Mr. Rochester, miután Eshtonékat otthagyta, éppen olyan magányosan áll a kandalló mellett, mint Blanche az asztalnál. A lány odamegy a kandalló másik oldalára, és szembefordul vele.
- Azt hittem, hogy maga nem szereti a gyerekeket, Mr. Rochester.
- Nem is szeretem.
- Akkor hát mi indította arra, hogy ezt a babát örökbe fogadja? - Adele-re mutatott. - Hol szedte föl?
- Nem én szedtem föl, rám bízták.
- Miért nem küldi intézetbe?
- Nem tehetem. A nevelőintézetek roppant drágák.
- De hát nevelőnőt úgyis tart mellette, az előbb láttam itt valakit. Hová lett? Eltűnt? Nem, ott ül az ablakfülkében, a függöny mögött. A nevelőnőt is fizetni kell, így éppen olyan sokba kerül, sőt többe, mert ráadásul el is kell tartania mindkettőjüket.
Attól féltem - vagy talán inkább reméltem? -, hogy Mr. Rochester egy tekintetet vet felém, és ösztönösen még hátrább húzódtam az árnyékba. Fölösleges óvatosság volt.
- Ezen még nem gondolkoztam - mondta közömbösen maga elé nézve.
- Nem, mert maguk, férfiak, nem tudnak takarékoskodni, és nem tudnak józanul gondolkozni. Hallaná csak mamát, mikor a nevelőnőkről beszél, az egy külön fejezet. Azt hiszem, Marynek és nekem legalább egy tucat nevelőnőnk volt annak idején. A fele utálatos, a másik fele nevetséges, és valamennyi nyomasztó teher. Ugye, mama?
- Hozzám szóltál, drágaságom?
Az ifjú hölgy megismételte a mondottakat.
- Drága egyetlenem, ne is beszélj nekem nevelőnőkről; ha ezt a szót hallom, már ideges leszek. Valóságos vértanúságot kellett végigszenvednem szeszélyeik és butaságuk miatt. Hála az egek urának, hogy nincs többé dolgom velük.
Mrs. Dent ekkor odalépett Lady Ingramhez, és valamit súgott neki. A válaszból arra következtettem, hogy figyelmeztette a hölgyet: a kiátkozott fajnak egyik tagja itt ül a közelben.
- Az ő baja - mondta a hölgy. - Különben sem árt neki, ha meghallja a véleményemet. Aztán halkabban, de azért nem olyan halkan, hogy meg ne halljam, hozzáfűzte: - Láttam, hogy ott ül. Én kitűnő emberismerő vagyok, és látom az arcán, hogy társadalmi osztályának minden hibáját egyesíti magában.
- Például? - érdeklődött Mr. Rochester.
- Majd azt négyszemközt megmondom - felelte Lady Ingram, és háromszor egymás után jelentősen megbiccentette turbán övezte fejét.
- De én most szeretném hallani. Későbbre ellanyhul a kíváncsiságom.
- Kérdezze meg Blanche-tól, ő közelebb van magához.
- Ó, mama, mire való ez? Minek ennyit beszélni róluk? Torkig vagyok az egész bandával!! Nem mintha engem sokat kínoztak volna. Volt rá gondom, hogy ne kínozhassanak. Hogy mi mindent találtunk ki Theodore-ral, csak hogy megbosszantsuk őket! Mary az ilyesmiben nem vett részt, ő semmi életrevalót nem tudott kitalálni. A legjobban Madame Joubert-t lehetett ugratni. Miss Wilson beteges volt szegény, mindjárt sírva fakadt, nem volt érdemes kikezdeni vele, mert rögtön megadta magát. Mrs. Grey pedig vastagbőrű volt és érzéketlen, minden lepergett róla, semmit nem vett a szívére. Hanem szegény Madame Joubert! Most is magam előtt látom, ahogyan tajtékzik a dühtől, mert már azt sem tudtuk, mivel törjünk borsot az orra alá. Kiöntöttük a teánkat, szétmorzsoltuk a vajas kenyerünket, könyveinket, füzeteinket a mennyezetre hajigáltuk, a vonalzóval indulót vertünk ki az íróasztalon vagy a piszkavassal a kályhaellenzőn. Emlékszel azokra a boldog időkre, Theodore? Emlékszel, milyen jól mulattunk?
