A mű eredeti címe: Jane Eyre 22 страница

- Remélem, Jane, most már nincs tovább.

- Arra ébredtem, hogy valami a szemembe világít. Azt hittem, reggel van. De tévedtem: gyertyafény volt. Gondoltam, Sophie jött be valamiért. Az öltözőasztalon égett a gyertya, és a szekrény, amelybe lefekvés előtt beakasztottam a menyasszonyi ruhámat és fátylamat, nyitva volt. Valami motozást hallottam a szekrény felől. "Mit csinál, Sophie?" - kérdeztem. Nem felelt senki, a faliszekrényből egy alak lépett ki, a gyertyát fölkapta az öltözőasztalról, és magasan a menyasszonyi ruha fölé tartotta. "Sophie! Sophie!" - kiáltottam, de nem kaptam feleletet. Felültem az ágyban, előrehajoltam. Első pillanatban csak csodálkoztam, aztán megrémültem, aztán megfagyott ereimben a vér. Mert a gyertyát nem Sophie tartotta, nem is Leah, sem Mrs. Fairfax, még csak nem is az a furcsa nő - ebben biztos vagyok -, az a Grace Poole.

- Dehogynem. Biztos, hogy négyük közül valamelyik.

- Nem, ahhoz semmi kétség sem fér, hogy egy idegen nő volt a szobámban, akit még sohasem láttam.

- Milyen volt? Pontosan mondja el, hogy milyen volt.

- Magas, erős alak; sűrű, sötét haja hosszan omlott a hátára. Nem tudom, milyen ruha volt rajta, valami egyenes szabású, fehér, de hogy milyen anyagból való, arra nem emlékszem.

- Az arcát nem látta?

- Először nem. De aztán levette a fogasról a menyasszonyi fátylat, magasra emelte, sokáig nézte, majd a fejére borította, és a tükör elé állt.

A tükörben ekkor egészen tisztán láttam az arcát.

- Milyen volt?

- Én kísértetiesnek, félelmetesnek találtam. Soha nem láttam hasonló arcot. Szörnyű volt. Bár el tudnám felejteni azokat a vérben forgó szemeket, azokat a felpuffadt, sötét vonásokat.

- A kísértetek sápadtak szoktak lenni, Jane.

- Ez lilásvörös volt. Az ajka dagadt és majdnem fekete, a homlok barázdás; a fekete szemöldök magasra fölrántva a véraláfutásos szemek fölött. Megmondjam, mire emlékeztetett?

- No, mondja.

- Arra az undorító német kísértetre: a vámpírra.

- Ugyan. Mit csinált?

- Miután felpróbálta a menyasszonyi fátylamat, letépte a fejéről, kettészakította, ledobta a földre, és rátaposott.

- És aztán?

- Aztán félrehúzta a függönyt, és kinézett. Talán látta, hogy már virrad, mert fogta a gyertyát, és kifelé indult. Az ágyamnál megállt, rám bámult, a gyertyát egészen közel tartotta az arcomhoz, aztán kioltotta. Éreztem, hogy égő arca az enyém fölé hajlik, és akkor eszméletemet vesztettem. Életemben másodszor történt meg velem, hogy félelmemben elájultam.

- Ki volt a szobában, amikor magához tért?

- Senki. De akkor már világos nappal volt. Fölkeltem, megmostam az arcomat, ittam egy pohár vizet. Gyöngének gyönge voltam, de azért nem volt semmi komoly bajom. Elhatároztam, hogy nem szólok senkinek, csak magának. Hát most mondja meg, ki volt ez a nő, és mit akart.

- A nő a maga túlfeszített idegeinek a szüleménye. Ehhez semmi kétség nem fér. Vigyáznom kell az én kincsemre: túlságosan érzékenyek az idegei.

- Az én idegeimnek a világon semmi bajuk. Amit láttam, az nem képzelődés volt, hanem valóság. Szóról szóra így történt, ahogyan elmondtam.

- És persze az előbbi álmai sem álmok voltak. Az sem álom, hogy Thornfield Hall romokban hever? És hogy engem legyőzhetetlen akadályok választanak el magától? Így búcsúzunk ma egymástól? Könny nélkül, csók nélkül, szó nélkül?

