A mű eredeti címe: Jane Eyre 11 страница

Mr. Rochester bizonyára észrevette, hogy beléptünk, de nem méltóztatott tudomást venni; rólunk, mert még a fejét sem mozdította meg.

- Lehoztam Miss Eyre-t, Sir - mondta Mrs. Fairfax az ő csendes hangján.

Mr. Rochester fektében kissé meghajtotta a derekát, de tekintetét nem vette le a gyermekről és a kutyáról.

- Ültesse le Miss Eyre-t - mondta, és merev meghajlásában, kissé türelmetlen, de azért udvarias hangjában volt valami, ami azt látszott kifejezni, hogy: "Mi közöm nekem Miss Eyre-hez? Bánom is én, hogy itt van-e, vagy nincs itt. E pillanatban nem óhajtok foglalkozni vele."

A feszültség feloldódott, zavarom elpárolgott. Ha gavalléros udvariassággal fogad, aligha tudok mihez kezdeni. Hol tanultam volna én kecsesen mozogni és előkelően viselkedni? De ez az érdes, szeszélyes modor semmire sem kötelez. Sőt ellenkezőleg, illedelmes nyugalmammal én kerültem fölül. Érdekelt is, hogy mi fog ebből kisülni.

Hát egyelőre nem sült ki semmi. Mr. Rochester olyan volt, mint egy szobor; nem mozdult, és nem beszélt. Mrs. Fairfax, úgy látszik, szükségesnek találta, hogy legalább valaki kedves legyen, tehát ő vitte a szót. Kedvesen, mint máskor, most is közhelyeket mondott. Sajnálkozott, hogy Mr. Rochesternek egész nap annyi dolga van. Sopánkodott, hogy mennyire fájhat a lába, és áradozott, hogy milyen hősiesen tűri a fájdalmat.

- Kaphatnék teát, asszonyom? - Mr. Rochester csak ennyit felelt a szóáradatra.

Mrs. Fairfax azonnal csengetett, és amikor Leah behozta a tálcát, lelkendező sietséggel osztotta szét a csészéket, kanalakat stb. Adele meg én az asztalhoz ültünk, Mr. Rochester ott maradt a díványon.

- Lesz szíves odavinni Mr. Rochester teáját? - fordult hozzám Mrs. Fairfax. - Attól félek, Adele kilötyögtetné.

Odavittem a teát. Mikor a ház ura átvette kezemből a csészét, Adele elérkezettnek látta a pillanatot, hogy érdekemben szót emeljen, és felkiáltott:

- Ugye, monsieur, hozott valami ajándékot Eyre kisasszonynak is?!

- Ki beszél itt ajándékról? - kérdezte mogorván Mr. Rochester. - Ön ajándékot várt, Miss Eyre? Szeret ajándékot kapni? - s átható, haragos tekintettel fürkészte arcomat.

- Erre a kérdésre nemigen tudok felelni, uram. Ritkán volt alkalmam ajándékot kapni! De az emberek általában örülnek az ajándékoknak.

- Azt mondja: általában? De engem az ön véleménye érdekelne.

- Kérem, ne kívánja, hogy most rögtön feleljek. Az ajándék sokféle lehet; a választ meg kell fontolnom.

- Adele bezzeg nem sokat gondolkozik. Ő nem köntörfalaz, mint ön. Mihelyt meglát engem, nyíltan és zajosan követeli az ajándékot.

- Adele, az más. Én kevésbé bízom érdemeimben, mint ő. Adele joggal hivatkozhat a régi barátságra és arra, hogy mindig elhalmozta őt játékszerekkel. De én zavarban lennék, ha érdemeimre kellene hivatkoznom. Idegen vagyok itt, és semmi sem jogosít fel arra, hogy elismerést várjak!

- Kérem, kérem! A szerénységet sem kell túlzásba vinni! Kicsit kikérdeztem Adele-t, és úgy látom, ön sokat fáradozott vele. A gyerek nem eszes, nem tehetséges; ön ez alatt a rövid idő alatt mégis szép eredményt ért el vele.

- Máris megkaptam az ajándékot, uram. Nagyon lekötelez; egy tanítónőnek az a legnagyobb öröme, ha tanítványát dicsérik.

