Студопедия
Случайная страница | ТОМ-1 | ТОМ-2 | ТОМ-3
АрхитектураБиологияГеографияДругоеИностранные языки
ИнформатикаИсторияКультураЛитератураМатематика
МедицинаМеханикаОбразованиеОхрана трудаПедагогика
ПолитикаПравоПрограммированиеПсихологияРелигия
СоциологияСпортСтроительствоФизикаФилософия
ФинансыХимияЭкологияЭкономикаЭлектроника

A mű eredeti címe: Jane Eyre 12 страница



- Ma közlékeny hangulatban vagyok - ismételte -, ezért küldtem föl magáért. A kandalló és a csillár nem elég társaság, a kutyám sem, mert egyik sem tud beszélni. Adele már egy fokkal jobb, de a mértéknek mélyen alatta marad, Mrs. Fairfax szintén. Meg vagyok győződve róla, hogy maga, ha akar, megfelelő társaság tud lenni. Az első este, amikor lehívtam, zavarba hozott. Azóta jóformán meg is feledkeztem magáról, más mindenféle járt az eszemben. De ma szeretném jól érezni magam, nem akarok arra gondolni, ami kellemetlen, csak arra, ami kellemes. Szeretnék többet tudni magáról - tehát beszéljen.

Egyelőre mosolyogtam, még csak nem is nyájasan és nem engedelmesen.

- Beszéljen! - sürgetett Mr. Rochester.

- Miről beszéljek, uram?

- Amiről akar. A tárgyat és az előadás módját teljesen magára bízom.

Én csak ültem, és nem szóltam egy szót sem. Ha azt hiszi, hogy én hajlandó vagyok a levegőbe beszélni vagy hencegni, majd rájön, hogy tévedett - gondoltam.

- Megnémult, Miss Eyre?

Még mindig hallgattam. Mr. Rochester kissé előrehajolt, és tekintetét egy pillanatra belefúrta az enyémbe.

- Makacskodunk? - kérdezte. - És megsértődött. Hát ezt értem. Igaza van, Miss Eyre, udvariatlan voltam, sőt kihívó hangon beszéltem. Bocsásson meg. A tény az - és ezt egyszer s mindenkorra mondom -, hogy én nem óhajtok úgy bánni magával; mint egy alárendelt valakivel. Vagyis pontosabban - javította ki önmagát -, csak annyi fölényt igényelek a magam számára, amennyi húsz év korkülönbségnek és százévnyi tapasztalatnak kijár. Ez, azt hiszem, jogos, és csakis ezen a jogon kérem most már, legyen olyan kedves, és beszéljen egy kicsit, hogy a gondolataim ne keringjenek örökösen egy tárgy körül. Már úgy érzem, hogy egy rozsdás szög van az agyamban, és mindent megfertőz.

- Én azt hiszem, uram, pusztán azon az alapon, hogy idősebb, és többet látott a világból mint én, nincs joga parancsolni nekem. Felsőbbségi joga attól függ, hogyan használja fel idejét és tapasztalatait.

- Hm! Hát ezt aztán alaposan megmondta. De nem adok igazat magának, mert helyzetemmel ez nem fér össze. Én ugyanis hanyagul, hogy ne mondjam, rosszul használtam föl időmet és tapasztalataimat. A felsőbbség kérdését tehát hagyjuk ki a játékból, de magának azért néha engedelmeskednie kell, és nem szabad a parancsoló hangtól megsértődnie. Rendben van?

Mosolyogtam, és azt gondoltam magamban: Mr. Rochester igazán különös. Úgy látszik, elfelejti, hogy évi harminc fontot fizet nekem azért, hogy parancsait teljesítsem.

- Nagyon helyes, hogy mosolyog - mondotta. Azonnal észrevette az arcomon felvillanó mosolyt. - De beszéljen hát végre!

- Arra gondoltam, uram, milyen kevesen törődnek azzal, hogy fizetett alkalmazottaik megsértődnek-e a parancsaikon, vagy sem.

- Fizetett alkalmazott! Maga tehát az én fizetett alkalmazottam? Vagy úgy, elfeledkeztem a fizetésről! Egyszóval ilyen üzleti alapon hajlandó néha szót fogadni nekem?