- Emlékszem - felelte Lord Ingram, és affektáltan elnyújtotta a szótagokat. - Szegény öreg mindig azon sopánkodott, hogy mi milyen istentől elrugaszkodott, rossz gyerekek vagyunk, és akkor meg azzal traktáltuk, hogy olyan tudatlan valaki, amilyen ő, nem is tud tanítani olyan okos gyerekeket, amilyenek mi vagyunk.
- Azt hiszem - mondta Miss Ingram, és gúnyosan fölhúzta ajkát -, most már eleget beszéltünk erről a fajtáról. Ismét javaslom tehát: beszéljünk másról. Helyesli javaslatomat, Mr. Rochester?
- Tudja, hogy mindig készséggel állok rendelkezésére.
- Rendben van, vállalom a felelősséget. Hogy áll ma a hangjával, Signor Eduardo?
- Mondtam, hogy rendelkezzék velem, Donna Bianca.
- Akkor hát fejedelmi hatalmamnál fogva felszólítom, signore, hogy tisztítsa meg tüdejét és más hangszerveit, mert szükségem lesz szolgálataikra.
Miss Ingram büszke gráciával elhelyezkedett a zongoránál. Habfehér fodrai királynői fenséggel terültek szét körülötte. Ujjai végigfutottak a billentyűkön, de közben még beszélt.
Ma este erősen formában volt; szavaival és egész magatartásával el akarta kápráztatni a társaságot; talán valami új, vakmerő fogásra is készült.
- Itt van egy kalózdal. Tudja, hogy én imádom a kalózokat, azért hát érzéssel énekelje.
- Miss Ingram parancsa még egy tejesköcsögbe is lelket öntene.
- Hát akkor vigyázzunk. Ha nem leszek megelégedve, azzal fogom megszégyeníteni, hogy megmutatom, hogyan kell az ilyet énekelni.
- Szóval tökéletlenségemért még jutalommal is kecsegtet. Szándékosan rosszul fogok énekelni!
- Azt próbálja meg! Ha szándékosan rosszul énekel, megfelelő büntetést fogok kiszabni.
- Pedig Miss Ingramnek irgalmasnak kellene lennie, hiszen hatalmában áll olyan büntetést kiszabni, amelyet halandó el nem viselhet.
- Hogyhogy? Magyarázza meg!
- Megbocsát, ez csak nem szorul magyarázatra? Ön tudja legjobban, hogy már az is halálos büntetésnek számít, ha gyönyörű szemöldökét összeráncolja.
- Kezdjük! - mondta Miss Ingram, és leütötte az első akkordot.
Most itt az alkalom a szökésre - gondoltam. De a hang megállított. Mrs. Fairfaxtől már hallottam, hogy Mr. Rochesternek szép hangja van. Igaza volt Mrs. Fairfaxnek. Az érzéssel és erővel telített, lágy, mély férfihang egyenesen a szívbe hatolt, és különös érzéseket ébresztett. Megvártam, míg az utolsó rezdülés is elhal, amíg a pillanatra elakadt beszélgetés ismét megindul, aztán kibújtam rejtekhelyemről, és az oldalajtó felé indultam, amely szerencsére közel volt. Innen keskeny folyosó vezetett ki a csarnokba. Mikor a csarnokba értem, észrevettem, hogy a cipőm szalagja kioldódott. Megálltam, hogy megkössem, s a lépcső alján fél térdre ereszkedtem. Hallottam, hogy nyílik, és csukódik az ebédlő ajtaja, egy férfi lépett ki rajta. Sietve felálltam, és szemtől szembe találtam magam Mr. Rochesterrel.
- Hogy van? - kérdezte.
- Köszönöm, nagyon jól.
- Miért nem jött oda hozzám a szalonban?
Arra gondoltam, hogy ezt inkább én kérdezhetném, de mondani persze nem mertem.
- Nem akartam zavarni, uram. Nagyon el volt foglalva a vendégekkel.
- Mit csinált, mialatt nem voltam itthon?
- Semmi különöset; Adele-t tanítottam, mint rendesen.
