A mű eredeti címe: Jane Eyre 6 страница

- Ügyetlen teremtés! - mondta Mr. Brocklehurst, és rögtön hozzátette: - Ha nem csalódom, az új növendék. - Még lélegzetet sem vehettem, már folytatta: - Ne felejtsem el, hogy erről is akarok valamit mondani. - Aztán hangosabban, ó, milyen nagyon hangosan: - Engedjétek ki a padból azt a gyereket, aki a palatábláját eltörte!

A magam erejéből meg sem tudtam volna mozdulni, szinte megbénultam. De az a két nagylány, aki jobbról-balról mellettem ült, talpra állított, és odalökött a rettegett bíró elé. Miss Temple szelíden a fülembe súgta:

- Ne félj, Jane, én láttam, hogy nem szándékosan tetted; nem fognak megbüntetni.

- Hozzátok ide azt a széket - mondta Mr. Brocklehurst, és egy olyan magas lábú székre mutatott, amelyikről éppen most szállt le egy hetes. A széket odavitték.

- Állítsátok fel rá ezt a növendéket!

Valaki, azt sem tudom, ki volt, felállított a magas székre. Feldúlt lelkiállapotomban képtelen voltam a részleteket megfigyelni. Csak arra emlékszem, hogy alig egyméternyire voltam Mr. Brocklehursttől, az orrával egy magasságban, meg hogy narancs- és lila színű köpenyek és ezüstös strucctollak felhői kóvályogtak alattam.

Mr. Brocklehurst a torkát köszörülte.

- Hölgyeim - fordult a családjához -, Miss Temple, tanító kisasszonyok és gyermekek, ugye, valamennyien látjátok ezt a lányt?

Persze hogy láttak. A tekintetek tüze úgy égette amúgy is izzó arcomat, mint valami gyújtólencse.

- Mindnyájan láthatjuk, hogy még gyermek; külsőre teljesen olyan, mint társai. Semmiféle eltorzulás nem jelzi, hogy mi lakozik belsejében. Ki hinné, hogy a gonosz lélek hű sáfárját és engedelmes szolgáját lelte meg benne? Pedig, bármennyire fáj is, meg kell mondanom, hogy így van.

Most némi szünet következett. Éreztem, hogy érverésem lassúbbodik, és hogy átléptem a Rubiconon. Tudtam, hogy nincs más választásom: az elkerülhetetlen megpróbáltatással keményen szembe kell nézni.

- Kedves gyermekeim - folytatta hévvel a fekete márványból faragott nagytiszteletű úr -, szomorú és gyászos kötelességet teljesítek, midőn felhívom figyelmeteket arra, hogy ez a lány, aki Isten báránya lehetett volna, nem közénk való, hanem amint meggyőződtem róla: betolakodott ellenség. Óvakodjatok tőle, ne kövessétek példáját! Lehetőleg kerüljétek őt, zárjátok ki a közös játékból, ne álljatok vele szóba. Tartsátok szemmel minden mozdulatát, figyeljétek minden cselekedetét, mérlegeljétek minden szavát. Testét kell büntetni, hogy a lelkét megmenthessük, ha ugyan egyáltalán lehetséges a lelkét megmenteni. Mert ez a lány, ez a gyermek (nyelvem akadozik, miközben ezeket a súlyos szavakat kimondom), ez a gyermek, bár keresztény ország szülötte, gonoszabb, mint azok a kis pogányok, akik idegen bálványokat imádnak, idegen bálványok előtt térdepelnek. Ez a gyermek - megrögzött hazudozó!

Most tízpercnyi szünet következett. Ezalatt teljesen magamhoz tértem, és láttam, hogy a Brocklehurst család hölgytagjai szemüket törölgetik, a mama megbotránkozva csóválja a fejét, a két lány pedig felháborodva suttogja:

- Szörnyűség!

Mr. Brocklehurst folytatta a vádbeszédet:

- Mindezt jótevőjétől tudom. Attól a kegyes és nagylelkű hölgytől, aki örökbe fogadta az árvát, és úgy nevelte őt, mintha édesgyermeke lett volna. Ez a szerencsétlen teremtés olyan gonosz hálátlansággal viszonozta a sok jóságot, hogy kiváló pártfogója végre is kénytelen volt őt saját gyermekeitől elkülöníteni, nehogy a rossz példa az ártatlan gyermekek lelkét is megfertőzze. A jóságos hölgy ide küldte pártfogoltját, hogy gyógyítsuk meg; mint ahogyan az ótestamentumbeli zsidók Bethesda tavához küldték betegeiket meggyógyulni. Arra kérem az intézet igazgatónőjét és tanítóit, vigyázzanak, nehogy a víz is megposhadjon körülötte!