- Még nem búcsúzunk.

- Éjfél elmúlt. Már elkezdődött a nap, amely örökre egymáshoz fűz kettőnket. S ha egyszer férj és feleség leszünk, nem fognak többé visszaérni ezek az agyrémek, afelől nyugodt lehet.

- Agyrémek! Bár agyrémek lennének! Most jobban kívánom, mint valaha, hogy magának legyen igaza, minthogy, még maga sem tudja megmagyarázni a titokzatos éjszakai látogatást.

- Azért nem tudom megmagyarázni, mert rémképeket látott. Képzelődött.

- Reggel, mikor fölkeltem, én is el akartam hitetni magammal, hogy álmodtam az egészet. És amikor körülnéztem, hogy barátságos kis szobám jól ismert tárgyaiból világos nappal bátorságot merítsek - a szőnyegen ott láttam kettészakítva a menyasszonyi fátyolt.

Éreztem, hogy Mr. Rochester is megborzongott. Átölelt, magához szorított, és így fohászkodott:

- Hála istennek, hogy a gonosz szellemek csak a fátyolt tették tönkre. Elgondolni is borzasztó, hogy nagyobb baj is történhetett volna.

Lihegve szedte a lélegzetét, és olyan erősen szorított magához, hogy majd megfulladtam. Néhány percnyi hallgatás után vidámabban folytatta:

- Most mindent megmagyarázok, Jane. Félig álom volt, félig valóság. Kétségtelen, hogy egy nő bent járt a szobájában, és ez a nő nem lehetett más, mint Grace Poole. Nemegyszer mondta maga is, hogy Grace furcsa teremtés. Emlékezhetik rá, hogy álomban látta őt belépni a szobájába, látta, hogy tesz-vesz ott, de amilyen lázas, kimerült, szinte öntudatlan állapotban volt, rémképeket látott, egészen másnak látta Grace-t, mint amilyen a valóságban. A magas, erős alak, a hosszú, kócos haj, a foltos, dagadt arc már csak a maga képzeletének szüleményei. A fátyolt valóban ő szakította ketté, erről ráismerek. Joggal kérdezheti, miért tartok egy ilyen nőt a házamban. Majd ha egyéves és egynapos házasok leszünk, megmondom, hogy miért, most még nem. Meg van elégedve, Jane? Megfejtettem a rejtélyt?

Gondolkozván a dolgon, el kellett ismernem, hogy a magyarázat nagyon valószínűnek hangzik, bár korántsem voltam megelégedve. Hogy vőlegényemnek kedvében járjak, mindenesetre úgy tettem, mintha meg lennék elégedve. Tagadhatatlanul megkönnyebbültem egy kicsit, s ezt hálás mosollyal köszöntem meg neki. Miután egy óra is rég elmúlt, felálltam, hogy elbúcsúzzam tőle.

- Nem Sophie alszik Adele-lel a gyerekszobában? - kérdezte, miután meggyújtottam a gyertyát.

- De igen.

- Adele ágyacskájában magának is jut még hely ma éjszakára. Ne menjen föl a maga szobájába, Jane. Maradjon a gyerekszobában. Nem csodálom, hogy a tegnap éjszakai események fölizgatták. Nyugodtabb lennék, ha Sophie-ékkal aludna. Ígérje meg; hogy ott alszik.

- Nagyon szívesen. Én is félnék egyedül.

- És a biztonság okáért a gyerekszoba ajtaját is reteszelje el belülről. Keltse fel Sophie-t, ha fölmegy, azzal az ürüggyel, hogy holnap hajnalban ébressze föl magát, mert nyolcra az öltözködéssel és a reggelivel is el kell készülni. És most már aztán félre a sötét gondolatokkal, Jane. Hallja, hogy a szél is milyen lágy susogássá enyhült? S az eső sem csapkodja már az ablaküveget. Nézzen csak ki - félrehúzta a függönyt -, micsoda gyönyörű éjszaka van!

