A mű eredeti címe: Jane Eyre 9 страница

Csakugyan nagyon fáradt voltam, alig vártam, hogy lefekhessem. Mrs. Fairfax fogta a gyertyát, és elindultunk. Először megnézte, hogy a főbejáratot bezárták-e. Kihúzta a kulcsot a zárból, és elindult fölfelé a lépcsőn. Én a nyomában. A lépcsőt és a korlátokat tölgyfából faragták; a lépcsőház magas ablakát sűrű rácsozat borította. A lépcsőház is és a széles, faburkolatú folyosó is, ahonnan a hálószobák nyíltak, inkább templomra emlékeztetett, mint lakóházra. Hideg volt mindenütt, akár egy kriptában; olyan elhagyatottnak látszott az egész, hogy megborzongtam, és örültem, mikor végre a szobámba értünk. Kicsi volt a szoba, de otthonos, modern berendezésű.

Mrs. Fairfax barátságosan elköszönt, magamra zártam az ajtót, és körülnéztem. Most, hogy nem láttam többé a kongó csarnokot, a tágas és sötét lépcsőházat, a hosszú, hideg folyosót, szabadabban lélegzettem, és úgy éreztem, hogy annyi fáradság és nyugtalanság után végre biztos révbe értem.

Fényes nappal volt már, amikor fölébredtem. A kék virágos vászonfüggönyök között bekandikált a nap, s a szoba kárpitozott falaival, szőnyegeivel olyan kedves kis fészek volt, olyan egészen más, mint Lowood festetlen deszkapadlói és nedves, foltos, vakolt falai, hogy szinte mámoros jókedvem támadt. Fiatalokra mindig erősen hatnak a külsőségek: egyszerre úgy éreztem, hogy új, szebb élet kezdődik számomra, új élet, amelynek nemcsak tövisei lesznek, hanem virágai is, és amelynek robotját örömök enyhítik. Tele voltam reménységgel. Nem tudnám pontosan megmondani, hogy mit reméltem, de mindenesetre valami kellemeset, valami szépet, ha nem is most mindjárt, még csak nem is egy hónap múlva, de a távolabbi jövőben.

Fölkeltem, gondosan öltözködtem. Minden ruhadarabom nagyon egyszerű volt, de a lehetőség határain belül igyekeztem csinos lenni. Nem tartoztam azok közé, akik külső megjelenésükre nem fordítanak gondot, és akik nem törődnek a mások véleményével. Ellenkezőleg, minden tőlem telhetőt elkövettem, hogy jó benyomást keltsek, és hogy olyan csinos legyek, amilyen csinos egyáltalán lehet valaki, aki nem volt jelen, amikor a szépséget osztogatták. Néha fájt is, hogy a természet ilyen mostohán bánt velem. Szerettem volna, ha arcom rózsás, ha az orrom egyenes, a szájam pici cseresznyeszáj. Szerettem volna magas és karcsú lenni, nem ilyen kicsi és vézna. Néha elszomorodtam azon, hogy sápadt vagyok, és vonásaim szabálytalanok és élesek. Hogy miért bántott mindez, és miért szerettem volna másmilyen lenni, azt még önmagamnak is bajosan tudnám szabatosan megmagyarázni. Pedig volt rá okom, sőt logikus, kézenfekvő okom volt rá.

Mialatt simára keféltem a hajamat, és belebújtam fekete ruhámba - a ruha puritán módon egyszerű volt, de kitűnő szabású -, és mialatt felgomboltam a tiszta fehér gallért, arra gondoltam, hogy Mrs. Fairfaxnek semmi kifogása nem lehet megjelenésem ellen, és új tanítványom sem fog undorral elfordulni tőlem. Kitártam szobám ablakát, és körülnéztem, hogy nem hagytam-e széjjel a holmimat, és útnak indultam.

