A mű eredeti címe: Jane Eyre 5 страница

- Burns (úgy látszik, ez volt a neve, itt a lányokat vezetéknevükön szólították, amint másutt a fiúkat szokás), Burns, ne álljon olyan csámpásan, fordítsa kifelé a sarkát! Burns, húzza be az állát! Burns, ne hajtsa le a fejét! Egyenesen álljon! stb.

Egy-egy fejezetet kétszer egymás után végigolvastak, azután be kellett csukni a könyveket, s a tanítónő kikérdezte, amit olvastak. I. Károly uralkodásáról tanultak, és sok mindenféle kérdés hangzott el űrtartalomra, súlymértékre, fuvardíjra vonatkozóan. A lányok legnagyobbrészt nem tudtak felelni a nehéz kérdésekre, ám Burns mindenre megfelelt. Kitűnő emlékezőtehetsége lehetett, az egész lecke a fejében volt, és mindig jól felelt. Azt hittem, Miss Scatcherd meg fogja dicsérni, de ehelyett egyszerre így kiáltott fel:

- Haszontalan, piszkos teremtés! Maga ma nem tisztította meg a körmét!

Burns nem felelt. Nem értettem, miért tűri ezt szótlanul.

Miért nem mondja meg - gondoltam -, hogy sem a kezét, sem az arcát nem moshatta meg, mert a víz befagyott?

Nem figyelhettem oda tovább, mert Miss Smith arra kért, hogy tartsak neki egy matring pamutot. Mialatt azt legombolyította, mindenfélét kérdezgetett tőlem. Hogy jártam-e már iskolába, tudok-e rajzolni, varrni, kötni stb. Amíg a gombolyítás el nem készült, nem láthattam, mi történik Miss Scatcherd körül. Mikor visszaültem a helyemre, a szigorú hölgy éppen egy számomra érthetetlen parancsot adott. Burns átment abba a fülkébe, ahol a könyveket tartották, de fél perc múlva visszajött, virgáccsal a kezében. A virgácsot udvarias hajbókolással átnyújtotta Miss Scatcherdnek, azután anélkül, hogy erre felszólították volna, leoldozta kötényét, a tanítónő pedig rögtön rácsapott a virgáccsal a nyakára, legalább tízszer-tizenkétszer. Burns szeméből egyetlen könnycsepp sem hullott, és míg az én kezemben megállt a tű, mert ujjaim remegtek tehetetlen felháborodásomban, Burns elgondolkodó arcának egyetlen vonása sem változott.

- Makacs teremtés! - förmedt rá Miss Scatcherd. - Sohasem fog leszokni erről a lomposságról! Vidd vissza a virgácsot a helyére!

Burns engedelmeskedett. Lopva ránéztem, mikor visszajött. Éppen akkor dugta vissza zsebkendőjét a zsebébe, és keskeny arcán egy könnycsepp nyoma fénylett.

Az esti játszóóra volt a nap legkellemesebb része. Az a falat kenyér, az a korty kávé, amelyet öt órakor elfogyasztottunk, ha nem is csillapította éhségünket, kissé felfrissített. A nap feszültsége valamicskét lazult, a tanterem melegebbnek tetszett, mint reggel - estefelé fölélesztették a tüzet, hogy világítson a gyertyák helyett. A gyertyákkal ugyanis erősen takarékoskodtak. A tűz vöröses fénye, a felszabadult lárma, a hangok zűrzavara a szabadság jóleső érzését ébresztette fel bennünk.

Annak a napnak estéjén, amelyen Miss Scatcherd virgáccsal megverte tanítványát, mint rendesen, egyedül, társtalanul tévelyegtem a padok és asztalok, a leányok nevetgélő csapatai között. De azért nem éreztem magam elhagyatottnak. Néha kinéztem az ablakon. Erősen havazott, az alsó ablakokat már befútta a hó. Ha fülemet az üveghez szorítottam, a terem zsibongásán túl is tisztán hallottam a szél vigasztalan nyöszörgését.

