Ráhagytam. Az óra ketyegett, St. John lélegzete meggyorsult, én némán álltam mellette. A negyedóra lejárt. St. John visszatette zsebébe az órát, letette a képet, felállt, és a kandallónak támaszkodott.
- Egy negyedórát engedtem a mámornak és az öncsalásnak - mondta. - Fejemet a kísértés keblén pihentettem, nyakamat önként hajtottam a virágokból font járomba. A serleget is ajkamhoz emeltem. De a vánkos égetett, a virágfüzérben kígyó leselkedik, a nektár íze keserű, és minden ígéret üresen és hamisan kong; én tudom és látom ezt.
Csodálkozva néztem rá.
- Különös - folytatta Mr. St. John -, hogy amíg ilyen őrülten, az első szenvedély forróságával szeretem Rosamond Olivert, és tudom róla, hogy tündéri szép, bájos, elragadó - ugyanakkor csalhatatlanul meg vagyok győződve arról is, hogy nem lenne nekem való feleség, nem az, akit Isten élettársnak rendelt mellém; és hogy erre, ha megesküdnénk, egy éven belül ráeszmélnék, és tizenkét hónapi boldogságért egy élet boldogtalanságával kellene fizetnem. Ezt biztosan tudom.
Nem állhattam meg, hogy föl ne kiáltsak:
- Ez igazán különös!
- Amíg lényemnek egyik fele nem képes kivonni magát egyéniségének varázsa alól, lényem másik fele tisztán látja Rosamond hibáit. Olyan a természete, hogy nem is tudja törekvéseimet megérteni, nemhogy bármiben is segítségemre lehetne. Rosamond mint szenvedő, dolgozó asszony? Mint női apostol? Mint egy misszionárius felesége? Soha!
- De hát ne legyen misszionárius maga sem. Mondjon le tervéről.
- Mit beszél? Hogy mondjak le a hivatásomról? Életem céljáról? Arról az alapról, amelyet itt a földön le kell fektetnem, hogy majdan a mennyben lakóhelyet kapjak? Mondjak le a reményről, hogy valaha is a kevesek közé számíttassam, akik minden törekvésüket az emberi faj megjavításának dicsőséges szolgálatába állították? Akik tudást vittek a tudatlanság birodalmába, akik háború helyett békét hirdettek, rabszolgaság helyett szabadságot, a pokoltól való rettegés helyett az örök üdvösség reményét? Hogy erről mondjak le? Hiszen ehhez jobban ragaszkodom, mint az ereimben csörgedező vérhez! Ez az, amiért érdemes küzdeni, érdemes élni.
Fogta a kalapját, amely ott hevert az asztalon, a palettám mellett. Még egy pillantást vetett az arcképre.
- Nagyon szép - mondta halkan.
- Hát ne fessek egyet magának is?
Letakarta a képet azzal a vékony papírlappal, amelyet munka közben a kezem alá szoktam tenni, nehogy a rajz piszkos legyen. Hogy mit látott meg hirtelenében azon az üres papírlapon, arról sejtelmem sincs, de valamit meglátott, az biztos. Fölkapta, megnézte, aztán rendkívül különös és teljesen értetlen tekintetet vetett rám: olyan tekintetet, amely alakomat, arcomat, ruhámat pontosan megfigyelte; végigfutott rajtam, mint a villám. Ajka szétnyílt, mintha mondani akarna valamit, de aztán lenyelte, amit mondani akart.
- Mi baj? - kérdeztem.
- Semmi a világon - hangzott a felelet. Visszatette a papírlapot a képre, de láttam, hogy gyorsan leszakított egy csíkot a széléből, és azt becsúsztatta a kesztyűjébe. Aztán egy kurta jó estéttel eltűnt.
"Hát ez aztán a teteje mindennek!" - mondtam magamban.
Én is szemügyre vettem azt a papírlapot, de nem láttam rajta egyebet, mint néhány színes foltot, ahol a ceruzáimat kipróbáltam. Egy-két percig még törtem a fejemet a rejtélyen; de minthogy megoldhatatlannak találtam, és különben sem tartottam fontosnak, másra gondoltam, és csakhamar megfeledkeztem róla.