- Nem, uram, üzleti alapon nem vagyok hajlandó. De azért, mert megfeledkezett arról, hogy fizetett alkalmazottja vagyok, és mert törődik azzal, hogy egy alárendelt valaki jól érezze magát függő helyzetében, igenis készséggel állok rendelkezésére.

- És megígéri, hogy eltekint egy sereg formaságtól és frázistól, és nem fogja azt hinni, hogy szándékosan vagyok udvariatlan?

- Természetesen, uram. Az üres formaságok mellőzését én nem veszem egy kalap alá az udvariatlansággal, sőt a fesztelenségnek inkább örülök. A szándékos udvariatlanságot viszont önérzetes ember még akkor sem nyeli le, ha fizetett alkalmazott.

- Ostobaság! Nincs olyan úgynevezett önérzetes ember a világon, aki megfelelő fizetésért bármit el nem tűr. Hagyja hát ezeket az általánosításokat, ezekhez maga úgysem ért. Mindazonáltal gondolatban kezet szorítok magával ezért a válaszért, ha nem is volt egészen logikus. Amit mondott és ahogyan mondta, egyaránt elismerést érdemel. Az ember ritkán hall ilyen keresetlenül egyszerű, őszinte beszédet. A nők általában affektálnak, hidegséget mímelnek, bután megsértődnek. Ezer ilyen kis nevelőnő között nem akad három, aki úgy felelt volna, ahogyan maga felelt. De nem akarok hízelegni! Ha más fából faragták, mint társait, az nem a maga érdeme, hanem a természeté. Meg különben is korai még az eddig tapasztaltakból következtetéseket levonni. Amennyit én tudok magáról, attól még egy húron pendülhet a többiekkel. Lehetnek olyan rossz tulajdonságai, amelyek mellett ez a kevés jó teljesen eltörpül.

"Magának is lehetnek" - gondoltam. Mikor ez keresztülvillant a fejemen, tekintetünk találkozott, és ő annyira olvasott gondolataimban, hogy rögtön felelt is a ki nem mondott szavakra:

- Igen, igen - mondta. - Igaza van. Nekem is van hibám bőven, tudom. Nem is akarom szépíteni a hibáimat, legyen nyugodt. Isten a megmondhatója, hogy semmi jogom elítélni embertársaimat. Ha belémlátnának, inkább ők ítélhetnének el engem, annyi szégyenletes dolgot műveltem életemben. Pedig én is szerettem volna más ember lenni, jó, mint maga - és bölcs. Irigylem magát ezért a lelki békéért, nyugodt lelkiismeretéért, romlatlan emlékeiért. Tudja-e, kislány, hogy a tiszta, ártatlan emlékek micsoda kiapadhatatlan kincsesbánya, milyen kimeríthetetlen forrása a felfrissülésnek?

- És önnek, uram, milyen emlékei voltak tizennyolc éves korában?

- Ó, akkor még nem volt semmi baj. Olyan volt az emlékezetem, mint a kristálytiszta forrás. A szennyes áradat még nem fertőzte meg, nem posványosította el. Tizennyolc éves koromban még olyan voltam, mint most maga, egészen olyan. Higgye el, azért én nem vagyok gonosz, inkább a körülményeknek köszönhetem, mint természetes hajlamaimnak, hogy közönséges semmirekellő lett belőlem, és mint afféle dologtalan, gazdag ember, aki nem tud mit kezdeni az életével, piszkos kis szórakozásokba menekültem. Csodálkozik, hogy ezt ilyen őszintén megvallom magának? Majd meglátja, milyen gyakran fogják az emberek magát kéretlenül bizalmukba avatni. Mint ahogyan én rájöttem, mások is rájönnek, hogy maga nem szeret önmagáról beszélni, szívesebben hallgat meg másokat. Azt is ösztönösen megérzik az emberek, hogy maga nem él vissza bizalmukkal, hanem részvéttel hallgatja meg bajaikat. S ez az együttérzés, ha külső jele nincs is, azért nem kevésbé jóleső és megnyugtató.

- Honnan tudja... Hogy tudja ezt kitalálni, uram?

