Студопедия
Случайная страница | ТОМ-1 | ТОМ-2 | ТОМ-3
АрхитектураБиологияГеографияДругоеИностранные языки
ИнформатикаИсторияКультураЛитератураМатематика
МедицинаМеханикаОбразованиеОхрана трудаПедагогика
ПолитикаПравоПрограммированиеПсихологияРелигия
СоциологияСпортСтроительствоФизикаФилософия
ФинансыХимияЭкологияЭкономикаЭлектроника

A mű eredeti címe: Jane Eyre 14 страница



Délután Mrs. Fairfax felöltözködött a legjobb fekete szaténruhájába, kesztyűt is húzott, és feltűzte aranyóráját. Őreá várt a feladat, hogy a vendégeket fogadja, a hölgyeket lakosztályaikba vezesse satöbbi. Adele-t is felöltöztették, bár az én véleményem szerint nem látszott valószínűnek, hogy bemutatják a társaságnak, legalábbis ma még nem. De azért, hogy ne rontsam a kedvét, megengedtem, hogy Sophie felöltöztesse őt az egyik bő szoknyás muszlinruhácskájába. Ami engem illet, nekem nem kellett átöltözködnöm. Tudtam, hogy nekem nem kell elhagynom a tanulószoba szentélyét - mert amióta fogadalmat tettem, szentélynek tekintettem a tanulószobát, és biztos menedéknek az élet viharai elől.

Enyhe, derűs tavaszi nap volt, egyike azoknak a napoknak, amelyek március vége felé vagy április elején a nyár követeként jelennek meg. Már esteledett, de az est is meleg volt, és nyitott ablaknál ültem a tanulószobában.

- Későre jár - lépett be suhogva Mrs. Fairfax. - Örülök, hogy egy órával később rendeltem az ebédet, mint ahogyan Mr. Rochester írta. Máris elmúlt hat óra. Leküldtem Johnt a kapukhoz, figyelje, hogy nem jönnek-e még. Millcote felé jó messzire el lehet látni. - Kipillantott az ablakon. - Itt jön John! Mi újság, John? - kérdezte kihajolva.

- Jönnek! - jelentette John. - Tíz perc alatt itt lesznek.

Adele az ablakhoz lebbent. Én is utánamentem, de a függöny mögé húzódtam, ahonnan láthattam anélkül, hogy engem lássanak.

A tíz perc nagyon hosszúnak tetszett, de végre kocsizörgés hallatszott. Először négy lovas galoppozott a felhajtóra, s nyomukban két nyitott hintó következett. Libegő fátylak, tolldíszek töltötték meg a hintókat. A lovasok közül kettő egészen fiatal, elegáns úriember volt, a harmadik Mr. Rochester, Mesrour nevű fekete lován. Vezér előtte ugrándozott. Mr. Rochester oldalán egy ifjú hölgy lovagolt; ők ketten értek ide elsőnek a társaságból. A hölgy bíborvörös lovaglóruhája csaknem a földet seperte; fátyla hosszan úszott utána az esti szélben, s az átlátszó fátyol alól kiragyogtak fényes hollófürtjei.

- Miss Ingram! - kiáltott fel Mrs. Fairfax, és lesietett.

A menet csakhamar befordult a ház sarkán, és én elvesztettem szem elől. Adele könyörgött, hogy engedjem le, de én az ölembe ültettem, és megmagyaráztam neki, hogy csak akkor szabad lemennie a vendégek közé, ha Mr. Rochester hívatja. Máskülönben Mr. Rochester nagyon megharagszik - prédikáltam neki. Erre hullatott egy-két könnyet, de látván, hogy nem indít meg, belenyugodott sorsába, és letörölte könnyeit.

A csarnok vidám zajjal telt meg. Az urak mély hangja és a hölgyek ezüstös kacagása harmonikusan olvadt egybe. Thornfield urának zengő basszusa kihallatszott az együttesből, amint vendégeit üdvözölte házában. Azután könnyű léptek szaladtak fel a lépcsőn, végig a folyosón, turbékoló nevetés csendült fel, ajtók nyíltak és csukódtak, aztán egy időre elcsendesült a ház.