30.
Mikor Mr. St. John elment, éppen havazni kezdett, s a hóvihar egész éjszaka tombolt. A másnap megint havazást hozott; mire bealkonyodott, a völgy jóformán járhatatlanná vált.
Egyszerre zajt hallottam, de azt hittem, csak a szél rázza az ajtót. Nem: St. John volt az, aki félretolta a reteszt, és a jeges hóförgetegből, üvöltő sötétségből belépett hozzám. Ott állt előttem; a köpeny magas alakját beburkolta, fehér volt, mint egy hófödte csúcs. Valósággal megijedtem: ilyen késő este az eltorlaszolt völgyből igazán nem vártam vendéget.
- Valami baj van? - kérdeztem. - Mi történt?
- Nincs semmi baj. Milyen könnyen megijed! - felelte. Aztán kibújt a kabátjából, fölakasztotta az ajtóra, és visszatolta a szőnyeget, amely elmozdult a helyéről, mikor ő belépett. Leütögette cipőjéről a havat.
- Bepiszkítom a maga tiszta padlóját - mondta. - Bocsásson meg, kérem. - Közelebb ment a kandallóhoz. - Nem volt könnyű eljutni ide - jegyezte meg, miközben a kezét melengette. - Egyszer derékig betemetett a hó; még szerencse, hogy egyelőre egészen puha.
- De miért jött el ilyen időben? - Nem bírtam megállni, hogy meg ne kérdezzem.
- Nem valami szíves fogadtatás, de ha már kérdi, megmondom őszintén, hogy meguntam a néma könyveket és az üres szobákat, és egy kis beszélgetésre vágytam. Különben is tegnap óta olyanformán vagyok, mint aki egy érdekes történetnek csak az elejét hallotta, és alig várja a folytatást.
Leült. Eszembe jutott a tegnap esti furcsa viselkedése, és komolyan attól kezdtem félni, hogy nem egészen épeszű. Bár azt el kellett ismernem, hogy ha bolond is, rendkívül higgadt, fegyelmezett bolond. Szép arca még sose hasonlított annyira a csiszolt márványhoz, mint most. Kisimította átázott haját a homlokából, és ahogy a tűzfény megvilágította sápadt arcát, fájt látnom, hogy milyen gondterhelt, milyen szomorú ez az arc. Vártam, hogy mond valamit, amit legalább megérthetek. De egyelőre nem szólt semmit; állát tenyerén nyugtatva, ujját ajkához szorítva gondolkozott.
"Hát, ha nem akarsz beszélni, barátom - gondoltam magamban -, akkor csak hallgass. Én bizony nem törődöm veled, hanem tovább olvasok."
St. John csakhamar megmozdult, odanéztem, és láttam, hogy egy bőrtárcát vett ki a zsebéből, a tárcából pedig egy levelet. A levelet szó nélkül végigolvasta, összehajtogatta, visszatette a tárcájába, és megint gondolatokba mélyedt. Nem volt nyugtom olvasni, bosszantott ez a néma és mozdulatlan ember. Türelmetlenségemben magamat is képtelen voltam némaságra kárhoztatni. Nem bánom, ha lehurrog is - határoztam el -, azért is beszélni fogok.
- Mikor kapott levelet Dianától és Marytól?
- Egy hete, hogy utoljára írtak. Azt a levelet megmutattam magának.
Újabb szünet. Az óra nyolcat ütött. Erre felriadt Mr. Rivers, kihúzta magát, felém fordult.
- Tegye le egy kicsit azt a könyvet, és jöjjön közelebb a kandallóhoz - mondta.
Fogalmam sem volt róla, mit akar, de azért szót fogadtam.
- Fél órával ezelőtt azt mondtam, alig várom, hogy megtudjam a történet végét. Azóta, gondolkozván a dolgon, úgy találom, hogy okosabb, ha én mondom tovább a mesét, és maga hallgatja. Mielőtt belekezdenék, figyelmeztetem, hogy a történet kissé ismerősen fog hangzani. De mások szájából az elcsépelt részletek néha újszerűen hatnak. Egyébként pedig akár unalmas, akár érdekes, mindenesetre rövid lesz.
