A mű eredeti címe: Jane Eyre 30 страница

- Majd várunk egy kicsit, Jane, amíg lecsillapodik.

És amíg én lázas igyekezettel próbáltam erőt venni magamon, ő nyugodtan és türelmesen várt. Olyan volt, mint egy orvos, aki a tudós szemével figyeli előre látott és régóta várt krízis lefolyását. Visszafojtottam a zokogást, letöröltem könnyeimet, valami olyasfélét motyogtam, hogy nem érzem jól magam, aztán tovább olvastam a leckét. Mikor az óra véget ért, St. John elrakta a könyveket, bezárta az íróasztalát, és azt mondta:

- Most pedig elmegyünk sétálni, Jane.

- Rögtön szólok Dianának és Marynek.

- Ne szóljon nekik, ma négyszemközt akarok beszélni magával. Öltözzék fel, aztán a konyhaajtón át menjen ki a Marsh Glen felé vezető útra. Rögtön megyek én is.

Nyugati szél fújt, a hegyeken át elhozta az erdők illatát. Az ég felhőtlen kék volt, a völgyben csörgedező patak vizét megduzzasztották a tavaszi esőzések, s a víz vidáman tükrözte vissza a nap sugarait s a mennybolt kékségét. Később mohos, puha smaragdzöld réten vágtunk keresztül; a rét telehintve csillag alakú, apró fehér és sárga virággal. A hegyek közben teljesen körülzártak bennünket. Mert a szurdok a vége felé teljesen a hegyek közé kanyarodott.

- Pihenjünk egy kicsit - mondta St. John, mikor a domb tövében az első sziklákhoz érkeztünk.

A patak itt vízesésszerűen zuhogott alá, s kissé odább a hegy már lerázta magáról a füvet és virágokat, csak hangaruhát viselt és szikla ékszereket, vadsága zordságba csapott át, üdesége komorságba; a magány vesztett reményének szállása volt ez s a csend végső menedéke.

Leültem. St. John mellettem állt. Fölnézett a hágóra, le a völgybe, pillantása a folyó kanyarulatait követte, aztán visszaemelkedett a felhőtlen égre, amely kékre festette a folyót. Levette a kalapját, hogy a szellő felborzolja haját, és megsimogassa a homlokát. Úgy tetszett, a hely szellemével társalog, s szemével búcsút intett valaminek.

- De azért látni fogom - szólalt meg - álmaimban majd, a Gangesz partján, és egy még távolabbi órában, amikor az a másik álom száll le majd szememre, egy még sötétebb folyó partján.

Különös szeretetből fakadt, különös szavak! Így szereti hazáját egy puritán hazafi! St. John leült, aztán vagy egy félóra hosszat egyikünk sem szólalt meg. Végre, nagy sokára ő kezdte:

- Hat hét múlva elutazom, Jane. Egy Indiába menő hajón már lefoglaltam a kabinomat. A hajó június huszadikán indul.

- A Jóisten majd gondját viseli, mert hiszen őt szolgálja.

- Igen. Büszke és boldog vagyok, hogy az örökkévalót szolgálhatom. Alig tudom megérteni, hogy körülöttem nem ég mindenki a vágytól, hogy a zászló alá álljon.

- Nem mindenki olyan erős, mint maga. Őrültség lenne, ha a gyöngék is együtt akarnának menetelni az erősekkel.

- Nem is a gyöngékről beszélek, és a gyöngékre nem is gondolok. Azokra gondolok, akik méltók a feladatra, és akik el is tudják végezni a feladatot.

- Azok nagyon kevesen vannak, és nehéz őket megtalálni.

- Ez igaz. De ha egyszer rájuk talál az ember, akkor föl kell rázni őket, a lelkükre kell beszélni, meg kell magyarázni nekik, hogy mire kapták képességeiket a Jóistentől.

- De hát akit a Jóisten kiszemelt erre a Hivatásra, annak nem súgja meg a szíve, hogy ő is a választottak közül való?