- Átöltözködtek - mondta Adele, aki minden neszre feszülten figyelt. Sóhajtott. - Ha mamánál vendégek voltak - folytatta -, én mindenhová bemehettem, a szalonba és a vendégszobákba is. Sokszor néztem, hogyan fésülik és öltöztetik a szobalányok a hölgyeket, olyan érdekes volt.

- Nem vagy éhes, Adele? - kérdeztem.

- De igen, mademoiselle. Öt vagy hat órája is lehet, hogy utoljára ettünk.

- Amíg a hölgyek öltözködnek, lemegyek, és próbálok valami ennivalót keresni.

Kilopóztam menedékhelyemről, és egy hátsó lépcsőn szerencsésen leértem a konyhába. Ott is nagy volt az izgalom és a nyüzsgés. A leves és a hal már majdnem tálalásra készen állott, de a szakácsnő maga is olyan állapotban volt, hogy az ember attól félt: megsül, mint a pecsenye. A személyzet nappalijában két kocsis és három urasági inas ült a tűz mellett. A komornák bizonyára odafönt sürgölődtek úrnőik körül. A Millcote-ban fogadott kisegítő személyzet tagjainak bőven jutott munka.

Ezen az országos vásáron keresztül szerencsésen bejutottam a kamrába, kerítettem egy-két tányért és evőeszközt, egy cipót, egy kis hideg csirkepecsenyét, néhány darab süteményt, s aztán a zsákmánnyal sietve visszavonultam. Éppen hogy az ajtót becsuktam magam mögött, máris megélénkült a folyosó. A tanulószobába csak ezen a folyosón át juthattam vissza, és féltem, hogy valamelyik hölgy éppen akkor lép ki szobájából, amikor én az étellel elhaladok ajtaja előtt. Megálltam hát a folyosó elején. Még jó, hogy az ablaktalan folyosó már csaknem teljesen sötét volt.

A kislány csakugyan nagyon éhes volt, így a csirke meg a sütemény egyelőre elterelte figyelmét a vendégekről. Jó volt, hogy lementem, mert különben mind a hárman - nemcsak Adele, hanem Sophie is meg én is vacsora nélkül fekhettünk volna le. Odalent kisebb gondja is nagyobb volt mindenkinek, semhogy velünk törődjék. Mire a csemegére került a sor, kilenc óra is elmúlt, és tízkor az inasok még mindig tálcákkal és feketekávés csészékkel száguldoztak ide-oda. Megengedtem, hogy Adele tovább maradjon fent, mint rendesen, mert azt mondta, úgysem tud aludni a nagy zajtól, folytonos jövésmenéstől. Meg aztán - tette hozzá - hátha érte küld Mr. Rochester, amikor már levetkőzött, és az rettenetesen nagy kár lenne.

Egy ideig mesélgettem neki, aztán a változatosság kedvéért kivittem a galériára. A csarnokban égett a csillár, és a kislányt nagyon mulattatta a szokatlan sürgés-forgás. Később a zongora is megszólalt a szalonban; leültünk a lépcsőre, úgy hallgattuk. A zongoraszóba énekhangok keveredtek, nagyon szép női hang énekelt. Majd duett és kórus következett; a szüneteket vidám csevegés zaja töltötte ki. Sokáig feszülten figyeltem, mielőtt ráeszméltem, hogy arra figyelek: nem hallom-e ki Mr. Rochester hangját a sok közül. És csakugyan sikerült meghallanom. Akkor meg azt próbáltam kihámozni, hogy milyen szöveget énekel. Az óra tizenegyet ütött. Adele a vállamnak támasztotta a fejét, szemhéjai elnehezedtek. Karomba vettem és fölvittem. Egy óra felé járt, mire a társaság szétoszlott.

A második nap éppen olyan vidáman telt el, mint az első. A vendégsereg kirándult a környékre. Kora délelőtt indultak, ki hintón, ki lóháton. Az indulást is és a visszatérést is az ablakból néztük. A hölgyek közül egyedül Miss Ingram lovagolt, és éppúgy, mint tegnap, Mr. Rochester lovagolt mellette, kissé elkülönülve a többiektől. Figyelmeztettem erre Mrs. Fairfaxet, aki mellettem állt.

- Azt tetszett mondani, nem valószínű, hogy összeházasodnak - jegyeztem meg -, de Mr. Rochester szemmel láthatóan Miss Ingrammel foglalkozik a legtöbbet.

- Úgy látszik, igen. Az biztos, hogy nagyon tetszik neki.

