, mint a legelőkelőbb családok sarjadékai, s hogy a tehetség, a lelki előkelőség, az értelem, a jóakarat csírái az ő szívükben éppen úgy megvannak, mint a legjobb családok gyermekeinek szívében. Az én feladatom az, hogy kitenyésszem ezeket a csírákat; azt hiszem, örömem fog telni munkámban. Más örömét úgysem várhatok ettől az élettől, amely ma kezdődött számomra. De ha fegyelmezem magam, és ha képességeimet igyekszem megfelelően felhasználni, valahogy majd eltengetem az életemet.

Hogy vidám voltam-e, nyugodt, megelégedett azokban az órákban, amelyeket a szerény, kopár tanteremben töltöttem ma délelőtt és délután? Nem akarom ámítani önmagamat: nem voltam sem vidám, sem nyugodt, sem megelégedett. Bizonyos tekintetben valósággal kétségbeesett voltam. Úgy éreztem - én, ostoba! -, hogy nagyon mélyre süllyedtem. Ahelyett, hogy emelkedtem volna a társadalmi ranglétrán, lejjebb csúsztam. Elkeserített az a tudatlanság, az a szegénység, az a durvaság, amit magam körül tapasztaltam. De nem kellett gyűlölnöm és megvetnem magam ezekért az érzésekért: én magam is tudtam, milyen nagy hiba, hogy így gondolkozom, s a hiba beismerése már nagy lépés a javulás útján. Majd idővel megemberelem magam. Már holnap is könnyebb lesz valamivel, mint ma volt, és néhány hét alatt szétfoszlanak ezek a csúnya és kellemetlen érzések. Néhány hónap múlva pedig, tanítványaim haladását és megváltozott magaviseletüket látva, nemcsak hogy megnyugszom, hanem még boldog is leszek.

Ahogy elnéztem a nyugalmas tájat, szinte úgy éreztem, hogy boldog vagyok, és meglepődtem, amikor rajtakaptam magam, hogy hullanak a könnyeim. Miért sírok? Azért, mert a kegyetlen sors elrabolta tőlem szerelmemet. Őérte sírok, akit nem láthatok többé viszont. Ki tudja, hogy a bánat és a düh - mert biztosan bánkódik utánam, és egyúttal tajtékzik is, hogy megszöktem előle -, ki tudja, mondom, hogy a bánat és a düh nem indítják-e valamely végzetes, jóvátehetetlen lépésre? Nem tér-e le a becsület útjáról, és nem tesz-e valami olyat, amivel végképp fölégeti a hidat maga mögött?

Elfordítottam tekintetemet az alkonyodó égboltról és a magányos, elhagyatott mortoni völgyről. Azért mondom, hogy magányos és elhagyatott, mert ameddig csak elláthattam, nem volt más épület, mint a templom és a parókia, ezek is félig elrejtve a fák között, és a völgy túlsó végén. Vale Hall, ahol a gazdag Mr. Oliver lakott leányával. Eltakartam a szemem, és fejemet az ajtókeretnek támasztottam. Egyszerre valami zajt hallottam a kiskapu felől, amely az én parányi kertemet a földektől elzárta. Egy kutya, a vén Carlo, Mr. Rivers vadászkutyája lökte be orrával a kertajtót. St. John pedig karba font kézzel az ajtónak dőlt. Összevont homloka, tekintete komolyságot, sőt nemtetszést fejezett ki. Hívtam, hogy jöjjön be.

- Nem maradhatok - mondta. - Csak egy kis csomagot hoztam el, a húgaim küldik magának. Azt hiszem, festékesdoboz van benne, ceruza és papiros.

Odamentem, hogy átvegyem a csomagot. Nagyon megörültem az ajándéknak. Úgy láttam, hogy St. John az arcomat fürkészi; bizonyára észrevette a könnyek nyomait.

- Nehezebb volt ez az első nap, mint gondolta? - kérdezte.

- Ó, dehogy! Ellenkezőleg, azt hiszem, rövidesen nagyon meg fogok barátkozni tanítványaimmal.

- Akkor jó. Remélem, őszintén beszélt. És főként remélem, van annyi esze, hogy tudja: még túl korai lenne hátranézni. Hogy mit hagyott ott, mielőtt találkoztunk, azt persze nem tudhatom. De azt ajánlom, szilárdan álljon ellen minden kísértésnek, amely arra csábítja, hogy visszanézzen. Szentelje magát új munkájának, legalább néhány hónapon át.

- Ez eltökélt szándékom - feleltem.

- Egy évvel ezelőtt én is rettenetesen el voltam keseredve, azt hittem, nem lett volna szabad papi hivatást választanom. Az egyhangú robot halálosan untatott. Tevékenyebb életet szerettem volna élni kint a világban - irodalmi babérokra vágytam -, művész szerettem volna lenni, író, szónok; minden inkább, mint pap. Igen, a reverendám alatt egy politikus, egy katona szíve, egy hírnévre, dicsőségre, hatalomra vágyó szív dobogott. Számot vetettem magammal. Ez így nem élet, változtatni kell rajta vagy meghalni. Egyévi gyötrelem után egyszerre égi fény vetődött utamra, és határtalanul megkönnyebbültem. Isten küldetést szánt nekem, s hogy küldetésemet jól végezzem, szükségem van a katona, az államférfi, a szónok legkiválóbb tulajdonságaira, erőre, bátorságra, ékesszólásra, mert jó misszionárius csak az lehet, aki a katona, az államférfi, a szónok minden képességét egyesíti magában.

Elhatároztam tehát, hogy misszionárius leszek. Ettől kezdve teljesen megváltoztam. Felszabadultam, a bilincsek lehullottak rólam, csak a helyük fáj még, de ezeket a sebeket majd az idő begyógyítja. Apám ellenezte elhatározásomat, de amióta ő meghalt, nincs előttem akadály. Még néhány ügyet el kell intéznem, utódról gondoskodnom, egy-két érzelmi köteléket felbontanom vagy keresztülvágnom - ez lesz utolsó találkozásom az emberi gyöngeséggel; de tudom, hogy én leszek a győztes, mert megfogadtam, hogy győzök mindenáron -, és akkor itthagyom Európát, és elmegyek a Távol-Keletre.

Mindezt az ő különös, halk és mégis nyomatékos hangján mondta el. Mikor elhallgatott, nem ám nézett, hanem a lemenő napra. Én is a lemenő napot néztem. Mind a ketten hátat fordítottunk a kapuhoz vezető ösvénynek, s így nem hallottunk lépéseket a puha fűben. A völgyben kanyargó patak csobogása volt az egyetlen hang a csöndben, mind a ketten összerezzentünk tehát, amikor egy ezüstös csengésű, vidám hang megszólalt:

Дата добавления: 2015-09-30