Húsz esztendővel ezelőtt egy szegény pap, a neve pillanatnyilag nem fontos, beleszeretett egy gazdag lányba. A gazdag lány viszontszerette őt, és feleségül ment hozzá annak ellenére, hogy családja hevesen ellenezte a házasságot. A család ki is tagadta a lányt. A házaspár két éven belül meghalt; közös sírba temették el őket. Láttam a sírjukat az N. nevű, túlméretezett iparvárosban; ott pihennek a patinás, vén székesegyházat körülvevő óriási temetőben. Egy kislányuk maradt, akit az úgynevezett irgalom nevelt föl; ez az irgalom volt olyan hideg, mint az a hóvihar, amely idejövet csaknem jéggé dermesztett. Az irgalom az apátlan-anyátlan árvát gazdag, anyai rokonaihoz sodorta, és nagybátyjának felesége fogadta be házába. Most már rátérünk a nevekre: az asszonyt Mrs. Reednek hívták, Gatesheadben lakott. Miért rezzent úgy össze? Valami zajt hallott? No de hadd folytassam. Mrs. Reed tíz évig tartotta magánál a kislányt. Hogy a gyermek boldog volt-e vagy sem, nem tudom, sohasem hallottam. De tízéves korában olyan helyre adták, amelyet maga is ismer: a lowoodi árvaházba, ahol maga sok évet töltött. Úgy látszik, ott elég jól ment sora, növendékből idővel tanítónővé lépett elő, akárcsak maga igazán különös, hogy a maga története meg azé a kislányé mennyire hasonló -, és idővel elszegődött valahova nevelőnőnek. Megint azt kell mondanom, hogy éppen úgy, mint maga. Az a lány, akiről beszélek, egy Rochester nevű úr gyámleánya mellé került nevelőnőnek.
- Mr. Rivers! - kiáltottam föl.
- El tudom képzelni, mit érez - mondta ő -, de még kicsit uralkodjék érzelmein. Mindjárt végére érek a mesének, addig kibírja. Mr. Rochesterről mindössze annyit tudok, hogy tisztességes házassági ajánlatot tett a lánynak, de az esküvőn, az oltár előtt kiderült, hogy már van neki felesége, igaz, hogy az közveszélyes őrült. Hogy ezek után a férfi mit csinált, mit nem, erre vonatkozóan nincsenek pontos adataim. Valami történt azonban, amivel kapcsolatban érdeklődni kellett a nevelőnő után, és akkor kiderült, hogy a nevelőnő eltűnt, senki sem tudja, hová, Még aznap éjszaka megszökött Thornfield Hallból, és idáig minden keresés, minden nyomozás hiábavalónak bizonyult. Az egész megyét széltében-hosszában átkutatták: semmi hír a lányról. Holott nagyon fontos lenne, hogy megtalálják. Minden újságban hirdetések jelentek meg. Én magam is kaptam levelet Briggs ügyvédtől, onnan tudom ezeket a részleteket. Ugye, furcsa történet?
- Csak azt az egyet mondja meg - könyörögtem -, és ha ennyit tud, bizonyára azt is tudja: mi történt Mr. Rochesterrel? Hogy van, és hol van? Mit csinál? Nincs semmi baja?
- Mr. Rochesterről én nem tudok semmit. A levélben csak annyi szó esik róla, amennyi a törvénytelen házassági kísérlettel kapcsolatban feltétlenül szükséges. Miért nem inkább a nevelőnő neve után érdeklődik, és miért nem azt kérdezi, mi volt az az esemény, amellyel kapcsolatban nyomozni kellett a nevelőnő után?
- Hát senki sem járt Thornfield Hallban? Senki sem találkozott Mr. Rochesterrel?
- Azt hiszem, senki.
- De írni írtak neki?
- Hát persze.
- És mit felelt? Kinél van a levele?
- Mr. Briggs azt mondja, hogy levelére nem Mr. Rochester válaszolt, hanem egy Alice Fairfax nevű hölgy.