Előbb a hosszú, szőnyeges folyosón mentem végig, aztán le, a fényesre kefélt, csúszós tölgyfa lépcsőn. A csarnokban odalent megálltam egy pillanatra, hogy néhány festményt megnézzek. (Emlékszem, az egyik egy zordon, páncélos vitézt ábrázolt, a másik egy rizsporos hajú, gyöngysoros hölgyet.) Megbámultam a mennyezetről alácsüngő bronzlámpát s a nagy állóóra különös faragásokkal díszített tölgyfa szekrényét, amely a sok fényesítéstől egészen megfeketedett. Mindent roppant nagystílűnek és előkelőnek láttam, de hát én nem szoktam meg az ilyen előkelő környezetet. A csarnok félig üvegezett ajtaja nyitva állt. Kiléptem a kertbe. Gyönyörű őszi reggel volt; a napfény elárasztotta a megbarnult bokrokat és a még zöldellő réteket. Megnéztem az épület homlokzatát. Háromemeletes volt a ház, nem túlságosan nagy, de tekintélyes. Nem fényűző, nagyúri palota, de úri hajlék. Távolabb hegyek kéklettek, nem olyan magasak, mint a lowoodi hegyek, nem is olyan zordak, egyáltalán nem festenek úgy, mintha el akarnák választani ezt a vidéket a nagyvilágtól.

Miközben a nyugalmas tájképben gyönyörködtem, teli tüdővel szívtam a friss levegőt, s még a varjak károgását is élvezettel hallgattam, arra gondoltam, minek ez a nagy ház egy magányos kis öregasszonynak. Mrs. Fairfax éppen megjelent az ajtóban.

- Már fent vagyunk? - kérdezte. - Úgy látom, korán kelő.

Odamentem hozzá. Kedves csókkal és kézszorítással fogadott.

- Hogy tetszik Thornfield?

Mondtam, hogy nagyon tetszik.

- Igen, Thornfield nagyon szép, de ha nem viselik gondját, előbb-utóbb tönkremegy. Kár, hogy Mr. Rochester nem lakik itt állandóan. Ha legalább gyakrabban hazalátogatna! Hiába, a gazdának törődnie kell azzal, amije van.

- Mr. Rochester?! - kiáltottam föl. - Hát az ki?

- Thornfield tulajdonosa - felelte nyugodtan Mrs. Fairfax. - Nem tudta, hogy Rochesternek hívják?

Természetesen nem tudtam, soha életemben nem hallottam róla, de az öreg hölgy annyira magától értetődőnek tartotta Mr. Rochester létezését, hogy azt hitte, mindenki ismeri az ő gazdáját.

- Én azt hittem, Thornfield Mrs. Fairfaxé - jegyeztem meg.

- Az enyém?! Micsoda gondolat, gyermekem! Én csak a házvezetőnő vagyok, a gazdasszony. Ami azt illeti, szegről-végről, nagyon távolról, anyai ágon rokonságban vagyok a Rochesterekkel, vagy legalábbis a férjem rokonságban volt velük. Férjem Hayben lelkész volt - abban a kis faluban a hegy túlsó oldalán -, és ez a kis templom itt a szomszédban az ő temploma volt. A mostani Mr. Rochester édesanyja Fairfax leány volt, férjemnek másodunokatestvére. De én sohasem emlegetem a rokonságot, nincs annak semmi értelme. Egyszerű házvezetőnő vagyok, semmi több. Kenyéradó gazdám mindig udvarias, mi egyebet kívánhatnék?

- És a kislány? A tanítványom?

- A kislány Mr. Rochester gyámleánya. Az úr bízott meg azzal, hogy nevelőnőt keressek a gyermek mellé. Gondolom, azt akarja, hogy ebben a megyében nevelődjék. Itt jön is már a kislány, a bonne-jával, ahogyan ő a gyereklányt nevezi.

A rejtély tehát máris megfejtődött. Ez a kedves kis öregasszony nem nagyúri hölgy, hanem éppen olyan fizetett alkalmazott, amilyen én vagyok. Azért nem becsültem kevesebbre, sőt ellenkezőleg, annál jobban szerettem. Most már valóban egyenlők voltunk, és nem csupán azért, mintha leereszkedett volna hozzám. Így sokkal jobb - annál fesztelenebbül érezhetem magam.

Míg ezen gondolkoztam, a kislány már szaladt is felénk a pázsiton, nyomában kísérője. Engem még nem vett észre. Szemügyre vettem tanítványomat. Hét-nyolc éves lehetett; vékony kis jószág, keskeny arca sápadt, dús, fürtös haja a derekáig ért.