Úgy éreztem, hogy valami rettenetes varázslat kerít hatalmába. Reszkettem, hogy mindjárt elhangzanak a végzetes szavak, amelyek rögzítik a bűvkört.

- A maga szíve mit mond? - kérdezte St. John.

- Az én szívem néma. Az én szívem néma - dadogtam, mint akit fejbe ütöttek.

- Akkor hát majd én beszélek helyette mondta a mély, könyörtelen hang. - Jöjjön velem Indiába, Jane. Jöjjön velem mint munkatárs, mint segítőtárs.

A világ forogni kezdett körülöttem, a hegyek mintha fölemelkedtek volna, és mintha szózatot hallanék az égből, mintha egy égi látomás megszólalna: "Jöjj, és segíts nekünk!" De hát én nem vagyok apostol, az égi küldött nem jöhet hozzám, a szózat nem szólhat nekem!

- St. John, az istenért! Irgalmazzon nekem!

De akinek így könyörögtem, azt hitte, hogy kötelességet teljesít, következésképpen nem ismert sem könyörületet, sem lelkifurdalást.

- Magát Isten és a természet is egy misszionárius feleségének teremtette - folytatta. - Nem külső, hanem belső tulajdonságokkal ruházták fel. Maga munkára termett, nem szerelemre! Misszionárius felesége lesz - az én feleségem! Nem a magam gyönyörűségére, hanem az Isten szolgálatára.

- Nem érzek hivatást - feleltem.

- Hallgasson meg, Jane. Amióta először találkoztunk, állandóan figyelem magát, tíz hónapja figyelem. Ez alatt az idő alatt mindenféleképpen próbára tettem magát, és mit tapasztaltam? A falusi iskolában azt tapasztaltam, hogy pontos, kitűnően látja el a hajlamainak meg nem felelő munkát. Lelkiismeretes volt és tapintatos. Láttam, hogy ha akar, akkor tud is. Mikor máról holnapra meggazdagodott, meggyőződtem róla, hogy nem sokra becsüli az e világi gazdagságot. Azzal, hogy az örökölt vagyont rögtön négy részre osztotta, és magának csak egy részt tartott meg belőle, háromnegyed részét pedig valami elképzelt igazság nevében szétosztotta közöttünk: azzal bebizonyította, hogy önfeláldozó, áldozatkész lélek. Abban a készségben pedig, amellyel kívánságomra abbahagyta a német nyelv tanulását - holott a németet szívesen tanulta-, és belekezdett egy másik nyelv tanulásába, amely viszont csak engem érdekelt: abban a fáradhatatlan szorgalomban, abban a szívós kitartásban, amellyel ezt a nehéz idegen nyelvet tanulja, én biztosítékát látom annak, hogy maga az, akit keresek. Megvannak magában mindazok a tulajdonságok, Jane; amelyekre egy misszionárius feleségének szüksége van: tanulékony, szorgalmas, tárgyilagos, hűséges, kitartó, bátor: nagyon szelíd is tud lenni, de ugyanakkor hős is. Bízzék magában, Jane, én föltétlenül bízom. Mint egy hindu iskola vezetője, asszonyok segítője és tanácsadója, fölbecsülhetetlen értéket jelentene nekem odakint.

A vashurok egyre szűkebbre szorult körülöttem. A meggyőzetés lassú, de biztos léptekkel közeledett. Hiába hunytam le a szemem: ezek az utolsó szavak azt a meggyőződést ébresztették bennem, hogy az út, amelyet járhatatlannak véltem, mégis járható. Idáig azt hittem, hogy én csak hiábavaló, hasznavehetetlen, rendszertelen munkát tudnék végezni, de St. John irányítása alatt az alaktalan tömeg is formát ölt. Negyedórai gondolkodási időt kértem, mert láttam, hogy St. John választ vár. Nem mertem rögtön felelni.

- Nagyon szívesen várok - mondta ő.

Elsétált néhány lépésnyire tőlem, és lefeküdt e hanga közé.