- Tudom. És azért olyan bátran beszélek, mintha naplóba írnám gondolataimat. Most biztosan azt akarja mondani, hogy meg kellett volna birkóznom a körülményekkel, fölébük kellett volna kerekednem. Bizonyára igaza van. De hát mit csináljak, nem tudtam erős maradni. Ha bűnt akar elkövetni, Miss Eyre, gondoljon a lelkifurdalásra. A rossz lelkiismeret megmérgezi az életet.

- A bűnbánat meggyógyítja a lelket, uram.

- Nem gyógyítja meg. Ha teljesen meg tudnék változni, az talán meggyógyítana. Én érzem, hogy lenne erőm megváltozni, de minek? Egy ilyen züllött, elátkozott ember, amilyen én vagyok, úgysem lehet többé boldog, hát okosabb, ha élvezem az életet. És élvezni fogom; bármibe kerül.

- Akkor még jobban elzüllik.

- Az valószínű. De amikor az élet annyi örömet kínál! Olyan édes, friss íze van az élet örömeinek, mint a vadméznek, amelyet a réten gyűjt a méh.

- Nem édes az az íz, hanem keserű és csípős.

- Honnan tudja? Maga még nem kóstolta. Milyen komolyan néz most, szinte ünnepélyesen. Pedig maga annyit sem ért ehhez a témához, mint ez a kámea fej. - Levett egy kámea faragványt a kandalló párkányáról. - Magának nincs joga prédikálni, maga újonc, még át sem lépte az élet küszöbét, és egyáltalán nem ismerheti az élet titkait.

- Őszintén szólva, egyáltalán nem értem önt, uram. Ez a beszélgetés meghaladja értelmi képességeimet. Egyet értek csak: azt mondja, hogy ön nem olyan jó, amilyennek lennie kellene, és hogy fájlalja tökéletlenségét. És azt is megértem, hogy borzasztó lehet, ha valakinek az elmúlt élete szennyes emlékekkel van tele. De én azt hiszem: ha komolyan akarná, idővel azzá lehetne, amivé szeretne lenni. Ha ma elhatározná, hogy ezentúl fegyelmezi gondolatait és cselekedeteit, egy-két év múlva csupa szép és kellemes emlékre tekinthetne vissza; olyan emlékekre, amelyekben öröme telik.

- Az elgondolás helyes, a megfogalmazás is kifogástalan. E pillanatban erélyesen hozzálátok a pokol kikövezéséhez.

- Nem értem, uram.

- Jó szándékokat rakok le, s hiszem, hogy ezek tartósak lesznek, mint a kovakő. Hát én most szilárdan elhatároztam, hogy megjavulok. Társaságomat és szórakozásaimat mindenesetre másképpen fogom megválogatni.

- Jobban?

- Azt elhiszem! Olyan különbség lesz a jövő és a múlt között, mint amilyen a salak és a termésérc között van! Látom, nem bízik bennem. Hát én bízom magamban. Tisztában vagyok indítóokaimmal és céljaimmal. Új törvényt teszek e pillanatban, megmásíthatatlant, mint a médek és perzsák törvénye, hogy szándékom jó és tiszta.

- Saját törvénye alapján ön minden törvénytelen cselekedetre ráfoghatja, hogy: ez helyes.

- "Ez helyes." Ön mondá, Miss Eyre!

- Hát mondjuk úgy: "Ez helyes lehet."

Fölálltam, mert semmi értelmét nem láttam e bonyolult és homályos beszélgetés folytatásának. Arról is meggyőződtem, hogy nem láthatok bele Mr. Rochester lelkébe, legalább ma még nem, és ez a tudat kellemetlen bizonytalansági érzést ébresztett bennem.

- Hová indul?

- Lefektetem Adele-t. Már régóta ágyban kellene lennie.