- És még sápadtabb lett, mint amilyen már úgyis volt. Ezt első pillantásra megállapítottam. Mi baj?
- Semmi, uram.
- Nem fázott meg akkor éjszaka, amikor engem csaknem vízbe fojtott?
- Egyáltalán nem.
- Menjen vissza a szalonba; nem illik ilyen korán visszavonulni.
- Fáradt vagyok, uram.
Rám nézett.
- Meg egy kicsit szomorú. Mitől? Mondja meg szépen.
- Nincs semmi bajom, uram. Nem vagyok szomorú.
- De igenis, szomorú. Nem sok kellene hozzá, hogy sírva fakadjon, máris könnyben úszik a szeme. Egy gyöngyszem már le is hullott a szempillájáról a kőre. Ha ráérnék, és nem kellene attól félnem, hogy valamelyik nagyképű vendéginas éppen erre tolja az orrát, megtudnám, hogy mit jelent mindez. Hát mára fölmentem. De amíg a vendégek itt vannak, kívánom, hogy minden este ott legyen a szalonban. Megértette? Most menjen szépen, és küldje le Sophie-t Adele-ért. Jó éjszakát, én...
Hirtelen elhallgatott, ajkába harapott és elment.
17.
Vidám napok voltak ezek és mozgalmasak is; milyen egészen mások, mint a Thornfieldben töltött három első hónap csendes, egyhangú, magányos napjai! Mintha minden szomorúságot kikergettek volna a házból, és mintha a múlt minden sötét árnyéka szertefoszlott volna. Mindenütt élet, élet és mozgás! Az ember nem léphetett ki úgy a valamikor oly csöndes galériára, vagy nem haladhatott el úgy az egykor oly néptelen vendégszobák előtt, hogy egy takaros komornával vagy előkelő inassal ne találkozzék.
A konyha, a tálalóhelyiség, a személyzeti előszoba, a nagy előcsarnok éppen ilyen népes, eleven volt. A szalonok csak akkor búslakodtak üresen, ha a kék égbolt, az áldott napfény és az enyhe tavaszi idő kicsalta a társaságot a szabadba. De a jó hangulatnak még az sem ártott, ha az idő borúsra fordult, és napokon át zuhogott az eső. Odabent annál vígabban folyt a mulatság.
Már bevallottam az olvasónak, hogy szeretem Mr. Rochestert. Nem tudtam nem szeretni őt többé, pusztán azért, mert ő már nem törődött velem. Órákat tölthettem a közelében, egyetlen-egyszer sem nézett felém. Minden figyelmét az az előkelő hölgy foglalta el, aki összefogta a ruhája uszályát, ha mellettem elhaladt, nehogy véletlenül hozzám érjen, és aki, ha önkéntelenül rám esett a pillantása, rögtön elkapta rólam, mert még egy tekintetre sem tartott méltónak.
Nem tudtam nem szeretni Mr. Rochestert még azért sem, amiben most már biztos voltam: hogy rövidesen feleségül veszi ezt a hölgyet - Miss Ingram büszke magatartásából ki lehetett olvasni, hogy milyen biztos a dolgában -, és hogy úgyszólván óránként tanúja lehettem udvarlásának.
Szerelmemet semmi sem hűtötte le ezekben a napokban. Az elkeseredésre annál több ok kínálkozott. Rettenetesen féltékeny lehettem volna, bár magamfajta nőnek még féltékenykedni sincs joga olyanvalakire, mint Miss Ingram. De nem is voltam féltékeny, vagy csak ritkán. Azt az érzést, amely gyötört, nem lehet féltékenységnek nevezni. Miss Ingram ugyanis nem ütötte meg a féltékenység tárgyának mértékét: messze alatta maradt. Tudom, ez paradoxonként hangzik, pedig így volt. Miss Ingram nem volt jó, nem volt őszinte, nem volt eredeti. Könyvekből beszajkózott frázisokat ismételgetett, soha semmiről nem mondott véleményt, mert nem is volt véleménye. Síkraszállt a fennkölt érzelmesség mellett, de nem ismerte a részvét és a szánalom, a gyöngédség és az igazságszeretet érzését. Ezt akarata ellenére is gyakran elárulta. Adele-lel szemben például határozottan ellenségesen viseltetett: valami barátságtalan megjegyzéssel félrelökte, ha a kislány a közelébe merészkedett. Néha egyenesen kiparancsolta Adele-t a szobából, és soha egy jó szava nem volt hozzá.