"Meg tudom tenni, amit kíván tőlem - mondtam magamban. - Ezt kénytelen vagyok elismerni. Már tudniillik, ha életben maradok. De az indiai nap alatt aligha leszek hosszú életű. Persze St. Johnt ez nem érdekli. Ha elérkezik a halálom órája, szépen bele fog nyugodni Isten akaratába, mondván: "Az Úr adta, az Úr elvette." A dolog roppant egyszerű. Ha itthagyom házamat, egy szeretett, de üres Angliát hagyok itt, mert Mr. Rochester nincs Angliában, és ha itthon van is, mi hasznom belőle? Az én életemben ő többet nem játszhat szerepet. A legnagyobb őrültség azzal áltatni magam, hogy történhet valami, aminek következtében mégis egymáséi lehetünk.

Elképzelhető tehát, hogy megteszem, amit St. John kíván tőlem. Már lassan meg is barátkozom a gondolattal, csak egyvalamitől iszonyodom. St. John feleségül kért, holott annyi hitvesi szeretet sem él szívében irántam, mint abban a hatalmas sziklában ott, a vízesés mögött. Úgy értékel engem, ahogyan egy katona a jó fegyvert értékeli. Ha nem akarna feleségül venni, bánnám is én, hogy nem szeret! De csak nem tűrhetem, hogy hideg szívvel az oltár elé vezessen, és örök hűséget esküdjék nekem. Hogyan fogadhatom el tőle a jegygyűrűt, hogyan törődhetem bele, hogy férji jogait gyakorolja (mert az kétségtelen, hogy hitvestársi kötelességeit lelkiismeretesen fogja teljesíteni), mikor tudom, hogy a lelke valahol messze jár? El lehet viselni a tudatot, hogy minden gyöngédsége egy magasabb eszméért hozott áldozat? Nem, az ilyen mártíromság irtózatos lenne. Ezt nem vállalom. Mint a húga, hajlandó vagyok elkísérni: mint felesége: nem. Ezt meg is mondom neki."

Még mindig ott hevert a fűben, mozdulatlanul, mint egy kidőlt oszlop, de arcát felém fordította, szeme éberen figyelt. Most felállt, és visszajött hozzám.

- Jól van, elmegyek magával Indiába, de csak akkor, ha szabadon mehetek.

- Ezt nem értem. Mi az, hogy "szabadon"?

- Maga mostanáig az én fogadott bátyám volt, én pedig fogadott húga voltam. Maradjon minden a régiben, ne kössünk házasságot.

St. John a fejét rázta.

- Erről szó sem lehet. Ha valóban édestestvérek lennénk, akkor velem jöhetne, és akkor nem is keresnék feleséget. De ahogy áll a helyzet, kapcsolatunkat házassággal kell megpecsételni és szentesíteni, máskülönben nem mehetünk együtt. Minden más terv gyakorlati akadályokba ütközik. Nem érti, Jane? Maga olyan okos, gondolkozzék egy kicsit!

Hiába gondolkoztam rajta, józan eszem csak azt a tényt tárta elém, hogy mi ketten nem szeretjük egymást úgy, ahogyan férjnek és feleségnek kell, következésképpen nem is köthetünk házasságot. Ezt meg is mondtam.

- Nézze, St. John, én magát bátyámnak tekintem, maga a harmadik húgát látja bennem. Miért nem maradhatna ez így?

- Lehetetlen, lehetetlen - mondta határozottan. - Maga az előbb kijelentette, hogy eljön velem Indiába. Remélem, nem akarja visszavonni a szavát.

- Keressen más feleséget - mondtam -, magához illőbbet.

- Úgy érti, hogy célomnak megfelelőbbet? Már mondtam, hogy ez nem személyi kérdés, a személy teljesen háttérbe szorul, a férfi is, önző vágyaival. Nem a férfi kíván megházasodni, hanem a misszionárius keres magának női segítőtársat.

- És én odaadom a misszionáriusnak minden erőmet, minden energiámat, csak magamat nem; az már úgyis fölösleges ráadás lenne. Semmi hasznát nem venné, azt tehát megtartom.