Mr. Rochester hümmögött valamit, és szótlanul itta meg a teáját.

- Jöjjön a tűz mellé - szólt később a ház ura, mikor a tálcát már kivitték. Mrs. Fairfax egy karosszékbe telepedett a kötésével, Adele pedig kézen fogva körülvezetett engem a teremben, megmutogatta a szépen bekötött könyveket s a dísztárgyakat a tükörasztalokon és a fiókos szekrényeken.

A felszólításnak engedelmeskednem kellett. Adele az ölembe akart ülni, de Mr. Rochester rámordult, hogy játsszék a kutyával.

- Három hónapja van Thornfieldben?

- Igenis, uram.

- És honnan került ide?

- A lowoodi intézetből, X. megyéből.

- Lowood. Az valami jótékony intézmény. Hány évet töltött ott?

- Nyolc évet.

- Nyolc évet! És kibírta. Erős szervezete lehet. Azt hinné az ember, hogy ilyen helyen feleannyi időt sem lehet kibírni. Nem csoda, hogy olyan, mintha megjárta volna a másvilágot. El nem tudtam képzelni, hol tett szert erre az arcra! Mikor tegnap este ott, a hayi úton találkoztam magával, gyerekkori tündérmesék jutottak eszembe, és kis híja volt, hogy meg nem kérdeztem: nem babonázta-e meg a lovamat. Még most sem vagyok biztos benne, hogy nem maga volt az oka mindennek. A szülei hol élnek?

- Nincsenek szüleim.

- Talán nem is voltak soha. Emlékszik rájuk?

- Nem emlékszem.

- Sejtettem. Tehát a társaira várt ott, a kövön?

- Kire, uram?

A "zöldruhások"-ra. Ilyen holdas estéken szoktak előbújni rejtekhelyükről... Mondja csak, talán az történt, hogy beleléptem egyik bűvkörébe, és ezért varázsolta az ösvényre azt az átkozott jeget?

Megráztam a fejem.

A "zöldruhások" már száz évvel ezelőtt elköltöztek Angliából feleltem éppen olyan komolyan, ahogyan ő beszélt. Hírmondó se maradt belőlük, sem a hayi úton, sem a réteken, sehol. Nem hiszem, hogy még valaha aratáskor vagy téli holdfényben, felbukkannak Anglia földjén.

Mrs. Fairfax ölébe ejtette a kötését, és felhúzott szemöldökkel, ámulva hallgatta, hogy mit fecsegünk összevissza.

- Nos - folytatta Mr. Rochester, ha szülei nincsenek is, rokonai csak vannak? Nagybátyjai, nagynénjei?

- Tudtommal nincsenek.

- És az otthona hol van?

- Nincs otthonom.

- Testvérei hol laknak?

- Nincsenek testvéreim.

- Ki ajánlotta ide?

- Hirdettem az újságban, és Mrs. Fairfax felelt a hirdetésre.

- Igen - mondta a derék hölgy, aki most már biztos talajt érzett a talpa alatt. Mindennap hálát adok a gondviselésnek, hogy Miss Eyre-t hozzánk vezérelte. Én kitűnő, kedves társat nyertem benne, Adele pedig gondos, lelkiismeretes tanítót.

- Ne fáradjon a jellemrajzzal, Mrs. Fairfax - mondta Mr. Rochester. - Engem nem lehet dicséretekkel félrevezetni, én csak a tulajdon szememnek hiszek. Miss Eyre azzal kezdte, hogy felbuktatta a lovamat.

- Tessék? - kérdezte Mrs. Fairfax.

- Neki köszönhetem a bokarándulást.

Az özvegy nem értette.

- Mondja, Miss Eyre, élt valaha városban is?

- Nem éltem, uram.

- Sokat járt társaságba?

- A lowoodi tanítónőkön és a növendékeken, no meg Thornfield lakóin kívül senkit nem ismerek.

- Sokat olvasott?

- Csak azt, ami véletlenül kezembe akadt, és az nem volt valami sok, sem pedig értékes.

- Hiszen akkor maga valósággal apácaéletet élt. Vallási kérdésekben nagyon jártas lehet: Úgy tudom, Lowood gondnoka, Mr. Brocklehurst is lelkész, vagy nem?

- Igenis, uram.

