- Nem mennék velük, uram. Sokkal szívesebben maradnék itt önnel.
- Hogy vigasztaljon?
- Igen, uram, hogy vigasztaljam, ha tudom.
- De ha mindenki megvetéssel sújtaná azért, hogy mellettem marad?
- Azt én úgysem tudnám, és ha tudnám se törődném vele.
- Tehát az én kedvemért képes lenne szembeszállni az emberek ítéletével?
- Nemcsak az ön kedvéért. Minden jó barát kedvéért, aki ragaszkodásomat úgy megérdemli, mint ahogyan, remélem, ön megérdemli.
- Most menjen vissza az ebédlőbe, és feltűnés nélkül súgja meg Masonnak, hogy Mr. Rochester hazajött, és beszélni óhajt vele. Aztán vezesse őt ide, és hagyjon magunkra.
- Igenis, uram.
A társaság minden tagja rám bámult, mikor egyenesen Mr. Masonhoz lépve, átadtam neki az üzenetet, és aztán kivezettem a szobából.
Már rég ágyban voltam, amikor a vendégek nyugovóra tértek. Tisztán hallottam Mr. Rochester hangját:
- Erre, Mason; ez a te szobád.
Most derűsen csengett a hangja. Megnyugodva aludtam el.
19.
Elfelejtettem a redőnyt leereszteni és az ágyfüggönyt összehúzni. Ennek az lett a következménye, hogy mikor a telihold (mert szép, tiszta éjszaka volt) bekandikált az ablakomon, fölébredtem. A hold csillogó ezüsttányérja éppen a szemembe nézett. Szép volt, de túlságosan komoly és hideg. Félig felültem az ágyban, hogy az ágyfüggönyt összehúzzam.
Szent isten! Mi volt ez a sikoltás?!
Az éjszaka csendjét, nyugalmát hátborzongató, vad, éles sikoltás szakította ketté, s a hangba egész Thornfield Hall belezengett.
A szívem verése is elállt, kinyújtott karom megbénult. A vészes hang elhalt, és nem ismétlődött. Akárhonnan eredt is ez a velőtrázó üvöltés, egyhamar nem ismétlődhetett. Nincs az a hatalmas kondorkeselyű az Andok tetején, amely kétszer egymás után ilyen kétségbeesett vijjogást tudna hallatni. Embernek, állatnak pihennie kell, mielőtt megismétli ezt a tébolyító hangot.
A harmadik emelet felől jött a hang. És a fejem fölött, igen, pontosan a szobám mennyezete fölött most valami más zaj is hallatszott, mintha élethalál-küzdelem folyna, és egy hang segítségért kiáltana.
- Segítség! Segítség! Segítség! - háromszor egymás után. - Nem jön senki?! - kiáltott kétségbeesetten ugyanaz a hang, és mialatt a dulakodás vadul tovább folyt: - Rochester! Rochester! Hol vagy, az istenért!
Egy ajtó kinyílt, valaki végigrohant a folyosón. Odafent most már hárman dulakodtak. Aztán egy zuhanás - és csend.
Bár egész testemben remegtem, magamra kaptam valami ruhafélét, és kiszaladtam a szobámból. Mindenki talpon volt már, valamennyi szobából rémült sugdolózás vagy kiabálás hallatszott; egyik ajtó a másik után pattant föl; a galéria megtelt a kíváncsi, riadt vendégekkel.
- Mi történt? - Ki sebesült meg? - Gyertyát kérünk! - Tűz van? - Rablók? - Hová meneküljünk? - kérdezgették összevissza a hölgyek és az urak.
Ha a hold nem világít, teljes sötétségben lettek volna. Ide-oda futkostak, összebújtak, volt, aki zokogott, volt, aki megbotlott a sötétben, és elesett. A zűrzavar tetőpontjára hágott.
- Hol a pokolban van ez a Rochester?! - kiáltott Dent ezredes. - A szobájában nincs.
- Itt vagyok! - felelt valahonnan a házigazda hangja. - Legyenek nyugodtak, nincs semmi baj. Rögtön jövök.
A galéria túlsó oldalán kinyílt egy ajtó. Mr. Rochester gyertyával a kezében megjelent, most jött le a harmadik emeletről. Az egyik hölgy egyenesen nekiszaladt, megragadta a karját: Miss Ingram volt.