- Nem lehet, Jane. Nem szabad. Isten nevében szólítom harcba magát, az ő zászlója alá akarom besorozni. Félmegoldást nem fogadhatok el az ő nevében.

- St. John! - kiáltottam föl.

- Tessék? - kérdezte fagyosan.

- Ismétlem - készségesen magával megyek mint misszionáriustársa, de nem mint felesége. Nem tudnék a felesége lenni.

- Akkor pedig szó sem lehet az egészről. Én még harmincéves sem vagyok, hogyan vihetnék magammal Indiába egy tizenkilenc éves leányt, ha nem veszem feleségül? Hogyan lehetnénk ott állandóan együtt, gyakran teljesen magunkban vagy vad törzsek között - ha nem vagyunk férj és feleség?

- Ha testvére lennék vagy paptársa, akkor nyugodtan mehetnék...

- De mindenki tudja, hogy nem a testvérem. Nem mutathatom be úgy, mintha a húgom volna; ha ezt tenném, igazságtalan gyanúsításra adnék okot. És különben is, ha az esze úgy vált is, mint a férfié, a szíve női szív... és... nem, erről szó sem lehet.

- A szívem női szív, az igaz - mondtam némi megvetéssel -, de maga iránt csak barátságot érzek. Ha kívánja, hűséges és őszinte barátja leszek, és mint újonc, mindenben alávetem magam feljebbvalóm akaratának. Egyébtől nem kell tartania.

- Éppen ez kell nekem - mondta St. John, mintha magában beszélne. - Éppen ez kell nekem. Az akadályokat majd elgördítjük az útból. Higgye el, Jane, nem fogja megbánni, ha feleségül jön hozzám. Ismétlem: össze kell házasodnunk. Más megoldás nincs. És talán az esküvő után megjön a szerelem is, legalább olyan mértékben; hogy ne tartsa bűnnek, képtelenségnek ezt a házasságot.

- Fütyülök arra, amit maga szerelemnek nevez! - szaladt ki a számon, amint fölkeltem, s ott álltam előtte, háttal a sziklának támaszkodva. - Fütyülök az álszeretetre; amit maga fölajánl! Igen, John, magára is fütyülök, ha ilyeneket beszél!

- Ezt nem vártam magától - mondta. - Semmi olyat nem tettem és nem is mondtam, amivel megérdemelném, hogy ilyen fitymálóan beszéljen rólam.

Még egyszer körülnézett, tekintete a folyó és a dombok felé siklott, aztán elindultunk hazafelé. Aznap este, amikor lefekvés előtt a húgait megcsókolta, velem még csak kezet sem fogott. Szó nélkül ment ki a szobából. Ha nem voltam is szerelmes belé, azért szerettem, és ez a semmibevevés annyira fájt, hogy könnyes lett a szemem.

- Úgy látom, veszekedtetek séta közben, Jane - mondta Diana. - Menj utána, fogadni mernék, hogy a folyosón vár.

Sohasem szenvedtem önérzet-túltengésben, és a lelki nyugalmat mindig többre becsültem az úgynevezett méltóságnál. Kiszaladtam a folyosóra: csakugyan ott állt a lépcső aljánál.

- Jó éjszakát, St. John - mondtam.

- Jó éjszakát, Jane - felelte nyugodtan.

- Adja ide a kezét.

Alig hogy megérintette hideg ujjaival a kezemet. Nagyon haragudott a mai beszélgetésért, kedvességgel, könnyekkel nem lehetett kiengesztelni. Nem sikerült kibékítenem. Nem mosolygott rám, nem mondta, hogy felejtsük el, ami történt. Mikor megkérdeztem, hogy megbocsát-e, azt felelte, nem szokása haragot tartani: nincs mit megbocsátania, hiszen nem sértettem meg.

Ezzel otthagyott. Jobban szerettem volna, ha ököllel ront nekem.

32.

