A mű eredeti címe: Jane Eyre 7 страница

De mi, akik egészségesek maradtunk, teli tüdővel szívtuk magunkba a természet csodáit. Kora reggeltől késő estig kóboroltunk az erdőben, mint a cigányok. Azt tehettük, ami jólesett, oda mentünk, ahová akartunk. Jobban is táplálkoztunk. Mr. Brocklehurst és családja még csak közelébe sem merészkedett az intézetnek, senki sem szólt bele a háztartás ügyeibe. A mogorva házvezetőnő annyira félt a járványtól, hogy elment. Utóda, aki a lowtoni kórház főápolónője volt, nem ismerte Lowood szigorú szabályait, és aránylag bőkezűen ellátott minket. Különben is sokkal kevesebb személyről kellett gondoskodnia. A betegek alig ettek valamit. Táplálóbb reggelit kaptunk, s ha nem jutottak hozzá, hogy rendes ebédet főzzenek, ami gyakran megesett, nagy darab hideg pástétomot vagy jókora karéj sajtos kenyeret vihettünk magunkkal kóborlásainkra. Mindegyikünknek megvolt a maga kedvenc helye, ott letelepedtünk, és pompásan megebédeltünk.

Az én kedvenc helyem egy nagy, sima kő volt, amely fehéren és szárazon emelkedett ki a völgy katlan közepéből. Keresztül kellett gázolnom a vízen, hogy eljussak ide, de hát ez nem volt nehéz feladat: egyszerűen lehúztam a cipőmet meg a harisnyámat. A kő elég nagy volt ahhoz, hogy ketten kényelmesen elférjünk rajta. Ekkoriban Mary Ann Wilson volt a legjobb pajtásom. Szívesen voltam együtt ezzel az éles szemű, talpraesett leánnyal, egyrészt azért, mert nem sokat kellett teketóriázni vele. Néhány évvel idősebb lévén nálam, jobban ismerte a világot, mint én, és sok olyat tudott mondani, ami érdekelt, kíváncsiságomat tehát kielégítette. Hibáimmal szemben pedig elnéző volt, és akármit mondtam, soha nem utasított rendre. Szeretett mesélni, magyarázni, s minthogy én meg inkább kérdezni szerettem, nagyon jól kiegészítettük egymást, s ha sok hasznunk nem is volt egymás társaságából, nem unatkoztunk, ha együtt voltunk.

Hogy hol volt ezalatt Helen Burns? Hogy miért nem vele töltöttem a szabadság édes napjait? Megfeledkeztem volna róla? Vagy szégyenszemre meguntam talán az ő lelkének tisztaságát? Kétségtelen, hogy Mary Ann Wilson nyomába sem léphetett első barátnőmnek. Mary Ann mulatságos történetekkel szórakoztatott, vagy csípős, ízes pletykákkal, amelyekben akkor örömem telt. Helen pedig, ha kitüntetett valakit azzal, hogy szóba állt vele, csak nemesebb, magasztosabb témákról beszélt.

Mindez kétségtelenül igaz volt; tudtam és éreztem, hogy így van. De bár gyarló ember vagyok, sok a hibám, és kevés a jó tulajdonságom, Helen Burnst soha, egy pillanatig sem untam, sőt jobban szerettem és tiszteltem, mint bárki mást. Ez természetes is, hiszen Helen mindig, minden körülmények között olyan hűséges és őszinte barátságot tanúsított irántam, amelyet rossz hangulat vagy bosszúság soha meg nem zavart. De Helen most beteg volt, hetek óta nem láthattam, azt sem tudtam, melyik szobában helyezték el. Úgy tudtam, elkülönítették a tífuszbetegektől, mert neki a tüdejével volt baja. Tudatlanságomban azt képzeltem, hogy a tüdőbaj valami szelíd, jóindulatú betegség, amelyet gondos kezeléssel idővel meg lehet gyógyítani.