- Mi történt? - kérdezte. - Micsoda szörnyűség történt? Beszéljen! Ne szépítsen semmit, jobb, ha megtudjuk az igazat.
- De azért ne fojtsanak meg - mondta Mr. Rochester, mert most már az Eshton kisasszonyok is belekapaszkodtak, a két özvegy pedig, bő fehér köntösben, úgy viharzott feléje, mint két vitorlás hajó.
- Nincs semmi baj! Nincs semmi baj! - kiáltotta. - Önök próbát rendeztek a "Sok hűhó semmiért"-ből, hölgyeim! De most már engedjenek utat, kérem, mert különben igazán baj lesz!
Tekintete valóban vészjósló volt. Fekete szeme villámlott. Nagy nehezen erőt vett magán, és így folytatta:
- Az egyik szolgálónak lidércnyomása volt, ennyi az egész. Különben is érzékeny, ideges teremtés, és álmában kísértetet láthatott, vagy valami ilyesfélét, és mikor felébredt, ideggörcsöt kapott. Nagyon kérem a hölgyeket és az urakat, menjenek vissza a szobájukba, mert amíg a ház meg nem nyugszik, nem foglalkozhatunk a beteggel. Az urak legyenek szívesek jó példával elöljárni. Miss Ingram, remélem, ezúttal is olyan fölényesen és bátran viselkedik, ahogyan mindig szokott. Amy és Louisa, maguk is menjenek vissza szépen a fészkükbe, amint az ilyen kis galambokhoz illik. Hölgyeim - fordult a két özvegyhez -, önök meg fognak hűlni, ha még sokáig itt álldogálnak a hidegben.
Így aztán hízelgéssel és eréllyel elérte, hogy mindenki visszatakarodott a szobájába. Én nem vártam meg, hogy elküldjön, olyan észrevétlenül, ahogyan kilopóztam, visszasompolyogtam a szobámba.
De azért nem feküdtem le, sőt ellenkezőleg, gondosan felöltözködtem. A sikoltás után elhangzott szavakat és a dulakodás zaját valószínűleg csak én hallottam; de biztos is voltam abban, hogy nem egy cseléd lidércnyomásos álma verte fel a házat. Mr. Rochester azért találta ki ezt a magyarázatot, hogy a vendégeket megnyugtassa. Mondom, én mindenesetre felöltözködtem, hogy szükség esetére készen legyek. Aztán leültem az ablakba, és sokáig bámultam ki az ezüstben fürdő csendes tájra. Magam sem tudom, mire vártam. Valahogy éreztem, hogy az az irtózatos sikoltás nem halhatott el következmények nélkül.
Nem történt semmi. Fokozatosan minden nesz és mozgás elcsitult, s egy órán belül úgy tetszett, hogy Thornfield Hallt ismét birtokába vette az éjszaka csendje. Közben a hold is megjárta éji útját, lenyugodni készült. Nem volt kellemes a hidegben és a sötétben üldögélni. Gondoltam, így ruhástul ledőlök az ágyra. Fölálltam hát, és lábujjhegyen az ágyamhoz léptem. Éppen amikor lehajoltam, hogy a papucsomat felvegyem, halkan kopogtattak az ajtón.
- Ki az? - kérdeztem.
- Fönn van még? - hallottam azt a hangot, amelyikre vártam: a gazdámét.
- Igen, uram.
- Föl is van öltözve?
- Igen.
- Akkor jöjjön ki csendesen.
Kimentem. Mr. Rochester gyertyával a kezében állt a folyosón.
- Szükségem van magára, jöjjön velem, de óvatosan és nagyon csendesen.
Vékony papucsomban olyan nesztelenül lépkedtem a szőnyeges folyosón, mint egy macska. Mr. Rochester előttem haladt, fölment a lépcsőn, és megállt a végzetes harmadik emelet sötét, alacsony folyosóján. Én is megálltam.
- Van szivacs a szobájában? - kérdezte súgva.
- Van.
- És olyan szagos sója, repülősó, vagy minek hívják, amit ájult emberrel szoktak szagoltatni?
- Az is van.