- Sebaj. Várjon még egy percig. Adele úgysem kíván lefeküdni. Ahogy itt ülök, háttal a kandallónak, arccal a szoba felé, abban a kedvező helyzetben vagyok, hogy mindenkit megfigyelhetek. Mialatt magával beszélgetek, időnként egy-egy pillantást vetek Adele-re, furcsa kis szerzet ez a gyerek; egyszer talán - nem talán: biztosan - elmondok magának egyet-mást róla, Adele tehát vagy tíz perccel ezelőtt egy kis rózsaszín selyemruhát húzott ki az ajándékdobozból, az arca szinte átszellemült a boldogságtól, miközben kibontotta. A körme hegyéig csupa kacérság ez a gyerek. "Ezt fel kell próbálnom! kiáltotta. - Most, rögtön!" Azzal már ki is szaladt a szobából. Most próbál Sophie-val, egy-két perc múlva megint itt lesz. Előre tudom, mit fogok látni: egy miniatűr Céline Varens-t, ahogyan megjelent a... de hagyjuk ezt. Attól tartok, leggyöngédebb érzéseimet megrázkódtatás fogja érni. Maradjon még egy kicsit, várja meg, hogy sejtelmem nem csal-e.

Már hallottuk is Adele lábacskáinak tipegését. Belépett; ahogyan gyámja megjósolta: teljesen átalakulva. Rózsaszínű, nagyon rövid, nagyon bő szoknyás selyemruha volt rajta a barna hétköznapi ruha helyett. Homlokát rózsabimbóból font koszorú ékesítette. Lábán selyemharisnyát és apró, kivágott, fehér selyemcipőt viselt.

- Jól áll? - kérdezte franciául, miközben bókot csapott. - És a cipőm? És a harisnyám? Jaj, most muszáj egy kicsit táncolni!

Megfogta a szoknyája szélét kétoldalt, és tánclépésekben keresztülsuhant a szobán. Amikor Mr. Rochester elé ért, lábujjhegyen, könnyedén megperdült önmaga körül, aztán fél tér ereszkedve így kiáltott föl:

- Ezerszer köszönöm a jóságát, monsieur. Fölállt és hozzátette: - Ugye, mama is így szokta, monsieur?

- E-gé-szen így! - bólintott Mr. Rochester. - És egészen így bűvölte ki angol nadrágom zsebéből angol aranyaimat. Én is voltam egyszer zöldfülű fiatalember, Miss Eyre, ó, de milyen zöldfülű! Maga egy árnyalattal sem zöldebb, mint amilyen én voltam akkor. Az én tavaszom persze elmúlt, de itt hagyta nekem ezt a kis francia virágot, amelytől sokszor szeretnék megszabadulni. Ma már semmire sem becsülöm a tövet, melyről fakadt, mivelhogy rájöttem, hogy csak aranyporral lehetett trágyázni a földjét. Következésképpen ezért a bimbóért sem rajongok, különösen akkor nem, amikor olyan mesterkélt, mint például most. Csak azért tartom itt és neveltetem, hogy legalább egy jó cselekedettel vezekeljek számos kis és nagy vétkemért. Majd egyszer részletesen elmondok mindent. Jó éjszakát!

Egyszer aztán elmondta.

Egy délután véletlenül találkoztunk lenn, a kertben. Adele a kutyával meg a toll-labdájával játszott. Mr. Rochester azt ajánlotta, sétálgassunk egy kicsit a hosszú bükkfasorban, onnan a kislányt is szemmel tarthatjuk.

Elmondta, hogy Adele egy Céline Varens nevű francia balett-táncosnő leánya. Ő valamikor szerelmes volt a táncosnőbe, sőt azt hitte, Céline Varens az, amit a franciák la grande passionnak - a nagy szenvedélynek - hívnak. Úgy látszott, hogy Céline teljes mértékben viszonozza a szerelmet, sőt tulajdon szavai szerint, ő még szerelmesebb, mint a férfi. Mr. Rochester szentül hitte, hogy Céline bálványozza őt, bármily csúnya is; atlétatermetét pedig többre becsüli a belvederei Apolló klasszikus formáinál.

- És tudja, Miss Eyre, engem annyira elbűvölt, hogy ez a gall nimfa úgy ragaszkodik az ő brit gnómjához, hogy lakosztályt béreltem neki egy hotelban, személyzetet, fogatot bocsátottam rendelkezésére, elárasztottam drága selymekkel, szövetekkel, ékszerekkel, csipkékkel. Egyszóval: elindultam a lefelé vezető úton, szabályszerűen, mint a többi málészájú. Úgy látszik, nem volt tehetségem ahhoz, hogy a romlásnak és a gyalázatnak legalább új útját keressem. Hülye következetességgel haladtam a kitaposott nyomon, egy arasznyira sem tértem ki más irányba. A sorsom is úgy alakult, ahogyan megérdemeltem - mint a többi mulyáé.