Ezt a meggyőződésemet csak megerősítette az a körülmény, hogy napos, meleg délutánokon Miss Temple egyszer-kétszer lehozta Helent a kertbe. De nekem ilyenkor sem volt szabad beszélnem vele. Csak messziről, a tanterem ablakából láthattam, hogy takarókba burkolva a verandán üldögél.

Június elején egyszer késő estig kint maradtunk Mary Ann-nel az erdőben. Mint rendesen, elszakadtunk a többiektől, és olyan messzire elkóboroltunk, hogy eltévedtünk. Egy magányos kis kunyhóban, az erdő mélyén élt egy férfi meg egy asszony - napközben félvad disznócsordát legeltettek -, azoktól kérdeztük meg, merre van az út. Mire hazaértünk, már fölkelt a hold, s láttuk, hogy a kertajtó előtt az orvos lovacskája várakozik. Mary Ann ebből arra következtetett, hogy valaki nagyon rosszul lehet, mert különben ilyen késő este nem hívatták volna el Mr. Batest. Mary Ann bement a házba. Én még kint maradtam a kertben, hogy elültessek néhány gyökeret, amelyet az erdőből hoztam magammal; féltem, hogy reggelre ellankadnak. Nem akarózott bemennem. Szép, derült, meleg este volt, a harmatáztatta virágok édesen illatoztak. A még vörösen izzó nyugati ég holnapra is szép időt ígért; a hold fenségesen emelkedett a keleti ég fölé. Úgy gyönyörködtem mindebben, ahogyan csak egy gyermek tud gyönyörködni. És akkor egyszerre olyasvalami jutott eszembe, amire még soha nem gondoltam.

Milyen szomorú lehet ilyen szép időben halálos betegen feküdni az ágyban! A világ olyan gyönyörű - rettenetes lehet itt hagyni.

Mialatt ezekkel a gondolatokkal foglalkoztam, ajtónyitást hallottam. Mr. Bates, az orvos lépett ki a házból egy ápolónő kíséretében. Mikor a doktor elment, az ápolónő be akarta zárni az ajtót, de én odaszaladtam hozzá.

- Hogy van Helen Burns?

- Nagyon rosszul.

- Őhozzá hívták Mr. Batest?

- Igen.

- És mit mond a doktor?

- Azt mondja, hogy már nem sokáig lesz közöttünk szegény!

Ha ezt tegnap hallom, arra gondoltam volna, hogy Helent hazaviszik Northumberlandbe. Tegnap még nem sejtettem volna, hogy az orvos szavai azt jelentik: Helen meg fog halni. De most rögtön tudtam, hogy Helen Burns napjai itt a földön meg vannak számlálva, és hogy Helen rövidesen átjut a túlvilágba, ha ugyan van túlvilág. Iszonyúan megrémültem, aztán mély szomorúságot éreztem, majd ellenállhatatlan vágy fogott el, hogy viszontlássam Helent. Megkérdeztem az ápolónőtől, hogy melyik szobában fekszik?

- Miss Temple szobájában - hangzott a felelet.

- Fölmehetek hozzá?

- Ó, nem, gyermekem! Különben is legfőbb ideje, hogy maga is bejöjjön. Az ilyen párás esték nagyon veszedelmesek, maga is megkaphatja a betegséget.

Az ápolónő bezárta a főbejáratot. Én egy oldalajtón át surrantam be a tanterembe. Éppen jókor; kilenc óra volt, Miss Miller aludni küldte a növendékeket.

Vagy két órával később, tizenegy óra felé, csendesen fölkeltem. Nem tudtam elaludni, és a hálóterem tökéletes csendjéből arra következtettem, hogy társaim valamennyien mélyen alszanak. Hálóingemre rávettem a ruhámat, és mezítláb kiosontam. Tudtam, hogy Miss Temple szobája az épület másik szárnyában van, de ismertem az utat. A folyosó ablakain beszűrődő holdfényben könnyen tudtam tájékozódni. A kámfor és az égetett ecet szaga figyelmeztetett, melyik a ragályos betegek kórterme. Féltem, hogy az éjszakai ápolónő kinéz a neszre, de nem; sikerült észrevétlenül továbbosonnom. Borzasztó lenne, ha valaki meglátna és visszaküldene! Látnom kell Helent. Meg kell ölelnem, mielőtt meghal, búcsúcsókot kell adnom neki, szót kell váltanom vele még egyszer, utoljára.