- Menjen vissza, és hozzon magával szivacsot is, sót is.
Visszamentem. A mosdóról felkaptam a szivacsot, a fiókomból kivettem a sót, és visszamentem. Mr. Rochester a lépcsőnél várt, kulccsal a kezében. A kulcsot egy kis fekete ajtó zárjába illesztette, de mielőtt megfordította volna, azt kérdezte tőlem:
- Nem ájul el, ha vért lát?
- Azt hiszem, nem. De még nem volt alkalmam kipróbálni.
Kicsit megborzongtam, mikor kérdésére feleltem, de erősnek éreztem magam.
- Adja ide a kezét - mondta -, még csak az hiányzik, hogy rosszul legyen.
Megfogta a kezem.
- Bátorság - mondta. Megfordította a kulcsot, és kinyitotta az ajtót.
A szobát, úgy tetszett, nem először láttam. Mrs. Fairfaxszel már jártam itt. A falakat kárpit borította, de a kárpit egy helyen fel volt szakítva, és mögüle előtűnt egy rejtett ajtó. Az ajtó nyitva volt, a másik helyiségből világosság szűrődött ki, és valami morgó, vakkantó hang hallatszott, mintha kutyák veszekednének. Mr. Rochester letette a gyertyát az asztalra, és azt mondta, hogy várjak. Ő bement a másik szobába. Nevetéssel fogadták, azzal a bizonyos előbb hahotázó, aztán elhaló nevetéssel. Tehát Grace Poole van odabent! Mr. Rochester szó nélkül intézett el valamit; egy halk hang hallatszott, aztán visszajött Mr. Rochester, és becsukta az ajtót maga mögött.
- Jöjjön ide, Jane! - mondta, és a széles ágy túlsó oldalára került. A függönyös ágy a szoba tetemes részét elfoglalta. Az ágy feje mellett karosszék állt, a karosszékben egy férfi ült, felöltözve, csak éppen kabát nem volt rajta. Csendesen ült, fejét hátrahajtotta, szemét lehunyta. Mr. Rochester föléje tartotta a gyertyát: a sápadt és látszólag élettelen arcban Masont, az idegent ismertem föl. Azt is láttam, hogy az inge és az egyik karja csupa vér.
- Fogja csak a gyertyát - mondta Mr. Rochester. Elvettem a gyertyát, ő meg odahozta a vízzel telt mosdótálat. A szivacsot belemártotta a vízbe, és megnedvesítette vele a lárvaszerű arcot. Aztán orra alá tartotta a szagos sóval telt üvegecskét. Mr. Mason csakhamar fölvetette a szemét, nyöszörgött. Mr. Rochester kigombolta a sebesült ingét - karja és válla már be volt kötözve -, és lemosta a gyorsan szivárgó vért.
- Nincs közvetlen veszély? - nyögte Mr. Mason.
- Dehogy van! Egy kis karcolás az egész. Nem kell annyira megijedni, fel a fejjel, ember! Most én magam megyek el orvosért; remélem, holnap reggel már elszállíthatnak. Jane...
- Parancsol?
- Itt kell hagynom magát ezzel az úrral egy órára, talán kettőre is. A kiszivárgó vért lemossa a szivaccsal, ahogy én csináltam. Ha gyönge, itasson vele egy korty vizet, és szagoltasson vele sót. Beszélnie nem szabad, maga se szóljon hozzá, semmi szín alatt - és Richard, te meg az életeddel játszol, ha kinyitod a szád. Ha felizgatod magad, nem állok jót a következményekért.
Szegény sebesült megint nyöszörgött. Úgy láttam, hogy még mozdulni is alig mer. A halálfélelem vagy valami egyébtől való félelem jóformán megbénította. Mr. Rochester kezembe adta a véres szivacsot, meg kellett mutatnom, hogy tudok vele bánni. Aztán még egyszer a lelkemre kötötte, hogy beszélgetni tilos, és elment. Különös érzés volt, mikor ránk zárta az ajtót, és lépései elhangzottak a folyosón.
Itt voltam bezárva, a harmadik emelet egyik titokzatos cellájában; köröttem éjszaka; előttem egy halálsápadt, vérző sebesült. A gyilkos asszonyt csak egy vékony ajtó választja el tőlem. Tulajdonképpen csak ez volt félelmetes, a többit el tudtam viselni, de megborzongtam a gondolatra, hogy Grace Poole minden pillanatban rám törhet.