- Jó reggelt, Miss Adele - mondta Mrs. Fairfax. - Jöjjön ide szépen, és üdvözölje az új kisasszonyt, aki tanítani fogja.

- Ez az én nevelőnőm? - kérdezte franciául a kislány, és rám mutatott.

A nővér franciául felelt:

- Hát persze.

- Nem angolok? - kérdeztem csodálkozva Mrs. Fairfaxtől.

- A nővér francia, és Adela is a kontinensen született. Azt hiszem, csak fél éve, hogy Angliába jött. Amikor ideérkezett, még egy árva szót sem tudott angolul, most már pötyög egy kicsit. Én még nem nagyon értem, mit beszél, mert az angolt állandóan összekeveri a franciával, de maga, kedvesem, bizonyára meg fogja érteni.

Szerencsére, én született francia hölgytől tanultam franciául, és minden alkalmat megragadtam, hogy az intézetben Madame Pierrot-val beszélgessek, azonkívül hét éven át minden áldott nap megtanultam kívülről valami francia szöveget. Nagy gondot fordítottam a kiejtésre is, és amennyire tudtam, utánoztam mesterem kiejtését; így eléggé folyékonyan és hibátlanul beszéltem a nyelvet, és nem kellett attól tartanom, hogy szégyent vallok. Adela odajött hozzám, és amikor megtudta, hogy én vagyok a nevelőnője, megrázta a kezemet. Amíg bevezettem a reggelihez, anyanyelvén kicsit elbeszélgettem vele. Eleinte kurtán felelgetett, de miután asztalhoz ültünk, s vagy tíz percig vizsgálgatott nagy, dióbarna szemével, folyékonyan kezdett csacsogni.

- Ó! - kiáltott fel franciául. - A kisasszony éppen olyan jól beszél franciául, mint Mr. Rochester. Milyen nagyszerű! Éppen úgy beszélhetek a kisasszonnyal, mint vele. És Sophie is hogy örül majd, őt itt senki sem érti, Mrs. Fairfax csak angolul tud. Sophie-nak hívják a nővért, aki mellettem van. Velem együtt jött át Angliába, azon a nagy tengeri hajón. Hogy füstölt a hajó kéménye! És mindenki megkapta a tengeribetegséget, én is, Sophie is, Mr. Rochester is. Mr. Rochester lefeküdt a díványra egy szép szobában, Sophie meg én másutt feküdtünk. Én majdnem kiestem az ágyamból, mert olyan keskeny volt, mint egy polc. És a kisasszonyt hogy hívják?

- Jane Eyre a nevem.

Aire? De furcsa! Nem tudom kimondani. Mesélem tovább az utazást. A hajó egy reggel kikötött, még nem is volt egészen reggel - egy nagy városban, egy iszonyú nagy városban, ahol csupa füstös, kormos fekete ház volt, nem úgy, mint abban a szép, tiszta városban, ahonnan én jöttem. És Mr. Rochester az ölében vitt ki a hajóról, egy szál deszkán, és Sophie utánunk jött, és beültünk egy hintóba, és a hintó elvitt egy szép, nagy házba, szebb és nagyobb volt az a ház, mint ez itt, azt mondták, hotelnak hívják. Majdnem egy hétig laktunk a hotelban, én meg Sophie mindennap sétálni mentünk egy nagy-nagy kertbe, azt parknak hívták, és sok-sok fa volt ott, és sok gyerek, és egy tó, és a tóban szép nagy madarak úszkáltak, és mi morzsával etettük a madarakat.

- Érti, amit ez a gyerek összehadar? - kérdezte Mrs. Fairfax.

Nagyon jól értettem, mert Madame Pierrot is hadarva beszélt.

- Kérdezzen valamit a szüleiről - mondta Mrs. Fairfax -, szeretném tudni, emlékszik-e rájuk.

- Adele - fordultam a kislányhoz -, kinél laktál abban a szép, tiszta városban, amelyikről az előbb beszéltél?

- Sokáig mamánál laktam; de mama elment a Szűz Máriához. Mama táncolni tanított, meg énekelni meg verseket mondani. Mamához mindig sokan jöttek, előkelő hölgyek és urak, én meg táncoltam előttük, vagy a térdükre ültettek, és énekelnem kellett. Olyan jó volt. Tetszik akarni, hogy énekeljek valamit?