Nem utazott el másnap Cambridge-be. Egy teljes hétig halogatta az utazást, és ez alatt a hét alatt alkalmam volt tapasztalni, hogy egy jólelkű, de szigorú, egy lelkiismeretes, de hajthatatlan ember milyen keményen képes megbüntetni azt, aki őt megsértette. Anélkül, hogy egy ellenséges szót szólt volna hozzám, anélkül, hogy összeszidott volna, a nap minden percében éreztette velem, hogy kiestem kegyeiből.

Az elutazása előtti napon alkonyattájt láttam, hogy St. John a kertben sétálgat, és árra gondoltam, akármennyire haragszik is most rám, egyszer mégis ő mentette meg az életemet, és utóvégre közeli rokonok vagyunk - még egy utolsó kísérletet teszek kibékítésére. Kimentem hát, és odaléptem hozzá, éppen amikor kihajolt az alacsony kertajtón.

Rögtön a tárgyra tértem.

- St. John, én olyan szerencsétlen vagyok, hogy maga még mindig haragszik rám. Béküljünk ki. Legyünk megint jó barátok.

- Én remélem, hogy most is jó barátok vagyunk - mondta ridegen, és közben a felkelő holdat nézte, mint már az előbb is.

- Hát így válunk el egymástól, St. John? Képes lesz elmenni Indiába anélkül, hogy egyetlen jó szót szólna hozzám?

Most végre elfordult a holdtól, és szembenézett velem.

- Megfordítom a kérdést, Jane! Elválunk egymástól, ha Indiába megyek? Hát maga nem jön Indiába?

- Azt mondta, hogy csak akkor mehetek, ha a felesége leszek.

- És nem jön hozzám feleségül? Ragaszkodik elhatározásához?

- Ragaszkodom elhatározásomhoz, St. John. Nem megyek magához feleségül.

Roppant keserűen mosolygott, és a leghatározottabban húzta ki kezét kezemből.

- Tehát most visszavonja ígéretét, és egyáltalán nem akar Indiába jönni? - szólalt meg hosszú szünet után.

- De igen. Mint munkatársa, elmegyek.

Most még hosszabb hallgatás következett. Hogy micsoda harcot vívott szívében ezalatt a természet az isteni kegyelemmel, azt nem tudom; de szeme olykor különös fényben csillant meg, és arcán különös árnyékok suhantak keresztül. Végre megszólalt:

- Már a múltkor bebizonyítottam magának, milyen képtelenség még csak gondolni is arra, hogy egy ilyen fiatal nő kettesben mehessen külföldre egy korombeli fiatalemberrel. Olyan érveket sorakoztattam fel, hogy azt hittem, erre az eshetőségre soha többé nem tér vissza. Hogy tévedtem, azt nagyon sajnálom - főképpen maga miatt.

Ez legalább olyan szemrehányás volt, amelybe belekapaszkodhattam.

- Legyen esze, St. John - mondtam. - Gondolkozzék józanul. Úgy tesz, mintha megbotránkozott volna azon, amit mondtam. Pedig nem botránkozhatott meg, mert amilyen okos, nagyon jól tudja, hogy szavaimat nem lehet félreérteni. Mint káplánja elmegyek, de nem mint felesége.

- Akkor hát számomra nem marad egyéb, mint megemlékezni magáról imáimban, könyörögni Istenhez, hogy világosítsa meg, nehogy rossz útra térjen.

Kinyitotta a kertajtót, kiment, és eltűnt szemem elől.

Mikor visszamentem a házba, Diana elgondolkozva állt a nappali ablakában. Diana sokkal magasabb volt, mint én. Odaléptem hozzá, kezét a vállamra tette, és lehajolva fürkészte arcomat.

- Jane - mondta -, te mostanában mindig olyan sápadt és izgatott vagy. Valami nincs rendben, ne is tagadd. Mondd el szépen, mi történt közted és St. John között. Az előbb egy fél órán át figyeltelek kettőtöket innen az ablakból. Ne haragudj, hogy meglestelek, de már régóta izgat, hogy... magam sem tudom, mi. St. John olyan különös valaki.