- És maguk, növendékek, biztosan rajongtak érte. Mint ahogyan a zárdában az apácák is mindig rajonganak a papokért.

- Ó, dehogyis rajongtunk érte!

- Ugyan, ugyan! Egy apácanövendék, aki nem rajong a papokért! Ez szentségtörés!

- Én nem szerettem Mr. Brocklehurstöt. És, nem én voltam az egyetlen, aki nem szerette. Nyers modorú, durva ember, pöffeszkedő és, szőrszálhasogató. Tövig lenyíratta a hajunkat, és merő takarékosságból rossz tűt és cérnát vétetett, hogy alig tudtunk varrni.

- Hát ez bizony ostoba takarékosság - jegyezte meg Mrs. Fairfax. Most már megint kezdte érteni, hogy miről van szó.

- És ez volt a legnagyobb vétke? - kérdezte Mr. Rochester.

- Nem ez. Amikor ő kezelte az intézet pénzét - mielőtt a bizottságot megválasztották -, majdhogynem halálra éheztetett minket, és hetenként egyszer hosszú előadásokkal gyötört, és lefekvés előtt a saját műveit olvastatta velünk, mindenféle borzalmas históriát hirtelen halálról meg utolsó ítéletről, hogy alig mertünk bemenni a háló szobába.

- Hány éves volt, amikor Lowoodba került?

- Tíz.

- És, azt mondja, hogy nyolc évet töltött ott. Tehát most tizennyolc éves?

- Annyi.

- Látja, milyen hasznos tudomány a számtan. Ha nem tudok számolni, soha ki nem találom, hogy hány éves. Nagyon nehéz megállapítani a korát valakinek, akinek a viselkedése és az arcvonásai ennyire mást mondanak. No, és most mondja el, mit tanult Lowoodban. Zongorázni tud?

- Egy kicsit.

- Egy kicsit. Ezt szokás felelni. Menjen át a könyvtárba - akarom mondani, legyen szíves átmenni. Bocsásson meg, hogy ilyen parancsoló hangon beszélek. Megszoktam, hogy azt mondom: "tegye ezt, tegye azt", és megteszik. Egyvalaki kedvéért nem változtathatok régi szokásaimon. Tehát menjen át a könyvtárba, hagyja nyitva az ajtót, vigyen egy gyertyát magával, üljön a zongorához: játsszék valamit.

Engedelmeskedtem.

- Elég! - kiáltott néhány perc múlva. - Látom, hogy valóban csak egy kicsit tud, nem többet, mint általában az angol iskolás lányok. Talán valamivel jobban, mint néhányan, de nem jól.

Lecsuktam a zongorát, és visszamentem a szalonba.

- Adele mutatott délelőtt néhány rajzot - szólt Mr. Rochester -, azt mondta, hogy a maga rajzai. Nem tudom, igazán a maga rajzai-e. Valószínűleg segített valaki.

- Nem segített senki! - tiltakoztam.

- Ó! Nem akartam az önérzetét sérteni! Hát jó, hozza ide a mappáját, de figyelmeztetem, hogy csak az eredeti rajzok érdekelnek. A másolást úgyis rögtön megismerem.

- Nem szólok egy szót se. Az ítéletet önre bízom, uram.

Átmentem a könyvtárba a rajztömbért.

- Tolja közelebb az asztalt - mondta Mr. Rochester, és én odagurítottam az asztalt a pamlaghoz. Adele és Mrs. Fairfax is közelebb jött.

- Csak semmi tolakodás - mondta Mr. Rochester. - Ha én megnéztem a rajzokat, más is megnézheti, de senki se dugja ide az orrát.

Elég sokáig tanulmányozta a rajzokat és az akvarelleket. Hármat kiválasztott, a többit félresöpörte.

- Legyen szíves, ezeket vigye oda a másik asztalra, Mrs. Fairfax - mondta. - Ott megnézhetik Adele-lel. Maga pedig - itt rám pillantott - üljön vissza a helyére, és feleljen a kérdéseimre. Azt látom, hogy ez mind ugyanannak a kéznek a munkája. Maga rajzolta mindet?

- Én.

- Mikor ért rá ennyit rajzolni? Ehhez idő kellett és - tudás is.