Ha meleg otthonból, szerető családi körből kerülök ide, ebben az órában bizonyára erősen vágytam volna haza. A szél zúgása elszomorított s ez a zsibvásár itt bent felzaklatott volna. Így azonban a szélvihar és a belső lárma csak nyugtalanná, szinte lázasan izgatottá tett. Bár még kísértetiesebben üvöltene a szél, hunyna ki a parázs, hogy teljesen sötét legyen idebent, és a zaj fülsiketítővé fokozódnék!

Padokon keresztülugrálva, asztalok alatt mászkálva, eljutottam az egyik kandallóhoz. Ott találtam Burnst, a rács előtt kuporgott, s a hunyó parázs gyönge világánál elmerülten olvasott egy könyvet. A lárma nem zavarta. Öt perc múlva becsapta a könyvet. Ennek nagyon örültem. Most talán hajlandó lesz egy kicsit beszélgetni - gondoltam, és letelepedtem melléje a padlóra.

- Mi a keresztneved?

- Helen.

- Messziről jöttél ide?

- Észak felől jöttem. Skócia határáról.

- És visszamész valaha?

- Remélem. De a jövőbe nem láthat senki.

- Biztosan várod, hogy Lowoodból kiszabadulj.

- Azt nem mondhatnám. Azért küldtek Lowoodba, hogy tanuljak és művelődjem. Amíg a célt el nem értem, miért mennék el?

- De hát az a tanítónő, az a Miss Scatcherd, olyan kegyetlenül bánik veled!

- Kegyetlenül? Egyáltalán nem! Csak szigorúan! Ostorozza a hibáimat.

- Ha én a te helyedben lennék, bizony gyűlölném őt, csak azért se tenném, amit parancsol, ha azzal a virgáccsal rám csapna, kicsavarnám a kezéből, orra előtt kettétörném a virgácsot.

- Valószínű, hogy csak mondod ezt, és nem tennéd meg. Ha megtennéd, Mr. Brocklehurst kicsapna az intézetből, ez pedig nagy szomorúságot okozna hozzátartozóidnak. Sokkal okosabb, ha az ember türelmesen elviseli azt, ami csak neki fáj, mint ha hirtelenében olyasmit tesz, aminek káros következményeit mások is megsínylik.

- Mondd csak: Miss Temple is olyan szigorú, mint Miss Scatcherd?

Miss Temple nevének hallatára lágy mosoly suhant át Helen komoly arcán.

- Miss Temple maga a megtestesült jóság. Neki fáj, ha szigorúan kell szólnia valakihez, akár az intézet legrosszabb növendékéhez is. Ő látja hibáimat, de ő szelíden figyelmeztet. S ha rászolgálok a dicséretre, megdicsér. Hogy milyen megrögzötten rendetlen vagyok, azt abból láthatod, hogy még az ő jóságos, okos figyelmeztetései sem fognak rajtam, s hogy bár dicsérete boldoggá tesz, mégsem igyekszem megjavulni.

- Ez furcsa - mondtam -, hiszen rendesnek lenni igazán nem nehéz.

- Neked nem. Figyeltelek ma reggel, és láttam, hogy milyen odaadóan hallgatod Miss Miller magyarázatát. Az én figyelmem minduntalan elkalandozik. Ha Miss Scatcherd a leckét magyarázza, gyakran rajtakapom magam, hogy még a hangját sem hallom. Elálmodozom az órák alatt, azt képzelem, hogy otthon járok, Northumberlandben, s annak a kis pataknak a csobogását hallom, amely a házunk mellett csörgedez Deepdenben. S aztán persze, mikor felszólítanak, visszazuhanok a valóságba, és minthogy nem a leckére figyeltem, hanem a képzeletbeli patak csobogására, nem tudok felelni.

Helen mindig kissé lehajtott fővel járt. Most még jobban lehanyatlott a feje. Láttam rajta, hogy nem óhajt tovább beszélgetni velem, inkább szeretne gondolataiba merülni. De nem sokáig elmélkedhetett: az egyik hetes, egy durva, nagydarab lány, odament hozzá, és erősen cumberlandi tájszólással ráförmedt:

- Helen Burns, ha nem csinálsz rögtön rendet a fiókodban, és nem szeded össze a holmidat, szólok Miss Scatcherdnek, lesz majd nemulass!

Helen sóhajtva búcsúzott el álmaitól, felállt, és szó nélkül, haladéktalanul engedelmeskedett.