Elhallgatott. Én nem szóltam, ő folytatta:

- Ennek az én bátyámnak bizonyos tekintetben olyan furcsa elképzelései vannak. Azt már réges-rég észrevettem, hogy téged mindenki másnál többre értékel, de - mi lehet ebből? Én boldog lennék, ha beléd szeretne, Jane. Mondd meg őszintén: szeret?

Diana hűvös kezét homlokomra tettem, úgy feleltem:

- Nem, Diana, egy makulányit sem szeret.

- Hát akkor miért tartja szemmel minden mozdulatodat, miért vagytok olyan sokszor kettesben, miért akar mindig együtt lenni veled? Mi Maryvel biztosra vettük, hogy feleségül akar venni.

- Ezt eltaláltátok. Feleségül kért.

Diana összecsapta a kezét.

- Jaj, de jó! Ebben reménykedtünk! És, ugye, hozzá mégy, Jane? Akkor biztosan itthon marad Angliában.

- Szó sincs róla, Diana. Kizárólag azért kért meg, hogy legyen neki egy munkatársa odakint, Indiában.

- Gondolatnak is elviselhetetlen - természetellenes! Szó sem lehet róla!

- Azután meg - folytattam -, habár most csak testvéri szeretetet érzek iránta, mit lehet tudni, hogy ez a szeretet nem alakul-e át idővel önkéntelenül valami furcsa, gyötrelmes szerelemféle érzéssé. St. John olyan rendkívüli ember, olyan tehetséges; külsejében, magatartásában, szavaiban gyakran van valami hősi nagyság, amely bámulatot gerjeszt. Ha beleszeretnék, akkor meg éppen szánalmas lenne a sorsom. Ő nem kérne szerelmemből, és ha mégis elárulnám, hogy szeretem, értésemre adná, hogy erre semmi szükség. Biztos, hogy így lenne.

- Pedig St. John azért jó ember - mondta Diana.

- Jó ember és nagy ember - feleltem -, de ő nagy távlatokban gondolkozik, és közben könyörtelenül megfeledkezik a kisemberek érzéseiről és igényeiről. Azért hát jobb, ha egy magamfajta jelentéktelen senki félreáll az útjából, nehogy esetleg keresztülgázoljon rajta. De itt jön éppen! Fölmegyek, Diana, nem akarok vele még egyszer találkozni.

Mihelyt St. Johnt belépni láttam a kertbe, fölszaladtam a szobámba.

Vacsoránál mégis találkoznunk kellett. Étkezés közben éppen olyan fegyelmezetten viselkedett, mint máskor. Azt hittem, szóba se fog állni velem, azt meg éppen biztosra vettem, hogy a házasságot nem említi többé. Később kiderült, hogy alaposan tévedtem. Éppen úgy beszélt velem, ahogyan szokott, pontosabban ahogyan az utóbbi időben szokott: szinte kínos udvariassággal.

Mikor az esti ima véget ért, elbúcsúztunk tőle. Úgy volt, hogy másnap hajnalban utazik. Diana és Mary megcsókolta bátyját, aztán - úgy hiszem, közös megegyezéssel - kettesben hagytak vele. Kezet nyújtottam, és kellemes utazást kívántam neki.

- Köszönöm, Jane. Amint mondtam, két hét múlva visszajövök Cambridge-ből; ez alatt a két hét alatt ráér gondolkozni. Ha az emberi büszkeségre hallgatnék, nem beszélnék többé a házasságról magával. De én nem a büszkeség, hanem a kötelesség szavára hallgatok.

Minden tehetséges embernek, akár érzéki szívű, akár nem, akár hivő, akár vakbuzgó, akár zsarnok - feltéve, hogy egyenes lelkű -, vannak nagyszerű, magasztos, fenséges pillanatai, amikor ő kerekedik fölül. Nagy tiszteletet éreztem St. John iránt, olyan nagy tiszteletet, hogy majdnem rászántam magam arra, amitől oly sokáig irtóztam.

Дата добавления: 2015-09-30