Csakugyan, az égbolt fele teljesen kitisztult, az ezüstös felhőgomolyagokat kelet felé kergette a szél. A hold békésen sütött.

Mr. Rochester kutatóan nézett a szemembe.

- Hogy érzi most magát az én kicsikém?

- Az éjszaka derűs, és én is derűs vagyok.

- És remélem, hogy ma nem elválásról és szomorúságról fog álmodni, hanem boldog szerelemről.

Ez a kívánsága csak félig teljesedett, mert szomorúságról nem álmodtam ugyan, de boldogságról sem, amennyiben egyáltalán nem tudtam aludni.

Lefeküdtem Adele mellé, átöleltem, és gyönyörködtem a gyermek csendes, ártatlan, nyugalmas álmában. A holnapra gondoltam, eljövendő életemre, és mihelyt megvirradt, fölkeltem. Adele álmában a nyakamba kapaszkodott, és nem akart elengedni. Gyöngéden lefejtettem kezecskéit a nyakamról, és még sírtam is egy verset izgalmamban. De azért vigyáztam, hogy ne zavarjam nyugodt, egészséges álmát. Aznap ő képviselte elmúlt életemet, a férfi pedig, akinek kedvéért díszbe öltözködtem: a rettegett, de imádott férfi a jövőt jelentette.

24.

Sophie hét órakor bekopogtatott a szobámba, hogy felöltöztessen. Nagyon sokáig pepecselt velem, olyan sokáig, hogy Mr. Rochester már türelmetlenkedett, és fölüzent, hogy miért nem megyek már. Sophie éppen akkor tűzte fel a menyasszonyi fátylamat (persze nem a drága újat, hanem azt az egyszerűt, amelyet magam szegtem be). Én is alig vártam, hogy kiszabaduljak a kezei közül.

- Tessék várni! - kiáltott rám Sophie franciául. - Hiszen még meg se nézte magát a kisasszony a tükörben.

Visszafordultam az ajtóból, és a tükör elé léptem. Olyan idegen volt a fehér ruhás, fátyolos valaki, aki a tükörből visszanézett rám, mintha nem is én lennék.

- Jane! - kiáltotta valaki odalent.

Leszaladtam. Mr. Rochester a lépcső alján várt.

- Hogy lehet ilyen sokáig öltözködni? - dörmögte. - Én majd megbolondulok az izgalomtól, maga meg órákat tölt a készülődéssel.

Bevitt az ebédlőbe, alaposan szemügyre vett, azt mondta, olyan karcsú vagyok, mint egy liliomszál, és olyan szép, hogy nem győz betelni velem, aztán azt mondta, hogy tíz percet engedélyez a reggelire, majd csöngetett. Az egyik mostanában fogadott inas jelent meg a csöngetésre.

- A hintó előállott?

- Igenis, uram.

- A poggyászt lehordták?

- Most hordják, uram.

- Menjen át a templomba, nézze meg, hogy Mr. Wood (a pap) és az egyházfi ott van-e, aztán jöjjön vissza jelenteni.

Már említettem, hogy a kápolna a kastély tőszomszédságában volt. Az inas csakhamar visszajött.

- Mr. Wood már öltözködik a sekrestyében, uram.

- A hintó?

- Most szerszámozzák a lovakat, uram.

- A templomba nem kell a kocsi, de mihelyt visszajövünk, rögtön indulunk. A bőröndöket addig rakják föl, és a kocsis is legyen útra készen.

- Parancsára, uram.

- Készen van, Jane?

Fölálltam. Nem volt vőfély, nem voltak koszorúslányok, nem volt nászkíséret, csak mi ketten voltunk. Mrs. Fairfax a csarnokban állt, mikor kimentünk. Én szívesen elbúcsúztam volna tőle, de Mr. Rochester vasmarokkal szorította a kezemet, és úgy húzott magával, hogy alig bírtam követni. Elég volt egy pillantást vetnem Mr. Rochester arcára, hogy tudjam: másodpercnyi késedelmet sem hajlandó tűrni. Nem tudom, más vőlegények is ilyen komor és elszánt arcot szoktak-e vágni, amikor az oltár elé indulnak, és vajon minden vőlegénynek így villámlik-e a szeme, mordan összevont szemöldöke árnyékában.