Minthogy már reggeli után voltunk, megengedtem, hogy bemutassa tudományát. Lemászott a székről, elhelyezkedett az ölemben, haját hátrasimította, kezecskéjét szépen összetette, tekintetét a mennyezetre szegezte, és valami operaáriát kezdett énekelni. Egy elhagyott szerelmes nőről szólt a dal, egy nőről, aki előbb szerelmesének hűtlenségén kesereg, de aztán bosszút esküszik. Megparancsolja komornájának, vegye elő legszebb ruháját, díszítse fel legdrágább ékszereivel, mert ő el akar menni a bálba, hogy ott a hűtlennel találkozzék, és kacér viselkedésével, vidámságával bebizonyítsa, mily kevéssé törődik azzal, hogy a férfi elhagyta.

Nagyon furcsának tartottam, hogy ilyen szöveget egy gyermek szájába adtak. Az említett hölgyeket és urakat nyilván az vonzotta, hogy egy gyermek trillázik szerelemről és féltékenységről. Én megbotránkoztam ezen az ízléstelenségen.

Reggeli után Adele-lel visszavonultam a könyvtárba. Úgy látszik, Mr. Rochester ezt jelölte ki tanulószobának.

Az üvegajtós könyvszekrények mind be voltak zárva, de egy nyitott könyvespolcon ott sorakozott az, amire tanítás közben szükség lehetett. Néhány elemi iskolás tankönyv, verskötetek, életrajzok, útleírások, egy-két regény. Mr. Rochester bizonyára úgy gondolta, hogy egy nevelőnőnek ennyi bőven elég, s pillanatnyilag valóban elég is volt. Hiszen Lowoodban oly ritkán jutottam olvasnivalóhoz! Az ottani tallózáshoz képest ez valóságos aratás volt. A könyvtárszobában még egy kis zongora is állt - vadonatúj és gyönyörű hangú -, azonkívül egy festőállvány és két glóbusz.

A kislány eléggé tanulékony volt, csak kissé fegyelmezetlen. Nem szoktatták hozzá, hogy bármivel is rendszeresen foglalkozzék. Nem akartam mindjárt szigorúan fogni. Sokat beszéltem neki, egy keveset tanulnia is kellett, de délfelé elengedtem, menjen játszani Sophie-val. Én pedig hozzáláttam, hogy néhány vázlatot rajzoljak, amit majd tanítás közben felhasználhatok.

Mikor fölmentem a rajzeszközeimért, Mrs. Fairfax utánam szólt valahonnan:

- A délelőtti tanításnak, úgy látom, vége.

Minthogy az ajtó nyitva volt, bementem hozzá. Inkább terem volt ez a helyiség, bíborszínű ülőbútorokkal és függönyökkel, perzsaszőnyegekkel, diófa burkolatú falakkal, nagy, festett üvegtáblákkal, magas, stukkódíszes mennyezettel. Mrs. Fairfax a szép bíborszínű kristályvázákat törölgette a tálalón.

- Milyen gyönyörű szoba! - kiáltottam fel, amint körülnéztem. - Ilyen szépet még sohase láttam.

- Igen. Ez az ebédlő. Kicsit kinyitottam az ablakot, hogy szellőztessek, és besüssön a nap. Ezekben a ritkán használt szobákban minden átnedvesedik. A nagy szalon, a túlsó oldalon, olyan, mint egy kripta.

- Milyen csodálatos rendben tartja ezeket a helyiségeket, Mrs. Fairfax! - mondtam. - Még vászonhuzat sincs a bútorokon, és sehol egy porszem! Ha nem lenne ilyen dermesztő hideg, azt hinném, hogy ezeket a szobákat is állandóan lakják.

- Hát tudja, Miss Eyre, az úgy van, hogy Mr. Rochester ugyan ritkán látogat haza, de mindig váratlanul. És minthogy bosszankodik, ha akkor szedjük le a bútorokról a huzatot, amikor már itthon van, inkább már előre rendben tartom a házat.