Amíg a sebesültet figyeltem, a szomszédban tanyázó vadállat mozdulataira is vigyáznom kellett. De odabent, amióta Mr. Rochester elment, csend volt; egész éjszaka csak három ízben hallottam valami neszt - egy nyikorgó lépést, egy pillanatra azt a horkanásszerű kutyahangot és egyszer mély, emberi nyöszörgést.
Micsoda bűn lehet az, amely megtestesülve itt él egy zárt cellában, és amelyet a kastély tulajdonosa kénytelen megtűrni fedele alatt? Miért nem adja át az igazságszolgáltatásnak, vagy miért nem kergeti világgá? Micsoda titok lehet az, amely hol tűzben, hol vérben tör utat, és mindig éjszaka? Miféle teremtmény az, aki egy asszony vonásait viseli, és hol egy gúnyolódó gonosz szellem, hol pedig egy zsákmányt kereső dögkeselyű vijjogását hallatja? És ez az ember, akit gondjaimra bíztak, ez a csendes, egyszerű idegen hogyan bonyolódott bele a borzalmak hálójába? És a gonosz szellem miért rajta állt bosszút? Hogyan került késő éjszaka a háznak ebbe az elkülönített részébe ahelyett, hogy lefeküdt volna? Magam hallottam, amikor Mr. Rochester megmondta neki, hogy melyik a szobája. Mi hozta fel ide, és hogy van az, hogy most ilyen szelíden viselkedik, miután erőszak vagy árulás ilyen csúnyán elbánt vele? Miért vetette magát alá olyan engedelmesen Mr. Rochester rendelkezéseinek? És miért rejti el Mr. Rochester a sebesültet? Vendégét megsebesítették, őt magát már egyszer el akarták tenni láb alól - és ő mind a két esetet szigorúan titokban tartja! Mert hogy Mr. Mason vakon engedelmeskedik Mr. Rochesternek, arról ez alatt a rövid idő alatt is volt alkalmam meggyőződni. Abból a néhány szóból, amelyet egymással váltottak, láttam, hogy Mr. Mason azt teszi, amit gazdám parancsol neki. Miért izgatta fel hát Mr. Rochestert annyira Mr. Mason váratlan látogatása? Miért, hogy ennek a nyimnyám embernek a puszta neve úgy hatott rá néhány órával ezelőtt, mint amikor a tölgyet villámcsapás éri?
Egyre magam előtt láttam sápadt arcát, amint azt suttogta: "Mintha fejbe ütöttek volna, Jane. Mintha fejbe ütöttek volna." Azt sem lehet elfelejteni, mennyire remegett a karja, mikor a vállamra támaszkodott. Mi lehet az, ami Fairfax Rochester lelki erejét ennyire megtöri, sőt testét is megremegteti?
"Mikor jön vissza? Mikor jön vissza?" - jajdultam föl hangtalanul. Az éjszaka végtelenül hosszúra nyúlt, a beteg nyöszörgött, émelygett, és sem a hajnal nem jött, sem segítség nem érkezett. Újra meg újra odatartottam a vizespoharat Mr. Mason vértelen szájához; és újra meg újra kámforos sót szagoltattam vele, de minden hiábavaló volt. Vagy a testi, vagy a lelki szenvedés, vagy a vérveszteség, vagy mind a három következtében ereje szemlátomást fogyott. Olyan keservesen nyögött, olyan gyöngének és elesettnek látszott, hogy attól féltem, meghal. És még csak nem is szólhattam hozzá.
A gyertya utolsót lobbant. A függönyök között szürke világosság hatolt a szobába. Végre virradt! Egyszerre Vezér ugatását hallottam messziről, és megint reménykedni kezdtem. Ezúttal nem alaptalanul: alig öt perc múlva megcsikordult a zár. Nem hiszem, hogy két óránál hosszabb ideig voltam egyedül, de ez a két óra egyheti virrasztással is fölért.
Mr. Rochester belépett. Az orvost is magával hozta.