Egy lépcsőn le, egy hosszú folyosón át; két ajtót nesztelenül kinyitni és becsukni, aztán egy másik lépcsőn föl, és végre ott álltam Miss Temple ajtaja előtt. A kulcslyukon és az ajtó alatt is fény szűrődött ki. Mély csend uralkodott. Az ajtó nem volt kilincsre becsukva, valószínűleg azért, hogy egy kis friss levegő jusson a fülledt betegszobába. Egy pillanatig sem haboztam, nagyon türelmetlen voltam - testem-lelkem remegett az izgalomtól -, hangtalanul belöktem az ajtót. Tekintetem Helent kereste, de közben rettegtem, hogy helyette a halállal lesz találkozásom.

Közvetlenül Miss Temple ágya mellett, fehér függönnyel félig eltakarva, egy kisebb ágy állt. Láttam, hogy valaki fekszik benne, a test formái kirajzolódtak a takarón, de az arcot eltakarta a függöny. Az az ápolónő, akivel lent, a kertben beszéltem, egy karosszékben szunyókált. Az asztalon gyertya pislogott. Miss Temple nem volt a szobában; később hallottam, hogy egy eszméletlen, lázas beteghez hívták. Odaléptem az ágyhoz, megfogtam a függönyt, de szólni akartam, mielőtt a függönyt félrehúztam. Még mindig attól rettegtem, hogy holttestet találok az ágyban.

- Helen! - súgtam lágyan: - Ébren vagy?

Megmozdult, félrehajtotta a függönyt, s ott volt előttem az arca, sápadtan, soványan, de teljesen nyugodtan. Oly keveset változott, amióta nem láttam, hogy félelmem egyszeribe szétfoszlott.

- Igazán te vagy az, Jane? - kérdezte az ő kedves hangján.

"Ó - gondoltam. - Hiszen nem fog meghalni. Az orvos tévedett. Aki haldoklik, az nem lehet ilyen nyugodt, és az beszélni sem tud."

Megcsókoltam. Homloka hideg volt, hideg és sovány az arca, a keze, a csuklója, de mosolya a régi.

- Mit keresel itt; Jane? Hiszen tizenegy óra elmúlt, az előbb hallottam ütni az órát.

- Látni akartalak, Helen. Hallottam, hogy beteg vagy, és nem tudok elaludni, amíg nem beszéltem veled.

- Azért jöttél, hogy elbúcsúzzál tőlem. Azt hiszem, éppen a legjobbkor.

- Elutazol, Helen? Hazamégy?

- Hazamegyek, igen. Hazamegyek örök otthonomba.

- Nem, nem, Helen! - tiltakoztam kétségbeesetten. - Ne beszélj ilyeneket! - S mialatt megpróbáltam könnyeimet visszafojtani, Helent köhögési roham fogta el. Az ápolónő erre sem ébredt fel. Mikor a roham véget ért, Helen néhány percig kimerülten, szótlanul feküdt, aztán megint suttogni kezdett:

- Mezítláb vagy, Jane! Megfázik a lábacskád. Feküdj le, és takarózzál be a paplanommal. Szót fogadtam neki. Fél karjával átölelt, és én hozzábújtam. Hosszú hallgatás után megint csak ő szólalt meg suttogva:

- Olyan boldog vagyok, Jane. És ha azt hallod, hogy meghaltam, nem szabad búsulnod. Semmi ok a szomorúságra. Egyszer mindnyájunknak meg kell halnunk, és ez a betegség, amely engem elvisz a földről, nem fájdalmas. Szelíden és apránként végez velem, nem zaklat föl. Látod, nyugodt vagyok. Nem hagyok itt senkit, aki nagyon bánkódik utánam. Csak apám él, de ő nemrég újra megházasodott, nem fogok neki hiányozni. Aki fiatalon hal meg, nagy szenvedésektől menekül. Nem volt semmiféle tehetségem, amivel sokra vihettem volna az életben. Mindig mindent rosszul csináltam volna.