- Milyen ember Mr. Rochester? Szigorú? Szőrszálhasogató?

- Azt éppen nem mondhatnám. De megszokta az úri életet, és megkívánja, hogy ahhoz igazodjunk.

- Mrs. Fairfax szereti őt? És általában szeretik Mr. Rochestert?

- Ó, igen. A család itt mindig köztiszteletnek örvendett. Ameddig a szem ellát, ezek a földek emberemlékezet óta a Rochesterek birtokai voltak.

- Ne a földekről beszéljünk. Engem az érdekel, hogy őt magát, mint embert, szereti-e Mrs. Fairfax.

- Nekem személy szerint semmi okom arra, hogy ne szeressem. És azt hiszem, a bérlői igazságos és megértő földesúrnak tartják. Csak hát keveset van itthon.

- És nincs valami jellegzetessége? Milyen ember?

- Makulátlan jellemű, az biztos. Kicsit különc; igen sokat utazott, az egész világot bejárta. Azt hiszem, okos is, de hát nekem nem sok alkalmam volt beszélgetni vele.

- És milyen tekintetben különc?

- Nem tudom. Nehéz azt megmondani. Nincs benne semmi feltűnő, inkább érzi az ember, mint látja, hogy nem olyan, mint más. Sose lehet tudni, komolyan beszél-e vagy tréfál, tetszik-e neki valami vagy nem. Egyszóval: az ember soha sincs vele tisztában - legalábbis én nem -, de mondom, ez nem fontos, nekem azért semmi kifogásom ellene.

Mindössze ennyit tudtam meg közös gazdánkról. Vannak emberek, akik képtelenek egy személy vagy egy tárgy jellemző tulajdonságait megfigyelni; Mrs. Fairfax is ezek közé tartozott. Kérdéseim zavarba hozták, de a lényeget nem tudtam belőle kihúzni. Mr. Rochester az ő szemében Mr. Rochester volt, úriember, földbirtokos, semmi több. A többi őt nem érdekelte, és valószínűleg csodálkozott azon, hogy én többet is szeretnék tudni.

Mikor az ebédlőből kijöttünk, Mrs. Fairfax felajánlotta, hogy megmutatja az egész házat. Ámulva követtem őt lépcsőn fel, lépcsőn le: olyan szép volt minden. Nekem különösen a homlokzatra nyíló nagy szobák tetszettek, és néhány szoba a harmadik emeleten. Ez utóbbiak ugyan sötétek és alacsonyak voltak, de szép, régi bútorokkal telve. Az alsóbb emeleteken időről időre - a divatnak megfelelően - átrendezték a lakosztályokat, s a régi bútorokat ide hordták fel. A keskeny ablakokon beszűrődő gyönge világosságban százesztendős ágyakat láttam, diófa és tölgyfa szekrényeket, amelyek pálmaleveles, kerubfejes, furcsa faragványaikkal úgy festettek, mint egy-egy Noé bárkája. Magas támlájú, keskeny, kiérdemesült székek egész ármádiája sorakozott itt. Az ujjak, amelyek a székek párnáit hímezték, már rég elporladtak.

Thornfield Hall harmadik emelete olyan volt, mint egy múzeum, egy múltbeli otthon, amely már csak emlékeket őriz. Nappal szerettem ezt a titokzatos félhomályt, de éjszaka a világért sem aludtam volna a széles ágyakban. Egyik-másik ágyat nehéz hímzéssel borított drapériák függönyözték el, némelyik ágynak meg függöny helyett tölgyfa ajtaja volt. A függönyök hímzése különös virágokat ábrázolt vagy még különösebb madarakat és emberi lényeket. A hold sápadt fényében mindez kísérteties lehetett.

- A cselédek idefönt alusznak, ezekben a szobákban? - kérdeztem.

- Nem, a cselédszobák arra, hátrafelé vannak. Itt nem alszik senki. Itt legföljebb a kísértetek tanyáznak, ha lennének Thornfieldben kísértetek.

- Nincsenek?

- Tudtommal nincsenek. Én legalább sohasem hallottam, hogy lennének - felelte mosolyogva Mrs. Fairfax.

- És nem is voltak soha? Nem fűződnek a házhoz hátborzongató történetek a hajdani kísértetekről?