Mialatt az én gondolataim csak Mr. Rochesterrel és jövendőbeli menyasszonyával foglalkoztak, míg csak őket láttam, csak az ő beszélgetésüket hallottam, csak az ő mozdulataikat figyeltem, a társaság többi tagja is a maga ízlése szerint szórakozott. Lady Lynn és Lady Ingram komolyan diskuráltak, közben bólogattak díszes turbánjukkal, és néha mind a négy kéz egyszerre emelkedett, meglepődött titokzatos vagy szörnyűködő mozdulattal a magasba, aszerint, hogy miről folyt a szó. Olyanok voltak, mint két óriás bábu. A szelíd Mrs. Dent kedvesen csevegett Mrs. Eshtonnal; néha egy-egy udvarias szót szóltak hozzám, vagy barátságosan rám mosolyogtak. Sir George Lynn, Dent ezredes és Mr. Eshton politikáról vagy megyei ügyekről, vagy az igazságszolgáltatás mai formáiról vitatkoztak. Lord Ingram Amy Eshtonnal flörtölt; Louisa az egyik Lynn fiúval énekelt. Mary Ingram a másik Lynn fiú udvarlását hallgatta bágyadtan. Olykor, mint valami titkos intésre, mindegyik abbahagyta a maga külön szórakozását, és a főszereplőkre figyelt, mert utóvégre Mr. Rochester és - mert olyan szoros kapcsolatban volt vele - Miss Ingram volt a társaság lelke. Ha Mr. Rochester csak egy órára is eltávozott a szalonból, a jó hangulat ellanyhult, a vendégek észrevehetően unatkozni kezdtek. Ha aztán a ház ura ismét megjelent, a beszélgetés rögtön megélénkült.
Jelenlétének vérpezsdítő hatását különösen aznap nélkülözte a vendégsereg, amikor hivatalos ügyek Millcote-ba szólították. Úgy volt, hogy csak késő este tér haza. Délután esett az eső, a társaságnak le kellett tennie a tervezett kirándulásról. (A közelben nemrég sátrat vert cigányokat akarták megtekinteni.) Az urak közül néhányan lementek a lovakat megnézni. A fiatalok a hölgyekkel biliárdoztak a biliárdteremben. A két özvegy csendes kártyajátékban keresett vigasztalást. Blanche Ingram, miután dölyfösen visszautasította Mrs. Dent és Mrs. Eshton közeledését - a hölgyek megpróbálták őt is belevonni a beszélgetésbe -, előbb egy kicsit eldúdolgatott magában a zongora mellett, aztán keresett egy regényt a könyvtárban, levetette magát a díványra, és megpróbálta olvasással agyoncsapni Mr. Rochester távollétének unalmas óráit. A szalon és az egész ház csendes volt, csak olykor hallatszott le az emeletről a biliárdozók nevetése.
Már alkonyodott, öltözködni kellett volna az ebédhez, amikor Adele - ott térdelt mellettem, a szalon egyik ablakülésén - felkiáltott:
- Jön Mr. Rochester!
Hátrafordultam, Miss Ingram fölpattant a díványról, a többiek is mind fölnéztek, mert kerekek nyikorgása, lópatkók dobogása hallatszott be a felhajtóról. Postakocsi érkezett.
- Ugyan mi lelte, hogy ezen az ócska bárkán jön haza? - jegyezte meg Miss Ingram. - Hiszen Mesrour hátán ment el reggel, és a kutyát is magával vitte. Hová lettek az állatok?
Amikor ezt mondta, olyan közel lépett az ablakhoz, hogy nekem erősen hátra kellett feszülnöm, majd eltört a gerincem a nagy igyekezetben, hogy helyet adjak neki. Ő először észre sem vett, aztán mikor meglátott, félrehúzta a száját, és átment egy másik ablakhoz. A postakocsi megállt; a kocsis meghúzta a csengőt, s a küszöbön egy utazóruhás úriember jelent meg. Nem Mr. Rochester, hanem egy elegáns, magas, idegen úr.