Arra sem emlékszem, derűs vagy borús volt-e az idő. Sem az égre, sem a földre nem néztem, egyes-egyedül Mr. Rochester érdekelt. Azt szerettem volna tudni, hogy mi az a láthatatlan valami, amire útközben ádáz tekintetét szegezi. Szerettem volna átérezni azokat a gondolatokat, amelyekkel viaskodik, és amelyeknek ellenszegül.

A templom kapujában megállt; észrevette, hogy egészen elfulladtam a nagy sietségben.

- Kegyetlen vagyok, ugye, Jane? - kérdezte. - Álljunk meg egy kicsit. Támaszkodjék rám.

A templomra tisztán emlékszem. Ódon; szürke épület volt, egy varjú keringett a tornya körül, mögötte még piros volt az ég a napkeltétől. Emlékszem a templomot körülfogó temetőudvar sírköveire, és arra is, hogy két idegen férfi betűzgette a mohos kövek feliratait. A két idegen már csak azért is feltűnt, mert amikor minket megláttak, a templom mögé húzódtak, és én arra gondoltam, hogy biztosan belopóznak majd az egyik oldalbejáraton, s végignézik a szertartást. Mr. Rochester nem vette észre őket; ő engem nézett aggodalmasan, mert a homlokomat kiverte a verejték, arcom, ajkam jéghideg volt, és éreztem, hogy halálsápadt vagyok. De szerencsére egy-két perc múlva összeszedtem magam.

Beléptünk a csendes, szerény kis kápolnába. A pap fehér karingben állt az alacsony oltárnál, mellette az egyházfi. Nagy volt a csend. Csak egy távoli zugban mozgott két árnyék. Föltevésem beigazolódott: a két idegen férfi még előttünk belopózott, és most ott álltak a Rochester család kriptája előtt, háttal nekünk. A rácson keresztül a térdeplő márványangyalt tanulmányozták, amely a polgárháborúban Marston Moornál elesett Damer de Rochester és feleségének, Elizabethnek földi maradványait őrizte.

A mi helyünk az áldoztatórács előtt volt. Minthogy lépéseket hallottam hátulról, hátrapillantottam. Az egyik idegen - úr volt kétségtelenül - a szószékig előrejött. A szertartás megkezdődött. A pap elmondta a szokásos szöveget, aztán kissé Mr. Rochester felé hajolva, így folytatta:

- Mindkettőjüket felszólítom, hogy ha valami olyan akadályról tudnak, amely útjában áll a törvényes házasságnak, azt haladéktalanul közöljék, mert biztosak lehetnek, hogy mindazok, akik Isten igéi ellenére kötnek házasságot, nem Isten által köttetnek, és az ő házasságuk nem törvényes.

A szokásnak megfelelően itt szünetet tartott. Vajon előfordult-e valaha, hogy valaki ilyenkor közbeszólt? Azt hiszem, ilyesmi száz évben egyszer ha előfordul. A pap föl sem pillantott könyvéből, s a pillanatnyi szünet után folytatni akarta a szertartást. Kezét már Mr. Rochester felé nyújtotta, s ajka már szétnyílt, hogy megkérdezze: "Feleségül óhajtod-e venni ezt a leányzót?" - de ekkor közvetlen közelünkben megszólalt egy erélyes hang:

- Óvást jelentek be. Ennek a házasságnak törvényes akadálya van.

A pap a beszélőre nézett, és torkán akadt a szó. Mr. Rochester olyan mozdulatot tett, mintha a föld megrendült volna alatta. Szilárdan megvetette a lábát, és szemrebbenés nélkül mondta:

- Folytassa!

Mélyen zengő, halk szavát nagy csönd követte, aztán Mr. Wood így szólt:

- Nem folytathatom, míg a vád alaposságáról vagy alaptalanságáról meg nem győződöm.

- Az esketési szertartást félbe kell szakítani - mondta mögöttünk az előbbi hang. - Abban a helyzetben vagyok, hogy be tudom bizonyítani: a házasság megkötése legyőzhetetlen akadályba ütközik.