- Siessen, Carter - mondta az orvosnak. - Fél órát adok arra, hogy a sebesültet bekötözze és leszállítsa.
- Azt sem tudjuk, hogy szállítható állapotban van-e, uram.
- Föltétlenül. Nincs semmi komoly baja. Ideges, meg kell nyugtatni. Lássunk munkához.
Mr. Rochester szétvonta a vastag függönyöket, felhúzta az ablakredőnyt, és beengedte a nappali világosságot, amennyire lehetett. Meglepődve és örömmel láttam, hogy már erősen hajnalodik; a kelő nap rózsaszínű sugarai pirosra festik a keleti ég alját.
Az orvos kezelésbe vette a beteget. Mr. Rochester is odalépett az ágyhoz.
- Hogy vagy, öregem? - kérdezte.
- Azt hiszem, végzett velem - hangzott a nyöszörgő felelet.
- Ugyan, dehogy! Bátorság! Két hét múlva kutya bajod sem lesz. Egy kis vért veszítettél, ennyi az egész. Carter, nyugtassa meg maga is, hogy nincs veszély.
- Nyugodt lelkiismerettel mondhatom, hogy veszély nincs. - Az orvos időközben lefejtette az átázott kötést. - Csak az a kár, hogy nem hívtak előbb, így túl sok vért veszített. De mi ez itt? A vállon ez nemcsak vágott seb, hanem fogak nyoma is!
- Megharapott - mormogta a sebesült. - Úgy rontott nekem, mint egy tigris, mikor Rochester elvette tőle a kést.
- Miért hagytad magad? Miért nem keltél vele birokra? - mondta Mr. Rochester.
- Könnyű ezt mondani! Irtózatos volt, nem lehetett bírni vele. És különben sem voltam elkészülve a támadásra; eleinte egészen szelídnek látszott.
- Ne beszéljünk róla, Richard.
- De ezt nem lehet elfelejteni.
- El fogod felejteni, mihelyt kint leszel az országból. S ha visszamégy Spanish Townba, úgy gondolj rá, mint egy halottra. Vagy még jobb, ha egyáltalán nem gondolsz rá.
- Lehetetlen ezt az éjszakát elfelejteni!
- Nem lehetetlen. Semmi sem lehetetlen, amit erősen akar az ember. Két órával ezelőtt még azt hitted, hogy véged van, és látod, élsz és beszélsz. Így. Carter már majdnem végzett veled, én most felöltöztetlek. Jane - amióta visszajött, most fordult először hozzám -, fogja ezt a kulcsot, menjen le a hálószobámba, onnan nyílik az öltözőszobám. Húzza ki a fiókos szekrény felső fiókját, vegyen ki onnan tiszta inget és nyakkendőt. Siessen!
Lementem, megkerestem a jelzett helyet, megtaláltam a holmit, és visszatértem.
- Most forduljon el, amíg Richardot felöltöztetem. De ne menjen el, mert még szükség lehet magára.
Félrehúzódtam, ahogy kívánta.
- Hallott valami mozgást, amikor odalent járt, Jane? - kérdezte később.
- Nem, uram. Minden csendes.
- Most még egy megbízatásom van a maga számára - mondta fáradhatatlan gazdám. Menjen vissza a szobámba - milyen szerencse, hogy bársonytalpon jár, Jane, ha nem mozogna ilyen nesztelenül, semmi hasznát sem vehetném -, húzza ki az öltözőasztalom középső fiókját, ott talál egy kis fiolát meg egy kis poharat, azt hozza fel. Gyorsan!
Pillanatok alatt visszaérkeztem.
- No, most, doktor, meg kell bocsátania, hogy egy kicsit a mesterségébe avatkozom. Saját felelősségemre beadok valamit Richardnak. Ezt Rómában kaptam egyszer, egy olasz sarlatántól, akire maga rá se köpne, Carter. Tudom, hogy nem tanácsos akármikor alkalmazni, de az adott körülmények között igen hasznos. Egy kis vizet, Jane.
Elém tartotta a poharat, azt félig megtöltöttem vízzel, azután a fiolából tizenkét csepp vörös folyadékot csepegtetett a pohárba, és odanyújtotta Masonnak.
- Idd meg, Richard, ez majd erőt önt beléd.