- Felháborító! - kiáltott fel Miss Ingram. - Te utálatos majom (ez Adele-nek szólt), ki ültetett oda az ablakba, hogy hamis híreket terjesszél?! - és közben énrám is dühös pillantást vetett, mintha én lennék a hibás.
A csarnokból beszélgetés hallatszott be, aztán belépett az újonnan érkezett. Először Lady Ingram előtt hajolt meg. A jelenlevő hölgyek közül őt vélte a legidősebbnek.
- Úgy látszik, rosszkor jövök, madame, mert barátom, a házigazda, nincs itthon. De nagyon hosszú utat tettem, és talán megbocsátják, hogy megvárom, amíg régi jó barátom hazajön.
Mr. Mason, a vendég, jó modorú, udvarias fiatalember volt, csak a kiejtése volt kissé szokatlan, nem éppen idegenszerű, de nem is teljesen angol. Egyidős lehetett Mr. Rochesterrel, harminc és negyven között. Arcbőre nagyon is fakó, egyébként, legalábbis első látásra, határozottan csinos volt. Ha jobban szemügyre vette az ember, talált az arcában olyasmit, ami nem tetszett. Vonásai például szabályosak voltak, de petyhüdtek; szeme nagy és szép vágású, de tekintete üres, kifejezéstelen. Nekem legalábbis úgy tűnt.
Abból, hogy Jamaicát, Kingstont, Spanish Townt emlegette, tudtam, hogy Nyugat-Indiában járt, de nagy meglepetéssel hallottam, hogy ott ismerkedett meg Mr. Rochesterrel. Mondta, hogy barátja nem bírta az izzó hőséget, a hurrikánokat, az esős évszakot. Azt tudtam, hogy Mr. Rochester sokat utazott, Mrs. Fairfax említette, de azt hittem, megelégedett Európával. Idáig még csak célzást sem tett arra, hogy idegen földrészeken is járt.
Ezen tűnődtem, amikor egy váratlan incidens másfelé terelte gondolataimat. Valaki bejött vagy kiment, s Mr. Mason megborzongott az ajtónyitásra. Kérte az inast, hogy tegyen még a tűzre, amely még parázslott ugyan, de már nem égett lobogó lánggal. Az inas, miután megrakta a tüzet, kifelé menet megállt Mr. Eshton széke mellett, és halkan mondott valamit. Csak ennyit hallottam: "egy öregasszony" és "nagyon kellemetlen".
- Mondja meg neki, hogy becsukatom, ha sokat okvetetlenkedik - mondta az elöljáró.
- Nem, én mást mondok - szólt közbe Dent ezredes. - Ne küldje el, Eshton, előbb kérdezzük meg a hölgyeket. - Ezzel hangosan folytatta: - Hölgyeim, önök ma megakarták nézni a sátoros cigányokat. Sam azt mondja, hogy egy öreg cigányasszony van odalent, és mindenáron szerencsét akar mondani. Mit szólnak hozzá a hölgyek?
- De ezredes, az istenért! Csak nem állunk szóba egy ilyen némberrel?! Küldesse el, de azonnal!
- De nem bírunk vele - mondta az inas. - Már Mrs. Fairfaxet is lehívtuk, ő is kapacitálja, hogy menjen el, de nem akar kötélnek állni. Fogott egy széket, letelepedett a kemence mellé, és azt mondja, ő bizony nem mozdul innen, amíg meg nem engedik, hogy feljöjjön az uraságok közé.
- De hát mit akar tulajdonképpen? - kérdezte Mrs. Eshton.
- Azt mondja, jósolni akar az uraknak, madame. És esküdözik, hogy fog is jósolni.
- Külsőre milyen? - kérdezték az Eshton kisasszonyok.
- Csúf, vén banya; fekete, mint a korom.
- Tehát igazi boszorkány! - kiáltott föl Frederick Lynn. - Engedjük be!
- Persze - kontrázott a bátyja. - Halálos vétek lenne ezt a kitűnő alkalmat elszalasztani.
- Mi jut eszetekbe, édes jó fiaim! - sopánkodott Mrs. Lynn.