Mr. Rochester úgy tett, mintha nem hallaná ezeket a szavakat. Makacsul és mereven állt a helyén, nem mozdult, a kezemet sem eresztette el. Milyen forró volt a keze, és milyen erős! Homloka pedig, mint a fehér márvány! Tekintete, mint az űzött vadé.

Mr. Wood nem tudta, mitévő legyen.

- Milyen természetű akadályról van szó? - kérdezte. - Talán legyőzhető akadály. Talán meg lehet magyarázni.

- Aligha - hangzott a felelet. - Tudatosan jelentettem ki, hogy legyőzhetetlen akadályról van szó.

A beszélő előbbre lépett, a rácsra támaszkodott. Nyugodtan, határozottan, de nem hangosan mondta:

- Egyszerűen arról van szó, hogy Mr. Rochester házasember. Felesége él.

Minden idegszálam megremegett e szavak hallatára. Ereimben vadul rohant a vér, de uralkodtam magamon, nem ájultam el.

Mr. Rochesterre néztem, tekintetemmel kényszerítettem, hogy ő is rám nézzen. Arca szürke volt, de sziklakemény, szeme szikrázott. Egyelőre nem tagadott semmit, de látszott rajta, hogy szembe fog szállni vádlóival. Nem szólt, nem mosolygott, csak átölelte a derekamat, és erősen magához szorított, de nem is úgy, mint egy emberi lényt, hanem mint valami élettelen tárgyat.

- Kicsoda ön? - kérdezte az idegentől.

- Briggs a nevem, ügyvéd vagyok Londonban, a B... Streeten van az irodám.

- És ön azt állítja, hogy nekem feleségem van?

- Én csak emlékeztetem a feleségére, uram. A törvény értelmében ön házasember, ha nem is akarja elismerni.

- Legyen szíves, közölje velem állítólagos feleségem nevét, családját, lakóhelyét.

- Kérem szépen. - Mr. Briggs nyugodtan kivett a zsebéből valami írást, és hivatalos orrhangon olvasni kezdte: - "Állítom és be tudom bizonyítani, hogy Edward Fairfax Rochester, Thornfield Hall, Ferndean Manor, N. megye, Anglia, 18... (itt egy tizenöt év előtti évszám következett) október 20-án feleségül vette nővéremet, Bertha Antoinetta Masont, Jonas Mason kereskedő és Antoinetta nevű, kreol származású feleségének leányát, Jamaica szigetének Spanish Town városában. Az eredeti adatok megtalálhatók a Spanish Town-beli templom anyakönyvében. Egy másolat birtokomban van. Aláírás: Richard Mason."

- Ez - ha ugyan hiteles - csak azt bizonyítja, hogy annak idején megházasodtam, de azt nem, hogy állítólagos feleségem ma is él.

- Három hónappal ezelőtt még élt - felelte az ügyvéd.

- Honnan tudja?

- Tanúm van rá, és tanúvallomásának hitelességét még ön is aligha fogja kétségbe vonni.

- Lássuk a tanút, az ördög vigye el!

- A tanú jelen van, Mr. Mason, lesz szíves idejönni - mondta emeltebb hangon.

A név hallatára Mr. Rochester összeszorította a fogát, s egész teste görcsösen megvonaglott. A másik idegen, aki idáig a háttérben tartózkodott, most közelebb lépett. Az ügyvéd válla fölött egy sápadt arc bukkant elő: ő volt, Mason. Mr. Rochester megfordult és rábámult. Szeme, mint már többször említettem, fekete volt, de ezúttal rozsdabarna, sőt vöröses tűzben égett. Olajbarna arca, fehér homloka is lángolt, mintha a szívében égő tűz egész testében szétterjedne. Megmozdult, fölemelte a karját, talán agyon is üti Masont, ha az, segítségért kiáltva, nem hátrál előle.

Mr. Rochester dühe egyszerre kilobbant, hideg megvetés tükröződött arcán, és csak ennyit kérdezett:

- Hát neked mi mondanivalód van?

Mason vértelen ajka érthetetlen választ mormolt.