Összeszorította fogát és sokáig hallgatott. Megállt, csizmája sarkával a keményre fagyott földet ütögette. Mintha valami gyűlöletes emlék hatalmasodott volna el benne, és nem engedné mozdulni.

Amikor ez történt, már ott álltunk a bejárat előtt. Fölnézett a házra olyan tekintettel, amilyet sem azelőtt, sem azóta nem láttam soha. Fájdalom, szégyenkezés, harag, türelmetlenség, undor, megvetés viaskodott kitágult pupillájában, sötét szemöldöke alatt. Vad viadal volt, de aztán más érzés kerekedett felül, valami cinikus, makacs elszántsággal erőt vett magán, és fegyelmezetten folytatta:

- Az előbb, mikor hallgattam, a sorsom szellemével próbáltam egyezkedni, Miss Eyre. Itt állt, e mellett a fatörzs mellett, mint a boszorkány, aki megjelent Macbethnek a forresi pusztán. "Szereted Thornfieldet?" - kérdezte, és felemelte az ujját, aztán írt valamit a levegőbe, lángoló hieroglifákkal ezt a mementót írta a ház homlokzatára, a második és harmadik emeleti ablaksorok közé: "Hát csak szeresd, ha tudod szeretni! Szeresd, ha mered!"

Adele jött szaladva:

- Kérem, monsieur, John azt mondta, hogy az intéző van itt.

- Hát akkor most rövidre fogom a többit. Sajnos, "a Varens", ahogy Párizs nevezte, ezzel a leánykával ajándékozott meg, azt állította, hogy az enyém. Lehet, hogy igazat mondott, bár semmi hasonlatosságot nem látok kettőnk között. Vezér, a kutyám, jobban hasonlít hozzám, mint ez a gyerek. Néhány évvel azután, hogy anyjával szakítottam, Céline Olaszországba szökött valami muzsikussal vagy énekessel. A kislányt nem vitte magával. Én nem ismertem el a gyermektartási kötelezettség jogosságát, most sem ismerem el, ma is azt állítom, hogy nem én vagyok az apa, de megsajnáltam az elhagyatott kis jószágot. Kiemeltem hát Párizs mocsarából, és átültettem ide, hogy egy angol vidéki ház egészséges talajában verjen gyökeret, és tisztának nőjön föl. Mrs. Fairfax magára bízta Adele-t. Most legalább tudja, hogy a gyerek egy francia táncosnő törvénytelen csemetéje, és talán másképpen fog vélekedni nevelőnői állásáról és a gyermekről. Egy szép napon majd azzal jön hozzám, hogy talált egy másik helyet... vagy megkér, hogy keressek új nevelőnőt. Mit mond?

- Nem. Adele nem felelős sem az anyja, sem az ön hibáiért. Kedvelem a kislányt, és most; hogy többet tudok róla, még inkább ragaszkodom hozzá. Szegény kis árva; mert árva, ha szülei élnek is. Anyja elhagyta, ön pedig megtagadja. Hogyan is szerethetném jobban egy gazdag család elkényeztetett gyermekét, aki úgyis gyűlöli a nevelőnőjét, mint egy magányos kis árvát, aki vonzódik hozzám?

- Igen, hát ilyen szempontból is lehet nézni e dolgot. De nekem most be kell mennem. Jó lesz, ha maga is bemegy; sötétedik.

Én még néhány percig kint maradtam Adele-lel és a kutyával, versenyt futottunk, labdáztunk. Mikor bementünk, levettem Adele kabátját, kalapját, és ölembe ültettem a gyermeket. Egy óra hosszat hagytam, hogy csacsogjon, amiről akar, még azokért az apróbb nyegleségekért sem utasítottam rendre, amelyekre hajlamos volt, ha az ember szabadjára engedte, és amelyek anyjától örökölt, franciás könnyelműségre vallottak. Az angol természet egészen más. De azért Adele-nek voltak jó tulajdonságai is, és ezeket én a legmesszebbmenően méltányoltam. Kerestem a hasonlatosságot Mr. Rochesterrel, de sem arcvonásaiban, sem magatartásában nem találtam. Egyetlen hanglejtése sem emlékeztetett Mr. Rochesterre. Kár - gondoltam -, ha a kislány hasonlítana hozzá, bizonyára többet törődnék vele.