7.

Az első negyedév Lowoodban végtelenül hosszúnak tetszett. Mintha egy egész korszak múlt volna el, és ez a korszak persze nem volt aranykornak mondható. Fárasztó küzdelmet kellett vívnom a nehézségekkel, amíg hozzászoktam az új rendhez, és a szokatlan feladatokkal alig tudtam megbirkózni. A félelem, hogy nem leszek képes a többi növendékkel lépést tartani, még inkább elkeserített, mint a sok nélkülözés és testi fáradság, pedig az sem volt csekélység.

Januárban, februárban és március első felében egy lépést sem tehettünk a kertfalon túl, kivéve olyankor, amikor templomba mentünk. Előbb a hó, később az olvadás tette járhatatlanná az utakat. De azért egy órát mindennap a szabad levegőn kellett töltenünk. Vékony ruhánkban állandóan dideregtünk; magas szárú cipőnk nem volt, a félcipőbe behatolt a hó, és ott olvadt el. Kesztyűtlen kezünk meggémberedett, kezünk-lábunk elfagyott. Esténként, ha lehúztam a cipőmet, tűrhetetlenül fájt és viszketett a fagyás okozta gyulladás, de éppen olyan kínos volt dagadt, sebes, merev lábujjaimat reggel cipőbe kényszeríteni. S kétségbeejtően keveset kaptunk enni. Nemhogy egy jó étvágyú serdülő gyermeknek, de egy gyenge szervezetű, étvágytalan betegnek sem lett volna elég az a táplálék. Ebből a silány táplálkozásból fejlődött ki az a szokás, amely különösen a kisebb növendékeket sújtotta. Ugyanis valahányszor alkalom kínálkozott, a kiéhezett nagylányok addig hízelegtek a kicsiknek, vagy addig fenyegetőztek, amíg az alsóbb osztályosok a maguk ennivalóját oda nem adták a nagyoknak. Hányszor, de hányszor osztottam háromfelé azt a falat fekete kenyeret, amelyet uzsonnára kaptunk! Kétharmad részt odaadtam az erőszakos nagylányoknak, és jómagam visszafojtott könnyekkel nyeltem le a megmaradt morzsákat s a fél bögre kávét, mert persze a kávé felét is elkönyörögték tőlem.

A sivár téli vasárnapok nem hoztak semmiféle örömet vagy változatosságot. Két mérföldet kellett gyalogolnunk a brocklebridge-i templomba, ahol "pártfogónk" tartotta az istentiszteletet. Már akkor is fáztunk, amikor elindultunk; mire megérkeztünk, még jobban fáztunk. Az istentisztelet alatt szinte megbénított a hideg. Minthogy a délutáni litániát is végig kellett hallgatnunk, nem volt érdemes közben hazamennünk, kaptunk egy kis hideg húst kenyérrel, éppen olyan szűkös adagot, mint hétköznap az intézetben.

A délutáni szertartás befejeztével egy dombon keresztül tértünk haza. A hóborította hegyek felől olyan kegyetlenül fújt az északi szél, hogy majd letépte arcunkról a bőrt.

Most is látom Miss Temple-t, amint gyors, könnyű léptekkel halad mellettünk. Kockás köpenyét, hogy a szél bele ne kapaszkodjék, szorosan összefogja, kedves szóval és jó példával buzdít, hogy ne csüggedjünk, csak bátran előre, "mint a katonák". A többi tanítónő maga is olyan állapotban volt, hogy meg sem próbálta a növendékeket biztatni. Szegények!

Ó, mennyire vágytunk egy kis fény, egy kis meleg után, mikor visszatértünk az intézetbe! De a nagylányok rögtön körülfogták a kandallókat, mégpedig két sorban; a kicsinyek csak hátul kuporoghattak, dermedt karjukat kötényükbe burkolva.

A vasárnapi uzsonna némi vigasztalást hozott, ilyenkor dupla adag kenyeret kaptunk, vagyis egy fél szelet helyett egész szeletet, és a kenyérre még egy gyűszűnyi vajat is. Ez volt az az ünnepi csemege, amely egy héten át tartotta bennünk a lelket. Rendszerint sikerült ennek a bőséges lakomának nemcsak egyharmad részét, hanem a felét elfogyasztanom, a másik felétől úgyis irgalmatlanul megfosztottak.