Még szorosabban átöleltem Helent, jobban szerettem őt, mint valaha. Nem akartam elereszteni, arcomat a nyakához szorítottam. Egyszerre megint megszólalt a legédesebb hangján:

- Milyen jól érzem most magam! Az a legutolsó köhögési roham kicsit kifárasztott. Álmos vagyok, aludni szeretnék, de ne hagyj itt, Jane. Olyan jó, hogy mellettem vagy!

- Itt maradok melletted, drágám, erőszakkal sem vihet el innen senki.

- Nem fázol, szívem?

- Nem.

- Jó éjszakát, Jane.

- Jó éjszakát, Helen.

Megcsókolt, én is megcsókoltam őt, aztán mind a ketten elaludtunk.

Fényes nappal volt, amikor valami szokatlan nyüzsgésre ébredtem fel. Az ápolónő ölében vitt vissza a hálóterembe. Senki sem szidott össze, amiért éjszaka elhagytam fekvőhelyemet. Mindenkinek más dolga volt, kérdéseimre senki sem felelt. Csak napok múlva tudtam meg, hogy amikor Miss Temple hajnaltájt visszatért a szobájába, engem ott talált Helen ágyában, arcom Helen vállán pihent, karommal átfontam Helen nyakát. Én aludtam - és Helen már nem élt.

Ott temették el a brocklebridge-i temetőbon. Sírját még tizenöt esztendővel későbben is csak egy fűvel benőtt halom jelölte, de most már szürke márványtábla van a síron, belevésve a név és az a szó: "Feltámadunk."

10.

Még idáig részletesen beszámoltam életem jelentéktelen eseményeiről. Életem első tíz esztendejének csaknem ugyanannyi fejezetet szenteltem. De nem akarok szabályszerű életrajzot írni; ezentúl csak olyan emlékeket idézek fel, amelyek némi érdeklődésre tarthatnak számot. Azért hát vagy nyolc évet átugrom, csak annyit mondok el, amennyi a továbbiak megértéséhez feltétlenül szükséges.

A tífusz, miután elvégezte romboló feladatát Lowoodban, lassan-lassan visszavonult. De csak akkor, amikor a nagymérvű járvány és az áldozatok száma a közvélemény érdeklődését az intézetre terelte. Vizsgálatot indítottak, és olyan adatok kerültek nyilvánosságra, amelyek általános felháborodást keltettek. Az intézet egészségtelen fekvése, a rossz minőségű és sovány ellátás, a poshadt, mocsaras víz, amelyet a főzéshez használtak, a nyomorúságos ruházat, az egészségügyi berendezések kezdetlegessége: mindez napfényre került. A visszásságok felfedezése lesújtóan érintette Mr. Brocklehurstöt, az árvaházat azonban felvirágoztatta.

A megye vagyonos és jólelkű urai nagy összegeket adományoztak egy új, megfelelő intézet építésére; új szabályzatokat dolgoztak ki; gondoskodtak elegendő és tápláló ellátásról, meleg téli holmikról. Az intézet vagyonának kezelését egy bizottságra bízták. Mr. Brocklehurst, vagyonára és társadalmi összeköttetésére való tekintettel, továbbra is gondnoka maradt az árvaháznak, de működését bőkezű és jószívű urak ellenőrizték; olyanok, akik a józan észt a becsülettel, a takarékosságot a kényelemmel és a részvétet az igazságossággal össze tudták egyeztetni. Az így átszervezett iskola valóban hasznos s céljának megfelelő intézmény lett. Újjászületése után én még nyolc esztendőn át lakója maradtam az intézetnek; hat éven át mint növendék, és két éven át mint tanítónő. Mindkét minőségben csak jót mondhatok róla.