Mérhetetlenül el voltam keseredve. Tehát a legrosszabb következett be: Mr. Rochester minden valószínűség szerint elhagyta Angliát, és féktelen kétségbeesésében, isten tudja, hol barangol. És mivel próbálja szenvedését enyhíteni? Szenvedélyét kielégíteni? Nem mertem felelni magamnak sem ezekre a kérdésekre. Ó, én édes gazdám, kis híján a férjem! Hányszor szólítottalak "drága Edwardom"-nak!
- Mr. Rochester rossz ember lehetett - jegyezte meg Mr. Rivers.
- Maga nem ismerte. Ne ítéljen fölötte.
- Jó, nem ítélkezem - felelte St. John nyugodtan. - Különben is más jár a fejemben. Még nem fejeztem be a mesét. Minthogy maga nem kérdezi a nevelőnő nevét, majd én megmondom - maradjon, itt van nálam, okosabb, ha a fontos dolgokat fehéren és feketén leírva látja az ember.
Megint előkerült a bőrtárca. St. John kinyitotta, átlapozta; kihalászott belőle egy keskeny, gyűrött papírszeletet. Ráismertem az ultramarin és a piros foltokról. Ezt a csíkot szakította le St. John annak a papírlapnak a széléről, amelyet rajzolás közben a kezem alá szoktam tenni. St. John fölállt, szemem elé tartotta a papírszeletet. Én magam írtam rá tintával a nevemet, nyilván szórakozottságból. "Jane Eyre" állt a papíron.
- Briggs egy Jane Eyre nevű nőt emleget a levelében, az újsághirdetések is Jane Eyre-t keresik. Én pedig csak egy Jane Elliottot ismerek. Igaz, hogy más régóta gyanakszom, de bizonyságot csak tegnap délután szereztem. Bevallja, hogy ez az igazi neve, és a másik csak álnév, s hajlandó megtagadni álnevét?
- Igen, igen, bevallom. De hol van az a Mr. Briggs? Ő talán többet tud Mr. Rochesterről, mint maga.
- Briggs Londonban van. Kötve hiszem, hogy tud valamit Mr. Rochesterről. Őt nem Mr. Rochester érdekli. Maga mellékvágányra siklik, és megfeledkezik a fontos dolgokról. Nem kérdezi, hogy Mr. Briggs miért keresi magát? Hogy mit akar magától?
- Jó, hát mit akar?
- Semmi egyebet, csak közölni magával, hogy nagybátyja, Mr. Eyre, Madeira szigetén meghalt, és mindenét, amije volt, magára hagyta. És hogy maga most gazdag. Csak ennyit akart mondani Mr. Briggs, semmi többet.
- Hogy én gazdag vagyok?
- Úgy bizony, gazdag örökös.
Egy darabig csend volt.
- Személyazonosságát természetesen igazolnia kell - mondta St. John -, de hát ennek semmi akadálya. A pénzt rögtön meg fogja kapni. A szükséges okmányok Briggsnél vannak, ő kezeli a vagyont is.
Hát ez kétségtelenül nagy meglepetés volt. Mindenesetre szép dolog, ha egy olyan ágrólszakadt valaki, aki én voltam, máról holnapra meggazdagszik, de ezt a váratlan fordulatot nem lehet rögtön felérni ésszel, és nem is lehet rögtön olyan nagyon örülni neki. Vannak az életben sokkal izgalmasabb és boldogítóbb dolgok is. Pénzt örökölni, ez valóság, rideg próza, nincs benne semmi költői, semmi eszményi; minden, ami összefügg vele: józan és komoly. Az ember nem ugrál, nem vet bukfencet, nem ujjong örömében, amiért pénzhez jutott. A vagyon felelősséget, bizonyos fokig gondot is jelent. Az ember nem mosolyog, hanem összevonja szemöldökét.