A vasárnap este azzal telt el, hogy a katekizmust mondtuk fel kívülről, és Szent Máté evangéliumának ötödik, hatodik és hetedik fejezetét olvastuk. Miss Miller aztán egy hosszú könyörgést olvasott fel; ő is nagyon fáradt volt, folyton ásítozott. Néha a kicsinyeknek is föl kellett olvasniuk egy-egy szakaszt. Olyan álmosak voltak szegénykék, hogy alig álltak a lábukon, és kiestek a padból. Büntetésül a terem közepére állították ki őket, s félholtan bár, de állva kellett megvárniuk, míg az esti ima befejeződik. Egyik-másik úgy zuhant le álltában a földre, mint egy zsák: ezeket aztán a hetesek magas lábú székeihez támasztották.

Mr. Brocklehurst látogatásairól még nem beszéltem.

Egy délután (akkor három hete lehettem Lowoodban) palatáblával a kezemben ültem a helyemen, és valami bonyolult osztási műveleten törtem a fejem. Közben szórakozottan kinéztem az ablakon, és egy férfit láttam a kerten keresztül jönni. Ösztönösen ráismertem a magas, sovány alakra, és amikor két perccel később az egész terem, a tanítónőkkel együtt, mintegy vezényszóra talpra ugrott, föl sem kellett néznem: tudtam, kit tisztelnek meg ezzel a felállással. Valaki hosszú léptekkel végigment a termen, és egyszerre csak ott láttam Miss Temple mellett - aki szintén fölállt - azt a hosszú, fekete oszlopot, amely a gatesheadi fogadószoba szőnyegén olyan vészjóslóan meredezett előttem. Lopva rápillantottam. Igen, valóban ő volt, Mr. Brocklehurst, nyakig felöltőbe gombolva. Magasabbnak, soványabbnak és merevebbnek látszott, mint valaha.

Nem ok nélkül féltem tőle. Élénken emlékeztem arra, amit Mrs. Reed az én gonosz hajlamaimról mondott neki. Arra is emlékeztem, hogy Mr. Brocklehurst megígérte Mrs. Reednek: tájékoztatni fogja az igazgatónőt és a tanítónőket rossz természetemről. Amióta itt voltam az intézetben, állandóan rettegtem az ígéret megvalósításától. Nap mint nap féltem az "eljövendőtől", aki meg fog bélyegezni, mint egy javíthatatlan, rossz gyermeket. Amitől féltem, most bekövetkezett.

Mr. Brocklehurst ott állt Miss Temple mellett, valamit súgott az igazgatónőnek. Biztos voltam benne, hogy rólam, az én gonoszságaimról beszél. Gyötrelmes nyugtalansággal lestem Miss Temple szemét. Attól féltem, most már ő is megvető tekintettel fog végigmérni. Feszülten figyeltem, s minthogy közel voltam hozzájuk, majdnem minden szót hallottam, s amit hallottam, az egyelőre megnyugtatott. Nem rólam volt szó.

- Azt hiszem, Miss Temple, a cérna, amelyet Lowtonban vásároltam, meg fog felelni, éppen jó lesz a kalikó ingekhez. Hozzá való tűket is vettem. Megmondhatja Miss Smithnek, hogy a stoppolótűkről megfeledkeztem, de jövő héten azokból is küldetek néhány csomaggal. És azt is mondja meg Miss Smithnek, hogy egyszerre semmi esetre se adjon egy növendéknek több tűt, mint egyet. Ha többet kapnak, nem becsülik meg és elhányják. És, ó, asszonyom, legyen szíves nagyobb gondot fordítani a gyapjúharisnyákra. Amikor utoljára itt jártam, megnéztem a konyhakertben kiteregetett holmit, és láttam, hogy a fekete harisnyák igen rossz állapotban vannak. A lyukak nagyságából arra kellett következtetnem, hogy a harisnyákat nem foldozzák rendszeresen.

Mr. Brocklehurst elhallgatott.

- Úgy lesz, ahogyan kívánja, uram - felelte Miss Temple.