- Én ebbe soha bele nem egyezem - jelentette ki Lord Ingram özvegye.
- Bele fogsz egyezni, édes jó mamám - hallatszott Blanche fölényes hangja. Blanche megfordult a zongoraszéken, ahol idáig csendesen ült, és látszólag kottákat nézegetett. - Bele fogsz egyezni, mert én nagyon szeretném megtudni, hogy milyen sors vár rám. Hozza föl a cigányasszonyt, Sam!
- De édes Blanche-om! Gondold meg...
- Mindent meggondoltam, mama. Éppen ezért ragaszkodom hozzá, hogy feljöjjön. Siessen, Sam!
- Igen, igen, igen! - kiáltozták a fiatalok, hölgyek és urak egyaránt. - Hadd jöjjön a cigányasszony! Jó móka lesz!
Az inas még mindig habozott.
- Olyan ijesztő a külseje - mondta.
- Menjen már! - szólt rá Miss Ingram, és Sam lement.
Az egész társaságon erőt vett az izgalom; csak úgy sziporkáztak a tréfás megjegyzések, mikor Sam visszajött.
- Most meg nem akar bejönni ide - jelentette. - Azt mondja, nincs hivatva a "közönséges tömegek" előtt mutatkozni. Bocsánatot kérek, ezek az ő szavai. Azt mondta, vezessem be egy olyan szobába, ahol egyedül lehet, és akik jövendőt akarnak mondani vele, egyenként járuljanak elébe.
- Látod, gyönyörűségem, most még ide is tolakodik közénk - mondta Lady Ingram a leányának. - Hallgass rám, édes angyalom...
- Vezesse be őt a könyvtárba - vágott anyja szavába az "édes angyalom". - Én nem is szeretném, ha a "közönséges tömegek" füle hallatára jósolna nekem. Szívesebben vagyok négyszemközt vele. Be van fűtve a könyvtárban?
- Igenis, madame, de a cigányasszony...
- Ne jártassa annyit a száját, maga szamár, hanem tegye, amit mondtam.
Sam ismét eltűnt. Várakozás, titokzatosság, izgalom feszült a levegőben.
- Most már kész - jelentette az inas, amikor megint visszajött. - Tudni szeretné, hogy ki lesz az első látogatója.
- Azt hiszem, jobb lesz, ha először magam nézem meg - mondta Dent ezredes.
- Mondja meg, Sam, hogy elsőnek egy úr megy be.
Sam kiment, aztán visszatért.
- Kérem szépen, azt mondja, hogy urakat nem fogad, az urak tehát ne is fáradjanak. A hölgyek közül is csak a fiatal leányokat óhajtja látni - tette hozzá, s alig tudta elfojtani kuncogását.
- Akármi legyek, nincs rossz ízlése! - kiáltott föl Henry Lynn.
Miss Ingram ünnepélyesen fölemelkedett.
- Én megyek be elsőnek - mondta olyan hangon, mint egy reményvesztett hadvezér, aki katonái élén igyekszik megmászni egy omladékot.
- Ó, drágám, egyetlenem, várj meg! - sikoltozott Lady Ingram, de Blanche rá se hederített anyjára, némán lépett be az ajtón, amelyet Dent ezredes kitárt előtte.
Egy kis csend támadt. Lady Ingram úgy gondolta, elérkezett a pillanat, amelyben az ember hatásosan tördelheti a kezét. Miss Mary kijelentette, hogy ő nem merne bemenni a cigányasszonyhoz. Amy és Louisa Eshton a lélegzetüket is visszafojtották, látszott rajtuk, hogy félnek.
A percek lassan vánszorogtak. A könyvtár ajtaja csak tizenöt perc múlva nyílt ki. Miss Ingram visszatért a társasághoz.
Milyen arcot vág vajon? Nevet? Tréfa volt az egész? Mindenki kíváncsian nézte Miss Ingramet, de ő hideg gőggel viszonozta a kérdő pillantásokat. Sem rosszkedvűnek, sem jókedvűnek nem látszott. Merev léptekkel ment vissza a helyére, és leült.
Дата добавления: 2015-09-30; просмотров: 30 | Нарушение авторских прав
| <== предыдущая лекция | | | следующая лекция ==> |