Mikor visszavonultam a szobámba, Mr. Rochester viselkedését kezdtem elemezni velem szemben. Bizalma hízelgő volt, ezt el kellett ismernem. Néhány hét óta magatartása egyformán udvarias volt, egészen más, mint eleinte. Úgy látszott, nem vagyok többé útjában; nem nézett jeges gőggel keresztül rajtam. Ha véletlenül összeakadtunk, szinte örült, mindig volt egy-két szava, néha egy-egy mosolya is számomra. Amikor formálisán meghívott, úgy fogadott, mint egy kedves vendéget. Már-már kezdtem azt hinni, hogy valóban szórakoztatja a jelenlétem, és hogy ezekben az esti együttlétekben neki éppannyira öröme telik, mint nekem.

Fesztelen modora az én kínos félszegségemet is feloldotta. Őszinte kedvességét, korrekt lovagiasságát egyre vonzóbbnak találtam. Olykor úgy éreztem, mintha rokonom lenne inkább, nem kenyéradó gazdám. Néha ugyan még most is zsarnokoskodott, de ezt már nem vettem a lelkemre. Tudtam, hogy ilyen a természete, nem lehet rajta változtatni. Életemnek ez az új színe olyan boldoggá, olyan hálássá tett, hogy a magányosság érzése nem gyötört többé, nem vágytam családi körre. Sorsom vékony félholdja mintha megnőtt, kiszélesedett volna, anyagi gondok sem kínoztak. Egészségi állapotom javult, kicsit meghíztam és megerősödtem.

Hogy azért most is csúnyának láttam-e Mr. Rochestert? Nem, kedves olvasóm: a hála és más derűs érzések szemével nézve végtelenül rokonszenvesnek találtam ezt az arcot. Mr. Rochester puszta jelenléte több melegséget, több derűt árasztott szét a szobában, mint a legvidámabban pattogó tűz. De azért a hibáiról nem feledkeztem meg: annál kevésbé, mert hiszen egyiket-másikat minduntalan tapasztalnom kellett. Büszke volt, gúnyos, alantasaival szemben nyers. Lelkem legmélyén tudtam, hogy irántam való nagy kedvességét másokkal szemben tanúsított igazságtalan szigorúság ellensúlyozza. Szeszélyes is volt, kiszámíthatatlanul szeszélyes. Nemegyszer történt meg, hogy üzent értem: olvassak fel neki valamit. Aztán amikor lementem, ott találtam egyedül a könyvtárszobában, fejét összekulcsolt karjára hajtva, és amikor fölnézett; rosszindulatú, szinte gyűlölködő mogorvaság torzította el vonásait. De én hittem abban, hogy szeszélyessége, durvasága és minden régebbi hibája (azért mondom: régebbi, mert mostanában igyekezett megjavulni) a sorsnak valamely kegyetlen csapásából fakad. Hittem, hogy alapjában jó szándékú, magasabbra törekvő, tisztult ízlésű ember, s ezt a sok rosszat csak a szerencsétlen körülmények, az életmód, a sors ádáz csapásai fejlesztették ki benne. Tudtam, hogy komoly értékek rejtőzködnek lelke mélyén, csak még nem kerülhetnek felszínre a föléjük halmozódott szenny- és salakréteg alól. Azt sem tagadhatom, hogy bánkódása fájt nekem, és sokat adtam volna érte, ha megvigasztalhatom.

Közben lefeküdtem, a gyertyát is eloltottam, de nem tudtam elaludni. Folyton arra kellett gondolnom, milyen kísérteties volt az arca, mikor a ház előtt megállva arról beszélt, hogy a sors szelleme megjelent előtte, és azt kérdezte, mer-e boldog lenni Thornfieldben.


Дата добавления: 2015-09-30; просмотров: 30 | Нарушение авторских прав







mybiblioteka.su - 2015-2024 год. (0.016 сек.)







<== предыдущая лекция | следующая лекция ==>