- A két utolsó nyáron, amelyet Lowoodban töltöttem, nem volt más dolgom.

- Honnan vette a modelleket?

- A fejemből.

- Ebből a fejből, amelyet most itt látok, a válla között?

- Hát persze.

- Akkor ebben a fejben sok minden lehet.

- Remélem, van is.

Kiteregette maga elé a rajzokat; és felváltva, figyelmesen nézegette.

- Boldog volt maga akkor, amikor ezeket a képeket festette? - kérdezte egyszerre Mr. Rochester.

- Ha belemerülhettem a munkába, mindig boldog voltam, uram. Rajzolni és festeni mindig nagyon szerettem. Más örömem nem is igen volt az életben.

- Ezzel nem sokat mond. Amennyire látom, nagyon egyhangú életet élt. De amikor festett, a művészet álomvilágában járt. Mondja, hány órát dolgozott naponta?

- Minthogy a szünidőben nem volt más dolgom, reggeltől délig és déltől estig egyebet sem csináltam. A hosszú nyári napokat alaposan kihasználtam, rajzoltam és festegettem, amíg csak láttam.

- És meg volt elégedve önmagával, amikor egy-egy kép elkészült?

- Ó, dehogy. Mindig azt kellett látnom, milyen nagy a különbség az elképzelés és a megvalósítás között. Elképzeltem valamit, és aztán képtelen voltam megvalósítani.

Összekötöztem a rajztömböt. Mr. Rochester megnézte az óráját.

- Micsoda?! Kilenc óra! Mi jut eszébe, Miss Eyre, hogy nem fekteti le a tanítványát? Egy-kettő, aludni!

Adele odament hozzá, és megcsókolta. Mr. Rochester eltűrte a kislány hízelgését, de annyit sem törődött vele, mint a kutya, ha megsimogatják.

- Jó éjszakát mindenkinek - mondta, és az ajtó felé mutatott annak jeléül, hogy elég volt a társaságból, és most már egyedül kíván maradni. Mrs. Fairfax összecsavarta a kötését, én a hónom alá vettem a mappámat. Elköszöntünk, Mr. Rochester fagyosan bólintott.

- Mrs. Fairfax, maga azt mondta, hogy Mr. Rochesternek semmi jellegzetes tulajdonsága nincsen - jegyeztem meg, amikor Adele-t már lefektettem, s benyitottam Mrs. Fairfax szobájába.

- No és van?

- Én úgy látom, hogy nagyon szeszélyes és kiszámíthatatlan.

- Gondjai vannak, azt hiszem, még nem töltött egyfolytában két hetet Thornfieldben, amióta a bátyja végrendelet nélkül meghalt, és ő örökölte a birtokot. Különben nem is csoda, hogy nem szeret itthon lenni.

- Miért nem szeret itthon lenni?

- Talán azért, mert Thornfield egyáltalán nem kedélyes hely.

A felelet kitérően hangzott. Én azt szerettem volna, ha Mrs. Fairfax világosabban megmagyarázza, mi a baj, de vagy nem tudott, vagy nem akart bővebb magyarázattal szolgálni Mr. Rochester megpróbáltatásait illetően. Azt állította, hogy ő maga sem lát tisztán, és hogy amit tud, az is inkább föltevés, mint valóság. Annyit mindenesetre láttam, hogy nem kíván többet beszélni a témáról.

14.

Napokon át alig találkoztam Mr. Rochesterrel. Délelőttönként hivatalos teendők foglalták el, délután pedig millcote-i vagy környékbeli urak keresték föl, s ezek olykor estebédre is ott maradtak. Mikor már nem fájt a lába, gyakran kilovagolt; ilyenkor valószínűleg a látogatásokat adta vissza, mert legtöbbnyire csak késő éjszaka tért vissza.

Ez alatt az idő alatt még Adele-t is ritkán hívatta, én pedig csak a hallban, a lépcsőn vagy a teraszon találkoztam néha vele. Ilyenkor gőgösen és hidegen ment el mellettem, és létezésemről csak egy merev fejbólintással vagy hűvös pillantással vett tudomást. Csak hébe-hóba ereszkedett le odáig, hogy úriemberhez illő meghajlással és nyájas mosollyal üdvözöljön. Ezek a hangulatváltozások nem bántottak, mert tudtam, hogy az én személyemmel semmiféle kapcsolatban nincsenek.