- Az ördög vigyen el, miért nem felelsz érthetően?! Azt kérdeztem; mi mondanivalód van neked?

- Kérem, uram - szólt közbe a pap -, ne feledkezzék meg arról, hogy szent helyen vagyunk. - Azután Masonhoz fordulva, csendesen kérdezte: - Önnek tudomása van arról, hogy ennek az úrnak a felesége él?

- Bátorság! - sürgette az ügyvéd. - Ki vele!

- Él, és Thornfieldben lakik! - mondta most már érthetőbben Mason. - Ez év áprilisában láttam utoljára. Én az öccse vagyok.

- Hogy Thornfield Hallban lakik! - kiáltott fel a lelkész. - Az lehetetlen! Régóta lakom ezen a környéken, és soha nem hallottam, hogy Mr. Rochesternek felesége van.

Mr. Rochester ajkát keserű mosoly torzította el.

- Nem hát. Gondom volt rá, hogy senki ne tudjon róla.

Aztán vagy tíz percig tanakodott önmagában, míg végre elhatározásra jutott.

- A komédiának vége. Mindent elmondok. Csukja be a könyvét, Wood, és vesse le a karingét, maga pedig, John Green, elmehet. Ma nem lesz itt esküvő.

Az egyházfi eltávozott. Rochester elszántan folytatta:

- Bigámia - csúf szó! És én majdnem bigámiát követtem el, ha a sors vagy a gondviselés, talán inkább a gondviselés meg nem akadályozza. Ördögi gonoszságot készültem elkövetni, és a tisztelendő úr véleménye szerint bizonyára rászolgáltam a legszigorúbb büntetésre, az örök tűzre. Uraim, a tervem nem sikerült! Amit ez az ügyvéd és a tanú állít, színigazság; én valóban házasember voltam, és a nő, akit feleségül vettem, él! Ön azt mondja, Wood, hogy soha nem hallotta a feleségem hírét. De a pletyka a titokzatos őrültről, akit a kastélyban lakat alatt őriznek, bizonyára az ön fülébe is eljutott. Voltak, akik azt suttogták, hogy törvénytelen féltestvérem az a nő, mások azt állították, hogy elhagyott szeretőm. Az igazság az, hogy a feleségem, akit tizenöt évvel ezelőtt vettem el. Bertha Masonnak hívják, és édestestvére ennek a bátor fiatalembernek, aki remegő végtagjaival és halálsápadt arcával azt bizonyítja, hogy milyen hős tud lenni egy férfi. Föl a fejjel, Dick! Ne félj, nem bántalak. Bertha Mason őrült. Terhelt családból származik. Három nemzedéken át csupa félkegyelmű és mániákus született a dinasztiában. Anyja, a kreol nő, nemcsak bolond volt, de iszákos is - de ez csak akkor derült ki, amikor már feleségül vettem a leányát, addig sikerült megőrizniük a családi titkot. Bertha, mint szófogadó gyermek, mindenben követte anyja példáját. Elragadó élettárs volt, okos, ártatlan, szerény; képzelhetik, milyen boldog voltam. Micsoda jelenetek játszódtak le közöttünk. De mit szaporítsam a szót: Briggs, Wood, Mason, mindhármukat meghívom, legyen szerencsém fönn a kastélyban, látogassák meg Mrs. Poole páciensét, illetve az én feleségemet! Saját szemükkel győződhetnek meg róla, hogy milyen aljas módon hálóztak be, és vétették el velem ezt a nőt. Majd aztán mondják meg, nem volt-e jogom fellázadni sorsom ellen, csoda-e, hogy emberi vonzalom után epedtem. Ez a leány itt - folytatta rám nézve - nem tudott többet az undorító titokról, mint ön, Mr. Wood. Ő szegény azt hitte, hogy ma törvényes házasságot fog kötni velem. Nem sejthette, hogy majdnem kelepcébe került, és álházasságot kötött egy rászedett nyomorulttal, aki már hozzá van kapcsolva egy hitvány, őrült, elállatiasodott házastárshoz. Gyerünk innen, uraim!

Дата добавления: 2015-09-30