- És ő is a hölgynek. Tessék nézni, mennyire feléje hajol, mintha bizalmasan beszélgetnének. De szeretném az arcát látni, mert azt még nem láthattam.

- Majd meglátja ma este - felelte Mrs. Fairfax. - Említettem Mr. Rochesternek, hogy Adele mennyire szeretné megismerni a hölgyeket, és erre azt mondta, hogy ma este lejöhet a kislány a szalonba, és Miss Eyre legyen szíves őt lekísérni.

- Ezt csak udvariasságból mondta. Teljesen fölösleges, hogy én is lemenjek.

- Én is mondtam neki, hogy maga nincs hozzászokva a társasághoz, és valószínűleg nem szívesen mutatkozik ilyen vidám vendégek között, akik mind idegenek, de erre az ő szokott modorában azt felelte, hogy ez ostoba beszéd, és hogy ha ellenkezik, mondjam meg magának, ő kifejezetten kívánja, hogy lemenjen, és ha mégis makacskodni találna, akkor ő maga jön fel, és erőszakkal cipeli le.

- Hát ezzel nem kell fáradnia. Ha muszáj, lemegyek, de nem szívesen. Mrs. Fairfax is ott esz?

- Nem leszek ott. Kértem, hogy mentsen föl, és felmentett. Megmondom, hogyan kerülheti el az egész társaság szeme láttára való feltűnő megjelenést, mert az a legkellemetlenebb. Akkor kell bemennie a szalonba, amikor még üres, mielőtt a hölgyek felállnak az asztaltól. Üljön le egy csöndes sarokban; azután, hogy az urak is bemennek, nem sokáig kell ott maradnia, hacsak nem érzi nagyon jól magát. Elég, ha Mr. Rochester látja, hogy ott van, aztán szépen kisurranhat, senki nem fogja észrevenni.

- Mit tetszik gondolni, soká maradnak a vendégek?

- Két-három hétig bizonyára, hosszabb ideig aligha. A húsvéti ünnepek után Sir George Lynn-nek feltétlenül fel kell mennie Londonba az ülésszakra, nemrég választották meg Millcote képviselőjéül. Mr. Rochester valószínűleg elkíséri barátját, úgyis csoda, hogy ilyen sokáig kibírta Thornfieldben.

Nem csekély izgalommal néztem az este elé, amikor meg kell jelennem a szalonban. Adele egész nap magánkívül volt a boldogságtól, mikor megtudta, hogy este bemutatják a hölgyeknek. Csak akkor józanodott ki egy kissé, amikor Sophie öltöztetni kezdte. Ez a fontos művelet helyrebillentette lelki egyensúlyát. Mikor rajta volt a rózsaszínű szaténruhácska, a széles szalag, nagy csokorra kötve derekán, kezén a hosszú csipkekesztyű, haja hosszan leomló, fényes fürtökbe elrendezve: Adele egyszerre komoly lett és méltóságteljes. Nem kellett figyelmeztetni, hogy vigyázzon a ruhájára, össze ne gyűrje, magától is fölemelte szoknyája szélét, mielőtt illedelmesen leült a kis székre, és megnyugtatott, hogy nem mozdul onnan, amíg én el nem készülök. Én aztán hamar elkészültem. Egykettőre bele; bújtam a legjobb ruhámba (az ezüstszürkébe, amelyet Miss Temple esküvőjére varrattam; azóta sem volt rajtam). Hajamat lesimítottam, és feltűztem egyetlen ékszeremet, a gyöngydíszes melltűt. Lementünk.

Szerencsére a szalonba másfelől is be lehetett lépni, nemcsak az ebédlőn keresztül. A helyiség még üres volt; a márványkandallóban vidáman pattogott a tűz, s az asztalokon, a válogatott virágok között mindenfelé hosszú viaszgyertyák égtek. Az ajtónyílást csak a vörös selyemfüggöny takarta, de a társaság olyan halkan beszélgetett, hogy csak valami egyhangú, elmosódó mormolás hallatszott át.

Adele még mindig roppant ünnepélyes hangulatban volt, és szófogadóan leült egy zsámolyra. Én magam az ablakfülkébe húzódtam, fölvettem egy könyvet a közeli kisasztalról, és olvasni próbáltam. Adele odahozta a zsámolyt a lábamhoz. Egyszer csak megérinti a térdemet.