Egyszer, amikor vendégei voltak, felküldött a rajztömbökért, bizonyára meg akarta mutatni látogatóinak. Az urak korán elmentek; mint Mrs. Fairfaxtől megtudtam, valami gyűlésen kellett részt venniük. Minthogy kellemetlen, nedves idő volt, Mr. Rochester nem kísérte el őket. Kevéssel a vendégek távozása után Mr. Rochester csöngetett, s jött az üzenet, hogy Adele-lel együtt menjek le. Adele-t megfésültem és rendbe szedtem, s miután meggyőződtem arról, hogy rajtam nincs semmi rendbeszednivaló - testhez simuló, egyszerű fekete ruhát viseltem, mint rendesen, hajam is simán be volt fonva, lementünk. Adele útközben azt találgatta, megérkezette végre az a bizonyos kis koffer, amelyben az ő ajándékai vannak, mert valami félreértés következtében a poggyász egy része késett. Megérkezett: az ebédlőasztalon egy kartondoboz állt. Adele ösztönösen megérezte, hogy abban van a várva várt ajándék.

- Az én skatulyám! Az én skatulyám! - kiáltotta boldogan.

- Igen, végre megjött a te skatulyád is - hallatszott Mr. Rochester mély és gúnyos hangja egy óriási karosszék öbléből, a kandalló mellől. - Fogd a skatulyát, te Párizs leánya, vidd oda a sarokba, és bontsd ki. De figyelmeztetlek, hogy engem nem érdekel, mi van benne, nem vagyok kíváncsi a részletekre. Csendben maradsz, mert különben nem kapod meg az ajándékot. Megértetted?

Adele rá se hallgatott. Letelepedett kincsével a dívány sarkába, és kezdte bontogatni a csomagot. Miután levette a doboz fedelét, és kiszedett néhány ív selyempapirost, csak ennyit mondott:

- Jaj de gyönyörű! - és nem törődött többe a külvilággal.

- Miss Eyre is itt van? - kérdezte a ház ura, és kissé fölemelkedett a fotelból, hogy körülnézzen. - Jöjjön közelebb, foglaljon helyet. - Odahúzott egy széket a fotel mellé. - Nem szeretem a gyerekek fecsegését hallgatni - folytatta -, egy ilyen megcsontosodott agglegényt nem mulattat a selypítésük. Képtelen lennék egy egész estét egy ilyen kölyökkel együtt tölteni. Ne húzza arrább azt a széket, Miss Eyre, hagyja csak ott, ahová tettem. Bocsánat! Legyen szíves ott hagyni. Ördög vigye ezeket az udvarias formaságokat, mindig megfeledkezem róluk...

Amint említettem, az ebédlőben voltunk. A csillár, amelyet a vendégek tiszteletére gyújtottak, ünnepi fénnyel öntötte el a szobát; a kandallóban vígan lobogott a tűz, a magas ablakokról dús redőkben omlottak alá a vörös selyemfüggönyök.

Csend volt, csak Adele suttogása hallatszott (nem mert hangosan beszélni), és a téli eső kopogott egyhangúan az ablaküvegen.

Ebben az öblös, vörös fotelban Mr. Rochester valahogy másképpen festett; nem látszott olyan komolynak és rosszkedvűnek, mint máskor. Ajkán mosoly játszadozott, szeme csillogott, nem tudom, mitől; valószínűleg a bortól. Mindenesetre ebéd utáni jó hangulatban volt, közlékenyebb és derűsebb, mint rendesen, nem olyan mord és fagyos, amilyen reggelenként szokott lenni. Gránitba vésett vonásai még így is kemények voltak, ahogy fejét a dagadó selyemvánkosokon nyugtatta, de nagy, sötét szemének tekintete - most nagy, sötét szeme volt - mintha kissé ellágyult volna.

Vagy két percig a tűzbe bámult, én ezalatt őt néztem. Hirtelen megfordult, rajtakapott, hogy nézem.

- Engem néz, Miss Eyre, látom. Szépnek talál?

Tudom, erre a furcsa kérdésre udvarias közhellyel kellett volna felelnem, de valahogy kiszaladt a számon az igazság:

- Nem, uram. Nem találom szépnek.