Meg különben is, ezek a szavak: örökség, végrendelet, a képzettársítás folytán a halál és a temetés fogalmát idézik fel. Nagybátyám, aki rám hagyta vagyonát, egyetlen rokonom volt. Amióta tudtam, hogy a világon van, mindig azt reméltem, hogy egyszer majd megismerhetem. Aztán a pénz egyedül az enyém, nem egy örvendező családé. Kétségtelenül nagy jótétemény. A tudat, hogy független leszek, boldogsággal töltött el.
- No, csakhogy végre megmozdul - mondta Mr. Rivers. - Olyan arcot vágott, mintha Medúza kővé bűvölte volna. De talán végre lenne szíves megkérdezni, mennyi az a pénz.
- Hát mennyi?
- Csekélység az egész, szót sem érdemel. Mindössze húszezer font. Mi az? Semmi!
- Húszezer font?
Elámultam. Én legföljebb négy-ötezer fontra számítottam. Most a lélegzetem is elállt. Mr. St. John nevetett, pedig őt még sohasem hallottam nevetni.
- Ha gyilkosságot követett volna el, és most tőlem tudta volna meg, hogy a rendőrség a nyomában van, akkor sem igen vághatott volna rémültebb arcot.
- Ilyen óriási összeg! Nem gondolja, hogy tévedés lehet a dologban?
- Tévedésről szó sincs.
- Talán rosszul nézte meg a számokat, kétezer helyett húszezret olvasott.
- Nem számokkal, hanem betűkkel van beleírva az összeg. Húszezer.
Olyanféleképpen éreztem magam, mint egy közepes étvágyú ember, akit egyes-egyedül egy százszemélyes lakomára terített asztalhoz ültetnek. Mr. Rivers felállt, és belebújt a kabátjába.
- Ha nem lenne ilyen istenkísértő idő mondta -, átküldeném Hannah-t magához, hogy ne legyen egyedül. Látom, nagyon nekikeseredett, nem szívesen hagyom magára. De szegény Hannah nem tud úgy megbirkózni a hófúvással, mint én, a lába sem olyan hosszú, mint az enyém. Hát isten áldja meg, jó éjszakát!
Mikor a reteszt félretolta, egyszerre eszembe jutott valami.
- Még egy pillanatra! - kiáltottam föl.
- Tessék?!
- Nem értem, hogy Mr. Briggs miért fordult éppen magához. Honnan tudhatta vagy miből sejthette, hogy ebben az isten háta mögötti kis fészekben maga segítheti kinyomozni, hogy én hol vagyok.
- Azért, mert pap vagyok; ilyesféle ügyekben gyakran fordulnak a papokhoz segítségért.
Az ajtó retesze ismét megzörrent.
- Nem hiszem, hogy csak ezért - mondtam, és St. John kitérő feleletében csakugyan volt valami, ami nemhogy lehűtötte volna, inkább felcsigázta kíváncsiságomat. - Hát ez nagyon furcsa história. Szeretném a részleteket is hallani.
- Majd máskor.
- Nem máskor: ma! - és ahogy megfordult, odaálltam közéje és az ajtó közé. Zavartnak látszott.
- Innen addig nem megy el, amíg mindent el nem mondott!
- Ne kívánja, hogy most mondjam el.
- De igen, kívánom!
- Jobban szeretném, ha Diana vagy Mary mondaná el a többit.
Ellenkezése csak még jobban felcsigázta kíváncsiságomat. Követeltem, hogy azonnal mondjon el mindent.
- Tudhatja, hogy én kemény dió vagyok - vitatkozott St. John. - Engem nehéz rábeszélni valamire.
- De én is kemény dió vagyok ám - feleltem. - Engem meg nehéz lerázni.
- Azon kívül én hideg is vagyok, engem nem könnyű felmelegíteni.
- Én pedig forró vagyok, és a tűz felolvasztja a jeget. A kandalló melege mind leolvasztotta a jeget a kabátjáról, és ugyancsak a meleg következtében, sáros tócsa keletkezett a padlón. Ha azt akarja, hogy valaha megbocsássam, amit az én tiszta padlómmal művelt, akkor mondjon el mindent.
- Hát jó, engedek az erőszaknak. A követ is kivájja idővel a csepegő víz. Előbb-utóbb úgyis megtudja. Tehát magát, ugye, Jane Eyre-nek hívják?