Ez alatt a nyolc esztendő alatt életem egyhangúan folydogált; egyhangúan, de nem boldogtalanul, mert sohasem éreztem magam fölöslegesnek. Kitűnő nevelésben részesültem, szerettem tanulni, némelyik tárgyért különösen lelkesedtem. Igyekeztem mindenben kiválni társaim közül, tanítóimnak kedvében járni, főként azoknak, akiket szerettem. Bőségesen kihasználtam minden kínálkozó alkalmat. Idővel én lettem a legfelső osztály első tanulója. Hat év múltán én is tanítónő lettem, s feladatomat két éven át buzgón láttam el. De két év elmúltával kezdtem megváltozni.

Miss Temple az átszervezett intézetnek is igazgatója maradt. Amit tudok, azt legnagyobbrészt neki köszönhetem. Az ő barátsága, az ő társasága volt legfőbb vigasztalásom. Anyám helyett anyám volt ő, később nevelőm, végül társam. Ez idő tájt - amikor már két éve tanítottam - Miss Temple férjhez ment (egy lelkészhez, egy kiváló férfiúhoz, aki majdnem méltó volt arra, hogy ilyen feleséget kapjon), méghozzá az országnak egy távoli részébe, következésképpen rám nézve teljesen elveszett.

Attól a naptól fogva, hogy elhagyta az intézetet, nem találtam többé helyemet. Megszűnt az az "állandósági" érzés, amely bizonyos mértékig azt az illúziót keltette bennem, hogy Lowood az otthonom. Rám ragadt valami Miss Temple természetéből, néhány szokását, sőt harmonikus gondolkozásmódját is átvettem: határozottan fegyelmezettebben tudtam gondolkozni. Nem lázadoztam többé a rend és a szabályok ellen. Meghiggadtam; azt képzeltem, elégedett vagyok. Mások szemében - többnyire a magaméban is - nyugodt, fegyelmezett valakinek látszottam.

A sors azonban nagytiszteletű Mr. Nasmyth személyében kettőnk közé állt, mármint Miss Temple közé és közém. Kevéssel az esküvői szertartás után Miss Temple útiruhában beszállt a postakocsiba. Utána néztem a kocsinak, amíg csak el nem tűnt a domb nyerge mögött. Aztán visszavonultam szobámba, és a nap hátralevő részét csendes magányomban töltöttem. Miss Temple esküvőjének örömére ugyanis szabad délutánt kaptunk.

Fel-alá járkáltam a szobámban. Azt hittem, csak Miss Temple-t siratom, de ahogy jobban meggondoltam a dolgot, s egyszerre csak azt látom, hogy a délután estébe hajlik, ráeszméltem, hogy a nap folyamán gyökeres változáson mentem keresztül. Levetkőztem mindazt, amit Miss Temple-től kölcsönöztem - vagy talán ő vitte magával azt a derűs légkört, amelyet közelében belélegzettem -, s mostantól fogva megint én vagyok én, s a régi érzések kezdenek újra kavarogni bennem. Mintha az a valami, ami indítóoka volt cselekedeteimnek, egyszerre megszűnt volna. Most már tudok nyugodtan és higgadtan viselkedni, de ugyan minek? Éveken át Lowood volt az én világom; életem Lowood rendjéhez és szabályaihoz igazodott. Most egyszerre ráeszméltem, hogy Lowood nem a világ; mert az igazi világ, az nagy... Remények és félelmek változatos sokasága, érzelmek és izgalmak zűrzavara vár arra, aki a nagyvilág ezer veszedelme közt akarja az igazi életet megismerni.