- De nem lesz tőle semmi bajom? Nem éget?
- Idd ki, ha mondom!
Mr. Mason engedelmeskedett, mert úgyis hasztalanul ellenkezett volna. Már teljesen fel volt öltözve. Sápadt volt, de rendes és tiszta. Mr. Rochester megengedte neki, hogy három percre leüljön, miután az orvosságot felhajtotta.
- Most már biztosan talpra tudsz állni - mondta Mr. Rochester, és karon fogta a sebesültet. - Carter, maga a hóna alatt fogja meg. Bátran, Richard, így ni! Indulj el nyugodtan!
- Határozottan jobban érzem magam - mondta Mr. Mason.
- Tudom. Erre el voltam készülve. No most, Jane, maga előremegy, a hátsó lépcsőn át, kinyitja az udvarra nyíló oldalajtót, és megmondja a postakocsisnak, aki vagy az udvaron, vagy a kapu előtt vár - mert megmondtam neki, hogy ne nagyon zakatoljon a kocsijával -, megmondja neki, hogy rögtön indulhat. És, Jane, ha lát valakit útközben, jöjjön vissza a lépcsőhöz, és köhécseljen.
Ekkor fél hat volt, a nap éppen felkelőben, de a konyha még sötét és néma volt. Az oldalajtó be volt reteszelve, azt kinyitottam, vigyázva, hogy ne nagyon zörögjek. Az udvarban is csend volt, de a kapuszárnyak tárva-nyitva álltak, s a kapun túl egy postakocsi várakozott indulásra készen, a kocsis is a bakon ült már. Megmondtam a kocsisnak, hogy az urak mindjárt jönnek, ő bólintott, én pedig óvatosan körülnéztem és hallgatóztam. Még a kora hajnal csendje borult a házra, a cselédszobák ablakain még nem húzták fel a függönyt. A zárt istállókban olykor dobbantottak egyet a lovak, egyébként teljes volt a csend.
Megjelent a három férfi. Mr. Rochester és az orvos támogatásával Mr. Mason aránylag könnyen mozgott. Besegítették a kocsiba, Carter is beült melléje.
- Vigyázzon rá - szólt oda Mr. Rochester az orvosnak. - Tartsa ott magánál, amíg egészen jól nem lesz. A napokban majd átlovagolok megnézni, hogy van. Most hogy érzed magad, Richard?
- A friss levegő jót tesz, Fairfax.
- Nyissa ki a kocsiablakot, doktor, azon az oldalon, ahol ő ül. Szél nincs, nyugodtan kinyithatja. Isten áldjon, Dick.
- Fairfax...
- Tessék?
- Vigyázzatok rá. Ügyelj, hogy gyöngéden bánjanak vele, és hogy... - itt elhallgatott, és zokogásban tört ki.
- Tudod, hogy én mindent megteszek, ami tőlem telik. Idáig is megtettem mindent, ezután is meg fogok tenni.
Mr. Rochester becsapta a kocsi ajtaját, s a kocsi elindult.
- Adná isten, hogy már egyszer vége lenne ennek a komédiának! - tette hozzá Mr. Rochester, miután bezárta és elreteszelte a nehéz kaput.
Aztán lassú és szórakozott léptekkel a gyümölcsösbe vezető kis ajtó felé indult. Azt hittem, rám most már nincs szükség, és vissza akartam menni a házba. De ő utánamszólt:
- Jane! - Kinyitotta a kertajtót, és megállt. Szívjunk egy kis friss levegőt - mondta. - A ház valóságos börtön, nem találja?
- Ez a gyönyörű kastély?!
- Csak a maga tapasztalatlan tekintete látja gyönyörűnek. És különben is elfogult: nem tudja megkülönböztetni az aranyozást a penésztől, nem látja, hogy a selyemfüggönyök nem egyebek pókhálónál; hogy a márvány mocskos pala, és hogy a bútorok fényesre dörgölt, sima felülete csak szemétre való hulladék, hámló fakéreg. De itt - a bekerített, zöld helyre mutatott, ahová beléptünk -, itt minden valódi, édes és tiszta.
Дата добавления: 2015-09-30; просмотров: 23 | Нарушение авторских прав
| <== предыдущая лекция | | | следующая лекция ==> |