- Szavamra, érdekes nő maga! - mondta. - Ahogy itt ül csendesen, komolyan, egyszerűen, kezével az ölében, olyan, mint egy kis apáca; állandóan lesüti a szemét, kivéve olyankor, amikor az én arcomat fürkészi, mint például mostan - és mégis, ha az ember kérdez valamit, vagy olyan megjegyzést tesz, amelyre okvetlenül felelni kell, úgy visszavág, hogy csak úgy csattan. Nos, halljuk a többit.

- Bocsásson meg, uram. Túlságosan nyílt voltam. Azt kellett volna mondanom, hogy egy ilyen kérdésre nem lehet készületlenül felelni, vagy hogy az ízlések különbözőek; hogy a szépség nem fontos, vagy valami hasonlót.

- Szó sincs róla. Még hogy a szépség nem fontos! Csak semmi kertelés! Nem kell enyhíteni a sértést, és nem kell hízelgéssel jóvátenni. Ki vele: mi hibát talál bennem? Tudtommal kezem-lábam ép, és arcvonásaim is a helyükön vannak.

- Engedje meg, Mr. Rochester, hogy visszavonjam, amit az előbb mondtam. Baklövés volt, nem akartam megsérteni.

- Rendben van, elhiszem, de most tessék helytállni. Menjünk sorjában: a homlokom nem tetszik magának?

Hátrasimította homlokába hulló fekete haját. Homloka széles volt, értelmes, de valahogy kevés jóindulatról tett tanúságot.

- Nos, kisasszony: bolond vagyok?

- Hogy mondhat ilyet, uram? De vajon nyersen hangzik-e, ha azt kérdezem: emberbarát-e? Szereti az embereket?

- Látja, most megint hátba támad, holott ki akar engesztelni. És csak azért, mert azt találtam mondani, hogy nem szeretem a gyerekek társaságát. Nem, ifjú hölgyem, én nem vagyok az, amit általában emberbarátnak neveznek. De lelkiismeretem, az van - és itt homlokának arra a kidudorodó részére mutatott, amelyet a lelkiismeret dombjának szokás nevezni, és amely nála valóban eléggé feltűnő volt. - De különben is azelőtt volt bennem valami nyers gyöngédségféle. Amikor annyi idős voltam, mint most ön, mondhatnám, érző szívű ember voltam. Mindenki, aki szegény volt, elhagyatott, boldogtalan, számíthatott rám. Hanem aztán a sors kegyetlenül elbánt velem, alaposan megdögönyözött, és most hízelgek magamnak azzal, hogy kemény vagyok, hajlíthatatlan, szívós, mint egy tömör gumilabda, bár talán mégsem annyira kemény; még mindig vannak érzékeny pontjaim. Gondolja, hogy még van remény?

- Remény? Mihez, uram?

- Ahhoz, hogy húsból és vérből való emberré alakuljak újra.

Úgy látszik, sokat ivott - gondoltam magamban, és nem tudtam, mit feleljek erre a furcsa kérdésre. Honnan tudjam én, hogy Mr. Rochester átalakulhat-e valaha, vagy sem?

- Amint látom, zavarban van, Miss Eyre; és habár maga sem csinosabb, mint én, ez a zavar határozottan jól áll magának, azonkívül legalább nem fürkészi az én arcomat, hanem a szőnyeg virágmintájában gyönyörködik. Hát csak rajta. Egyébként elárulom, hogy én ma közlékeny hangulatban vagyok.

Ezzel fölkelt a karosszékből, és fél karjával a márványkandallóra támaszkodott. Ebben a helyzetben alakját éppen olyan tisztán láthattam, mint arcát. Válla és melle, lába hosszúságához viszonyítva, szinte túl széles volt. Biztosan tudom, hogy a legtöbb ember csúnyának találta volna. De magatartásában annyi öntudatlan büszkeség volt, annyi fesztelen könnyedség; annyira közömbösnek látszott külsejét illetően, és olyan fölényesen meg volt győződve arról, hogy vele született vagy szerzett jó tulajdonságai többet érnek a külső szépségnél, hogy az ember önkéntelenül osztozott közömbösségében, s még önbizalmát is megértette.

Дата добавления: 2015-09-30