- Mit akarsz, Adele?

- Tessék megengedni, hogy kivegyek egy szál virágot abból a vázából. Olyan szépen illenék a ruhámhoz.

- Már megint nagyon sokat törődöl a ruháddal, Adele. De nem bánom, kaphatsz egy szálat. Én magam húztam ki egy szál rózsát, és az övébe tűztem. Olyan megelégedetten sóhajtott föl, mintha most már semmi nem hiányoznék boldogságához. Nem tudtam visszafojtani egy mosolyt, de elfordultam, hogy Adele ne lássa. Volt valami nevetséges, de egyszersmind valami szomorú is abban, hogy ennek a párizsi kislányiak a ruha jelentette az életet.

Odabent mozgolódás támadt, a függönyt félrevonták. A boltíves nyíláson át láttam a pazarul megterített asztalt, a drága porcelán, kristály és ezüst csillogó pompáját. A hölgyek beléptek a szalonba, a függöny ismét lehullott mögöttük.

Mindössze nyolcan voltak, de ahogy beözönlöttek, sokkal többnek látszottak. Egyik-másik közülük nagyon magas volt, a legtöbbje fehér ruhát viselt, olyan habos-felhős, lenge anyagból, amely megnagyobbította alakjukat, mint párás udvara a holdat. Felálltam, és meghajoltam előttük: egy vagy kettő visszabólintott, a többi csak egy-egy pillantást vetett rám.

Szétszóródtak a szobában: könnyed, szökdécselő mozdulataikkal egy sereg fehér tollú madárra emlékeztettek. Néhányan hátravetették magukat a kereveteken; mások az asztalok fölé hajolva, a könyveket és a virágokat nézegették, kettő-három a kandalló mellett maradt. Csendesen, de érthetően beszéltek. A nevüket csak később tudtam meg, de azért már most bemutatom őket.

Először is ott volt Mrs. Esthon két leányával. Valamikor szép asszony lehetett, s hajdani szépsége nem tűnt el nyomtalanul. Nagyobbik leánya, Amy, kis növésű, naiv, gyermekes arcú és gyermekes modorú teremtés volt. Formás alakjára jól illett a széles, halványkék övvel díszített fehér muszlinruha. A másik leány, Louisa, magasabb és elegánsabb megjelenésű volt, az arca nagyon csinos, úgynevezett "édes pofika", ahogy a francia mondja. Mind a két lány szőke és fehér, mint a liliom.

Lady Lynn negyven év körüli, tenyeres-talpas teremtés volt; nagyon egyenes tartású, nagyon gőgös. Díszes, színjátszó - sanzsán - selyemruhát viselt. Sötét haja fénylett a drágaköves abroncshoz erősített azúrszínű strucctoll árnyékában.

Dent ezredes felesége nem volt olyan mutatós asszony, de éppen ezért disztingváltabb, előkelőbb jelenség. Karcsú alak, finom, halvány arc, szőke haj. Fekete selyemruhája, dús, külföldi csipkesálja, gyöngysora százszor jobban tetszett nekem, mint Lady Lynn szivárványszínű pompája.

De a legelőkelőbbeknek - talán azért, mert mindenkinél magasabbak voltak - Lord Ingram özvegye és leányai, Blanche és Mary tetszettek. Ilyen magasra nőtt hölgyeket még soha nem láttam. Az özvegy negyven és ötven között lehetett. Alakja még mindig szép; haja (legalábbis gyertyafénynél) még mindig fekete, fogsora még mindig kifogástalan. A legtöbben azt mondták volna róla, hogy korához képest még mindig gyönyörű asszony, ha arcából és magatartásából nem sugárzik az az elviselhetetlen gőg.

Blanche és Mary egyformán magas volt, sudár, mint a jegenye. Mary magasságához mérten túlságosan vékony; de Blanche telt és formás, akár Diana istennő. Természetes, hogy őt fokozott érdeklődéssel figyeltem. Először is meg akartam állapítani, olyan-e, amilyennek Mrs. Fairfax leírta; másodszor pedig: hogy hasonlít-e egyáltalán ahhoz a miniatűrhöz, amelyet festettem róla; harmadszor - ezt is be kell vallanom! -, hogy elképzelésem szerint megfelel-e Mr. Rochester ízlésének.