- Persze. Ezt már megállapítottuk.
- De azt nem tudja, hogy az én nevem St. John Eyre Rivers. Névrokonok vagyunk.
- Nem, ezt nem tudtam. Most már emlékszem, hogy láttam az E betűt néhány könyvben, amelyet kölcsönadott, de eszembe sem jutott megkérdezni, hogy mit jelent. Na és? Csak...
Torkomon akadt a szó. Nem, az lehetetlen! Képtelenség - és mégis, a következő pillanatban csaknem holtbiztosan tudtam, hogy mégis úgy van! Az összekuszálódott szálak kisimultak, a lánc, amelynek szemei összevissza akaszkodtak egymásba, egyenesre húzódott, minden láncszem pontosan a helyére került, és szabályosan illeszkedett bele a következő szembe. Ösztönösen megéreztem, hogyan áll a helyzet, még mielőtt St. John megszólalt volna. Az olvasótól azonban nem kívánhatom, hogy ugyanilyen ösztönösen érezzen, azért hát elismétlem St. John szavait.
- Anyám Eyre lány volt. Két bátyja volt, az egyik, a pap, Miss Jane Reedet vette feleségül, Gatesheadből. Anyám másik bátyja az a John Eyre nevű kereskedő volt, aki Funchalban, Madeira szigetén meghalt. John Eyre ügyvédje, Mr. Briggs, augusztusban értesített minket nagybátyánk haláláról, és közölte velünk azt is, hogy nagybátyánk minden vagyonát lelkész öccsének árvájára hagyta. Mireánk nem hagyott semmit, mert atyánkkal mindhalálig haragban volt. Néhány héttel később az ügyvéd ismét írt; megírta, hogy az örökösnőnek nyoma veszett, és kérdezte, hogy nem tudunk-e róla valamit. A többit tudja. Azon a papírlapon megláttam az aláírását.
St. John most már igazán menni akart, de én még mindig nem engedtem el.
- Csak egy kicsit még - könyörögtem. - Engedje, hogy lélegzetet vegyek, és rendbe szedjem gondolataimat.
Ott állt előttem, kalapjával a kezében, türelmesen.
- A maga édesanyja tehát testvére volt az édesapámnak.
- Igen.
- Következésképpen az édesanyja nekem nagynéném lenne, ha élne.
St. John bólintott.
- És az én John nagybátyám a maguk John nagybátyja is? Maga, Diana és Mary az ő húgának gyermekei, én pedig az ő öccsének a lánya vagyok.
- Kétségtelenül.
- Akkor hát maguk hárman az én unokatestvéreim. Az ereinkben csörgedező vér fele ugyanabból a forrásból származik. Vérrokonok vagyunk.
- Igen, unokatestvérek.
Szemügyre vettem St. Johnt. Mintha egy bátyám született volna, egy bátyám, akire büszke lehetek, akit szerethetek. És két nővért is kaptam ajándékba, két olyan nővért, akiket már akkor is, amikor még idegenek voltunk egymásnak, őszintén csodáltam és szerettem. A két leány, akit azon az éjszakán, a vizes kövön kuporogva, az alacsony konyhaablakon át olyan érdeklődéssel vegyes kétségbeeséssel figyeltem: közeli rokonom. És éppen olyan közeli rokonom ez a szép, magas fiatalember is, aki a haláltól mentett meg, amikor ott talált a küszöbön. Milyen csodálatos ajándék egy ilyen elhagyatott, nyomorult valakinek, mint amilyen én vagyok! Ez az igazi boldogság, a szív gazdagsága, a tiszta, önzetlen szeretet kincsesbányája. Ez valóban áldás, boldogító áldás, nem úgy, mint az arany súlyos ajándéka, amely a maga nemében szintén drága, boldogító, de éppen súlyánál fogva kijózanító. Tapsoltam örömömben, szívem hevesen dobogott, ereimben sebesen keringett a vér.
Дата добавления: 2015-09-30; просмотров: 30 | Нарушение авторских прав
| <== предыдущая лекция | | | следующая лекция ==> |