- És igen, asszonyom - folytatta Mr. Brocklehurst -, a mosónő azt mondja, hogy van olyan növendék, aki kétszer is vált tiszta gallért hetenként. Ez tilos. Az intézeti szabályok csak heti egy gallért engedélyeznek.

- Azt hiszem, erre magyarázattal szolgálhatok, uram. Agnos és Catherine Johnstone-t múlt csütörtökön meghívták teára lowtoni barátaik, és én megengedtem nekik, hogy erre az alkalomra tiszta gallért vegyenek föl.

Mr. Brocklehurst bólintott.

- Hát jó, ha egyszer-kétszer előfordul, nem baj. Csak kérem, ne tűrje, hogy szokássá váljék. Aztán még valami volt, ami meglepett. Mikor a házvezetőnővel átnéztem a számadásokat, láttam, hogy az elmúlt két hét alatt a növendékek két ízben is kaptak löncsre sajtos kenyeret. Hogyan lehetséges ez? Átnéztem a szabályokat: löncsről sehol sem esik szó. Ki vezette be ezt az újítást? És milyen alapon?

- Ezért engem terhel a felelősség, uram - felelt Miss Temple. - A reggeli olyan rosszul sikerült, hogy ehetetlen volt, és nem akartam, hogy a növendékek délig koplaljanak.

- Asszonyom, engedelmet egy pillanatra. Ön jól tudja, hogy én ezeket a leányokat nem akarom kényelemre, fényűzésre nevelni. A növendékeket türelemre, kemény önmegtagadásra kell szoktatni. Ha olykor előfordul, hogy az étel nem eléggé ízletes, teszem fel, kissé nyers vagy túlfőtt, nem szabad a leányokat valami finomabb csemegével kárpótolni, mert ezzel csak a testüket kényeztetjük, és megfeledkezünk intézetünk rendeltetéséről. Az ilyen szórványos esetek jó alkalmat szolgáltatnak a lélek nevelésére. Ilyenkor meg kell nekik magyarázni, hogy ha pillanatnyilag éhesen maradnak is, lélekben annál inkább megerősödnek. Ó, asszonyom, ha ön az odaégett zabkása helyett sajtos kenyeret ad ezeknek a gyermekeknek, bűnös testüket táplálja, és nem gondol arra, hogy halhatatlan lelkük éhen marad!

Mr. Brocklehurst ismét elhallgatott - túláradó érzelmei elfojtották a hangját. Miss Temple eleinte, mikor Mr. Brocklehurst beszélni kezdett, lesütötte szemét, de most egyenesen nézett maga elé, és arca, amely természettől fogva márványfehér volt, éppen olyan hideg és kemény lett, mint a márvány. Különösen a száját olyan erősen összeszorította, hogy az ember szinte azt gondolta: csak egy szobrász vésőjével lehetne szétfeszíteni. Szemöldöke is megkövesedett szigorúságot árult el.

Mr. Brocklehurst hátratett kezekkel állt a kandalló előtt, és fenséges tekintetét végigjártatta a növendékeken. Egyszerre pislogni kezdett, mintha valami elkápráztatta volna a szemét, vagy megbotránkoztatta volna. Aztán megfordult, és sebesebben, mint ahogy idáig beszélt, így szólt:

- Miss Temple, Miss Temple, az istenért, miért göndör annak a lánynak a haja?! Annak a vörös hajúnak, igen, az egész haja ki van bodorítva!

Sétabotjával a bűnösre mutatott. Keze reszketett.

- Azt a növendéket Julia Severnnek hívják - mondta nagyon nyugodtan Miss Temple.

- Na és? Akárhogyan hívják, mi joga van neki vagy bármelyik növendéknek arra, hogy ilyen frizurát viseljen? Hogyan merészeli valaki, az intézet szabályaival dacolva, kibodorítani a haját?

- Julia haja természettől fogva hullámos - felelt Miss Temple, még nyugodtabban, mint az imént.