Kinyitottam az ablakomat, és kinéztem a tájra. Láttam az épület két szárnyát, a kertet, Lowood környékét, a dombokat, amelyek elzárják a kilátást. Tekintetem a távoli kékes hegycsúcsokra siklott: azokat kell megmásznom. Ami a sziklacsúcsokon innen terült el, az nem egyéb, mint börtön, korlát, a száműzetés színhelye. A hegy tövében kanyargó fehér utat néztem, amely a völgykatlanba torkollt: vajon hová vezet? Egyszer, régen, postakocsin tettem meg ezt az utat, alkonyattájt másztuk meg a dombot. Mintha egy emberöltő múlt volna el, amióta Lowoodba érkeztem. Soha többé nem tettem ki innen a lábam. A szünidőket is az intézetben töltöttem; Mrs. Reed nem hívott Gatesheadbe többé, és sem ő, sem családjának tagjai soha meg nem látogattak. A külső világgal még levél vagy üzenet útján sem érintkeztem. Iskolai szabályok, iskolai kötelességek, iskolai szokások és fogalmak és hangok és arcok és mondások és ruhák és rokonszenv és ellenszenv: ez volt minden, amit az életből ismertem. És most egyszerre úgy éreztem, hogy ez nem elég. Egyetlen délutánon megcsömörlöttem az utolsó nyolc év hétköznapjainak örökös körforgásától. Szabadságra vágytam, szabadság után epedtem, szabadságért imádkoztam, de sóhajaimat mintha szerteszórta volna a gyenge szellő. Erre beértem szerényebb, alázatosabb kéréssel is, most már csak ösztönző változatosságért könyörögtem, de ismét hasztalan. Végre is kétségbeesetten így fohászkodtam: "Adj nekem, Istenem, legalább egy másik szolgaságot - egy másik állást!"

Ekkor megszólalt a vacsorára hívó csengő, és le kellett mennem.

Lefekvésig már nem tudtam továbbfűzni gondolataimat. Az a tanítónő, akivel egy szobában laktam, még lefekvés után is folyton fecsegett. Alig vártam, hogy elnyomja őt az álom. Azt reméltem, ha tovább elmélkedhetem azon, ami vacsora előtt az ablaknál eszembe jutott, mentő ötletem támad.

Végre elaludt Miss Gryce. Walesi származású, termetes nő volt, és horkolva aludt. Ezen máskor mindig bosszankodtam, de ma örültem neki. A horkolás biztosított afelől, hogy most már szabad folyást engedhetek gondolataimnak, semmi sem fog zavarni.

Agyam egyre sebesebben működött, halántékom lüktetett, de majdnem egy óra hosszat minden erőfeszítésem hiábavaló volt, nem jutott eszembe semmi. Már olyan izgalom fogott el, hogy fölkeltem, és körüljártam a szobát. Félrehúztam a függönyt, egy pillantást vetettem a csillagokra, megborzongtam a hidegtől, aztán visszabújtam az ágyba.

Távollétemben egy jó tündér odaejtette az ötletet párnámra, mert alighogy lehajtottam a fejem, már hallottam is a magától értetődő feleletet: "Az állást keresők hirdessenek. Hirdessen ön is az X. megyei Híradóban."

De hogyan hirdessek? Fogalmam sincs róla, hogyan kell hirdetni.

Most már gyorsan, készségesen jött a válasz:

"A megfogalmazott hirdetést a díjösszeggel együtt tegye bele egy borítékba, és küldje el a Híradó kiadóhivatalába. Adandó alkalommal vigye be a lowtoni postahivatalba. A válaszokat kérje J. E. betűk alatt az itteni postára. Egy héttel azután, hogy a levelet elküldte, már érdeklődhet, hogy jött-e válasz!"

Ezt a tervet kétszer-háromszor meghánytam-vetettem. Addigra már megemésztette az agyam, tudtam, hogy jó úton járok, megnyugodtam és elaludtam.

Kora hajnalban talpon voltam. Megfogalmaztam a hirdetést, és még mielőtt az ébresztőcsengő megszólalt, már borítékba is tettem és megcímeztem. Így hangzott:

"Pedagógiai gyakorlattal rendelkező fiatal nő (hiszen már két éve tanítottam, nem?) szeretne elhelyezkedni családnál, tizennégy évesnél fiatalabb gyermekek mellé. (Arra gondoltam, hogy magam is csak tizennyolc éves vagyok, nagyobb gyermekek nevelését nem merném vállalni.) Minden iskolai tantárgyat tanít, azonkívül francia nyelvet, rajzot és zenét. (Abban az időben több képességgel nemigen dicsekedhettek a nevelőnők.) Cím: J. E. Lowton, Postahivatal, X. megye."

Дата добавления: 2015-09-30