Alakja tökéletesen olyan volt, amilyennek Mrs. Fairfax leírta, és amilyennek én lefestettem. A büszke kebel, a lejtős váll, a kecses nyak, még a fekete hajfürtök és a sötét szempár is - hanem az arc? Arca olyan volt, mint anyjáé, persze fiatal kiadásban. Ugyanaz az alacsony homlok, ugyanazok a gőgös vonások, csak talán az ő gőgje nem volt olyan sötét és komor, mint Lady Ingramé. Miss Ingram folyton nevetett, igaz, hogy gúnyosan, mint ahogy szépen ívelt ajkán is állandóan gúnyos mosoly ült.

Azt szokás mondani, hogy minden lángész öntudatos. Nem tudom, Miss Ingram lángész volt-e, vagy se, de azt tudom, hogy öntudatos volt, leírhatatlanul öntudatos. Valami botanikus kérdésen vitatkozott a szelíd Mrs. Denttel. Mrs. Dent, úgy látszik, nem tanult botanikát, de amint mondotta, a virágot nagyon szerette, különösen a vadvirágot. Miss Ingram viszont tanult botanikát, és most gőgösen fitogtatta tudományát. Észrevettem, hogy húzza Mrs. Dentet, vagyis: be akarja ugratni szegényt, kicsúfolni tudatlanságáért. Lehet, hogy a vitában neki volt igaza, de kétségtelenül rosszindulatúan viselkedett. Most már sok mindent tudtam róla; többek között azt is, hogy kitűnően zongorázik, szépen énekel, és franciául beszél a mamájával, folyékonyan és szép kiejtéssel.

Mary szelídebb és nyíltabb természet volt, mint Blanche; vonásai lágyabbak, bőre néhány árnyalattal világosabb (Blanche sötét bőrű volt, mint egy spanyol), de arca nem volt olyan kifejező, szeme nem olyan csillogó, mint testvéréé, nem is volt annyi mondanivalója, és miután helyet foglalt, olyan mereven ült ott, mint egy szobor. Mind a két lány hófehérbe volt öltözve.

Hogy véleményem szerint megfelelt-e Miss Ingram Mr. Rochester ízlésének? Ezt nem tudnám megmondani, hiszen még nem volt alkalmam megfigyelni, hogy milyen fajta nők tetszenek neki. Ha szerette az ilyen fenséges jelenségeket, hát Miss Ingram maga volt a megtestesült fenség, ráadásul művelt is volt és eleven. Bizonyára minden férfi el van tőle ragadtatva. Hogy Mr. Rochesternek is tetszik, azt már láthattam messziről, s ha együtt fogom látni őket, a kétségek árnyéka is szét fog oszlani.

A nyájas olvasó valószínűleg nem képzeli azt, hogy mialatt én mindezt végiggondoltam, Adele mozdulatlanul ült zsámolyán. Mihelyt a hölgyek beléptek, ő is felállt, elébük ment, mélyen meghajolt.

- Jó estét kívánok, hölgyeim - mondta franciául.

Miss Ingram mosolyogva nézett le rá, és egy csepp gúnnyal a hangjában felkiáltott:

- Milyen helyes kis baba!

- Mr. Rochester gyámleánya, azt hiszem - jegyezte meg Lady Lynn -, az a kis francia lány, akit emlegetett.

Mrs. Dent kedvesen magához ölelte és megcsókolta Adele-t. Amy és Louisa Eshton egyszerre kiáltották:

- Milyen aranyos kislány!

Aztán odahívták a díványra, maguk közé ültették, és a gyermek felváltva csacsogott franciául és tört angolsággal. Nemcsak az ifjú hölgyeket mulattatta, hanem Mrs. Eshton és Lady Lynn figyelmét is magára vonta. Adele kedvére sütkérezhetett a kényeztetés áhított verőfényében.