- Nem tudok róla. Pedig a Rochesterekről azt beszélik, hogy valamikor nagyon harciasak, összeférhetetlenek voltak. Talán éppen azért pihennek most békén sírjukban az ősök.

Egyszerre olyan hang ütötte meg a fülemet, amelyet itt, a nagy csendben, a legkevésbé vártam volna. Nevetést hallottam, de micsoda nevetést! Erőltetettet, nem szívből fakadót, és mégis tisztán esengőt. Megálltam. A nevetés elhallgatott, de csak egy pillanatra, aztán megint fölcsendült, ezúttal hangosabban. Úgy gyűrűzött végig a hosszú folyosón, mintha mindegyik szobában visszhangot ébresztett volna, pedig meg tudtam volna mutatni az ajtót, amely mögül a nevetés hallatszott.

- Mrs. Fairfax! - kiáltottam. - Hallja ezt a nevetést? Ki nevet így?

- Valószínűleg az egyik lány, talán Grace Poole.

- Mrs. Fairfax is hallotta? - kérdeztem újra.

- Hogyne, egészen tisztán hallottam. Gyakran hallom; itt varrogat az egyik szobában. Leah is be szokott menni hozzá, olyankor nagyon vígan vannak.

A nevetés most halkan, tagoltan megismétlődött, aztán valami furcsa mormolásba fúlt.

- Grace! - kiáltotta Mrs. Fairfax.

Nem hittem volna, hogy a hívásra megjelenik valaki, mert ilyen tragikus, ilyen valószínűtlen, ilyen természetellenes nevetést még soha életemben nem hallottam. S ha ez nem fényes délben történik, hanem a kísértetek órájában, babonásan féltem volna. Így azonban ostobaság lett volna még csak meglepődni is.

A legközelebbi ajtó kinyílt, és egy szolgáló lépett ki rajta - egy harmincöt-negyven éves asszony, szögletes vállú, vörös hajú; kemény vonású arca inkább csúnya. Kevésbé romantikus vagy kevésbé kísérteties jelenséget nehéz lett volna elképzelni.

- Ne csapjanak olyan nagy lármát, Grace - mondta Mrs. Fairfax.

Grace némán meghajolt, és visszament a szobájába.

- Ő varrja a személyzet ruháit, és segít Leahnak a takarításban - magyarázta Mrs. Fairfax. Nem mondhatnám, hogy minden tekintetben kifogástalan, de azért elég rendesen dolgozik. Igaz, hogy van megelégedve a tanítványával?

A beszélgetés Adele-re terelődött, és róla beszélgettünk, amíg világosabb és barátságosabb helyre nem értünk. Adele elénk szaladt, és már messziről kiáltotta:

- Tálalva van, hölgyeim! - És hozzátette: - Nagyon éhes vagyok.

Az ebédet Mrs. Fairfax szobájában szolgálták fel.

12.

Amilyen kellemes volt a megérkezésem, olyan kellemesen és simán folydogált az életem Thornfield Hallban. Mrs. Fairfax az maradt, aminek első pillantásra látszott: nyugodt vérmérsékletű, jóindulatú asszony, eléggé művelt és intelligenciája sem alacsonyabb az átlagnál. Tanítványom eleven elkényeztetett gyermek volt, néha kissé akaratos. De minthogy teljesen az én gondjaimra bízták, és illetéktelenül senki nem szólt bele nevelési módszerembe, csakhamar sikerült őt hibáiról leszoktatnom, szófogadó lett és könnyen kezelhető. Nem volt túlságosan tehetséges, kiváló jellembeli tulajdonságokkal sem dicsekedhetett, még csak ízlése, hajlamai sem emelték a gyermekkor átlagos színvonala fölé. Ezzel szemben nem voltak nagy hibái, kirívó rossz tulajdonságai sem. Egészen szépen haladt a tanulásban, s a maga eleven módján ragaszkodott is hozzám, ha nem is valami mély vonzalommal. Kedves, egyszerű lényét, vidám csacsogását, tetszeni akarását én is megkedveltem, s ez éppen elég volt ahhoz, hogy jól érezzük magunkat egymás társaságában.

Дата добавления: 2015-09-30