- Természettől fogva! De mi a természetnek sem teszünk engedményeket! Én azt kívánom, hogy növendékeink az isteni kegyelem leányai legyenek - mire való hát ez a cifraság? Százszor megmondtam, hogy a hajat szerényen, egyszerűen, szorosan hátra kell fésülni. Ennek a lánynak a haját tövig le kell nyírni, Miss Temple! Holnap küldök egy borbélyt. Másokat is látok, akiknek hosszabb a haja. Ott az a magas lány; mondja neki, hogy forduljon meg. Az egész első osztály forduljon arccal a fal felé!

Miss Temple ajkához emelte a zsebkendőjét, hogy mosolyát elrejtse. De azért természetesen megparancsolta, hogy az egész osztály forduljon meg. Az első osztályosok, amikor megértették, miről van szó, engedelmeskedtek. Ahogy egy kicsit hátrahajoltam, jól láttam, hogy milyen grimaszokat vágnak. Kár, hogy Mr. Brocklehurst nem láthatta. Ha látja, talán ráeszmél, hogy külsőleg csinálhat a növendékekkel, amit akar, a belsejüket azonban nem változtathatja meg.

Vagy öt percig szemlélte a frizurákat - az élő érmek másik oldalát -, aztán kimondta az ítéletet. Úgy kongott a szava, mint a lélekharang:

- A copfokat is le kell vágni!

Miss Temple, úgy látszik, tiltakozott.

- Asszonyom - mondta Mr. Brocklehurst -, én olyan uralkodót szolgálok, akinek birodalma nem erről a világról való. Az én hivatásom az, hogy kiöljem ezekből a leányokból a világi hiúságot; hogy megtanítsam őket szemérmesen és ésszerűen öltözködni, megtanítsam őket arra, hogy ne fonjanak kontyot a hajukból, és ne cicomázzák fel magukat. És lám, ezek itt valamennyien befonták a hajukat! Mi ez, ha nem a megtestesült hiúság? Ismétlem: minden hajfonatot le kell vágni. Képzelje csak el: mennyi időt vesztegetnek...

Mr. Brocklehurst nem fejezhette be a mondatot. Három újabb látogató, három hölgy lépett be az ajtón. Kár, hogy nem jöttek egy kicsit korábban. Nem ártott volna nekik, ha hallják ezt a prédikációt a világi hiúságról. A hölgyek ugyanis rendkívül divatosan voltak öltözve: bársonyba, selyembe, prémekbe. A három közül a két fiatalabb (tizenhat-tizenhét éves, csinos lányok voltak) szürke hódprém kucsmát viselt, akkori divat szerint strucctollal díszítve. S az elegáns fejdísz alól művészien bodorított hajfürtök kandikáltak elő. Az idősebb hölgy hermelin szegélyes, drága bársonyátvetőbe burkolózott, s homlokán álhajból készült francia frufru kunkorodott.

Miss Temple udvariasan fogadta a hölgyeket - Mr. Brocklehurst feleségét és leányait -, s a terem felső részébe, a díszhelyre tessékelte őket. Nyilván együtt érkeztek hintón a nagytiszteletű úrral, és amíg Mr. Brocklehurst hivatalos ügyeket bonyolított le a házvezetőnővel meg a mosónővel, és az intézet igazgatóját leckéztette, a hölgyek az emeleti helyiségeket járták sorra. Jelenleg Miss Smitht boldogították megjegyzéseikkel és kifogásaikkal; Miss Smith volt ugyanis a hálószobák felügyelője, és ő volt a ruhatáros is. Nem értem rá a beszélgetésre figyelni, más dolgok vonták magukra és bilincselték le figyelmemet.

Amíg Mr. Brocklehurst és Miss Temple beszélgetésére figyeltem, gondom volt arra is, hogy magamat biztonságba helyezzem. Azt gondoltam; ha észrevétlen maradok, nem lesz semmi baj. Jól hátrahúzódtam tehát a padban, és úgy tettem, mintha teljesen belemerülnék a számtanfeladványba. A táblát úgy tartottam kezemben, hogy arcomat eltakarja. Talán nem is vett volna észre Mr. Brocklehurst, ha az áruló palatábla ki nem csúszik kezemből, és nagy csörömpöléssel le nem esik. Minden szem felém fordult. Tudtam, hogy mindennek vége. Lehajoltam, hogy fölemeljem a kettétört táblát, és elkészültem a legrosszabbra.

Дата добавления: 2015-09-30