Végre behozták a feketekávét, és behívták az urakat. Én árnyékban ültem - ha ugyan egy ilyen fényesen kivilágított teremben egyáltalán árnyékról lehet beszélni -, félig az ablakfüggöny is eltakart. Az urak együttes bevonulása, éppen úgy, mint a hölgyeké, roppant hatásos volt. Valamennyien feketében voltak, legtöbbje magas volt, néhányan nagyon fiatalok, Henry és Frederick Lynn igazán elegáns két gavallér, és Dent ezredes előkelő megjelenésű, igazi katona. Mr. Eshton, a körzet elöljárója, szintén úri jelenség; haja már teljesen ősz, de szemöldöke és oldalszakálla még fekete; úgy fest, mint egy előkelő; színpadi apa. Lord Ingram, akárcsak két húga, igen magas, de arca fásult és fáradt, mint Maryé. Végtagjai hosszúak, de ereiben nem csörgedezik friss vér, és agyműködése sem valami fürge.

De hol van Mr. Rochester?

Végre ő is belép. Nem nézek oda, mégis látom, hogy ő az. Minden figyelmemet a kézimunkára akarom összpontosítani, nem akarok másra gondolni, csak az ezüstszínű fonalat és az ezüst gyöngyöket akarom látni az ölemben. De azért tisztán látom Mr. Rochestert, és önkéntelenül utolsó találkozásunkra gondolok. Amint akkor mondotta, én nagy szolgálatot tettem neki, megszorította a kezemet, és olyan szemmel nézett le rám, mintha ki akarna csordulni a szíve. És attól volt úgy meghatva, amit én tettem érte! Milyen közel éreztem akkor őt magamhoz! Mi történt azóta, hogy így megváltozott a helyzet kettőnk között? Teljesen elidegenedtünk egymástól, annyira elidegenedtünk, nem is számítottam arra, hogy odajön és szól hozzám. Egyáltalán nem csodálkoztam rajta, hogy rám se nézett, hanem leült a szoba túlsó végében, a hölgyek közé.

Mihelyt biztos voltam benne, hogy észrevétlenül megfigyelhetem, tekintetemet szinte delejes árammal vonta magára az arca. Nem tudtam a szememnek parancsolni. Néztem őt, néztem, és örömöm telt abban, hogy nézhetem; fájdalmas, nagy örömöm. Úgy voltam vele, mint a szomjan haló ember, aki végre kutat talál, s bár tudja, hogy a kút vize mérgezett, mégis nagy kortyokkal iszik belőle.

Milyen igaz az a mondás, hogy "szép az, amit szépnek látunk"! Mr. Rochester színtelen, olajbarna arca, tömör, szögletes homloka, fekete szemöldöke, mélyen ülő szeme, kemény arcvonásai, keserű szája-minden csupa erély, akarat, elszántság - a szépség közismert törvényei alapján nem voltak szépek, de az én szememben ő több volt, mint szép, mert érdekelt, és mert teljesen hatása alá kerültem. Érzéseimnek sem tudtam többé parancsolni. Szeretnem kellett, pedig rám se nézett.

Körülhordták a kávét. A hölgyek, mióta az urak csatlakoztak hozzájuk, fölélénkültek. A szalon vidám csevegéssel telt meg. Dent ezredes politikai kérdéseken vitatkozott Mr. Eshtonnal; a két feleség figyelmesen hallgatta a vitát. A két gőgös özvegy, Lady Ingram és Lady Lynn, egymással beszélget. Sir George - akit egyébként elfelejtettem bemutatni - nagyon magas, nagyon robusztus külsejű, vidéki úriember, kávéscsészével a kezében, ott áll a két hölgy díványa előtt, és olykor beleszól a beszélgetésbe. Mr. Frederick Lynn Mary Ingram mellé telepedett, valami gyönyörű könyvet mutatott neki, a lány mosolyog, de nemigen beszél. Lord Ingram összefont karral támaszkodik az eleven kis Amy Eshton foteljához; a kislány föl-fölpillant rá, és csicsereg, mint egy vörösbegy. Neki határozottan jobban tetszik Lord Ingram, mint Mr. Rochester. Henry Lynn Louisa lábánál helyezkedett el, egy alacsony széken. Adele mellette ül, a fiatalember franciául próbál beszélgetni vele, és Louisa nagyokat nevet hibás beszédén. És hol van Blanche Ingram? Egyedül áll egy asztal előtt, és kecsesen egy album fölé hajol. Úgy látszik, arra vár, hogy valaki hozzászegődjék. De nem vár sokáig, ő maga keres társat.


Дата добавления: 2015-09-30; просмотров: 25 | Нарушение авторских прав







mybiblioteka.su - 2015-2024 год. (0.015 сек.)







<== предыдущая лекция | следующая лекция ==>