Ezzel a fenséges befejező akkorddal Mr. Brocklehurst begombolta felöltőjének felső gombját, szólt valamit a családjának, azután elbúcsúztak Miss Temple-től, és nagy garral kivitorláztak a teremből. Az ajtóból bírám még visszafordult:

- Egy fél óra hosszat maradjon ott a széken, és a mai nap folyamán senki ne merjen hozzá egy szót sem szólni!

Ott álltam hát kipellengérezve. Én, aki azt mondtam, hogy még a magam lábán sem tudnék - szégyenszemre - az osztály közepén állni. Hogy mit éreztem, azt meg sem kísérlem elmondani. Mikor a Brocklehurst család eltávozott, mindenki felállt megint. Azt hittem, megfulladok, torkom elszorult. És akkor valaki elment mellettem, és felnézett rám. Micsoda fény sugárzott a szeméből! S ez a fény a szívemig hatolt. Mintha egy hős, egy vértanú haladt volna el egy nyomorult rabszolga, egy áldozat előtt, és a maga erejét megosztotta volna a szerencsétlennel.

Legyűrtem már-már kitörni készülő dührohamomat, fölemeltem a fejemet, és azért is katonásan álltam a magas széken. Helen Burns kérdezett valamit a varrásra vonatkozóan Miss Smithtől, Miss Smith leintette, amiért ilyen butaságokat kérdez, aztán visszament a helyére, és útközben megint rám mosolygott. Micsoda mosoly volt az! Ma is magam előtt látom, és tudom, hogy egy nagy lélek és az igazi bátorság megnyilatkozása volt az a mosoly. Megszépítette az éles arcvonásokat, felragyogtatta a beesett szürke szempárt.

8.

A fél óra még nem telt el, amikor ötöt ütött az óra. A tanítás véget ért, a növendékek átözönlöttek az ebédlőbe teázni. Én is le mertem ereszkedni a pellengérről. Sötét volt már, egy sarokba bújtam, és lekuporodtam a padlóra. Helen Burns nem volt mellettem, nem volt, amibe kapaszkodjam, elhagytam magam, és szabad folyást engedtem könnyeimnek. Hiszen én jó akartam lenni, igyekezni akartam Lowoodban, barátokat akartam szerezni, ki akartam érdemelni, hogy tiszteljenek és szeressenek. Már idáig is szép eredményt értem el. Miss Miller még ma reggel is melegen megdicsért, azt mondta, én vagyok az első az osztályban. Miss Temple is elismerően mosolygott rám, megígérte, hogy rajzolni tanít, és hogy franciául is tanulhatok, ha még két hónapon át nem lesz ellenem kifogás. Társaim is kedvesen fogadtak, magukkal egyenrangúnak tartottak, senki sem bántott. És most megint idejutottam, eltiportak, tönkretettek. Vajon fel tudok-e kelni még valaha?

"Soha - gondoltam -, ezt többé nem lehet kiheverni. Bár meghalnék!" - Mialatt zokogva tördeltem magam elé ezeket a szavakat, lépéseket hallottam. Felriadtam: megint Helen Burns jött oda hozzám. A hunyó parázs fényében éppen hogy felismertem a hosszú termen át közeledő alakját. Kávét és kenyeret hozott.

- Gyere, egyél egy kicsit - mondta, de én félretoltam a kenyeret és a kávét, úgy éreztem, megfulladok, ha csak egy morzsát, egy kortyot is megpróbálok lenyelni. Helen szemmel láthatóan meglepődött. Bárhogy szerettem volna, most már nem tudtam erőt venni magamon. Hangosan zokogtam. Leült mellém a földre, karjával átfogta a térdét, és ráhajtotta a fejét. Némán és mozdulatlanul kuporgott ott, mint valami hindu. Én szólaltam meg elsőnek:

- Miért állsz szóba egy olyan lánnyal, Helen, akiről mindenki azt hiszi, hogy hazudik?

- Azt mondod, Jane, hogy mindenki? Hiszen az intézetnek csak nyolcvan növendéke van, a világ pedig sok százmillió emberből áll.

- Bánom is én a milliókat! Az a fontos, hogy a nyolcvan, akit ismerek, megvet!

- Tévedsz, Jane! Valószínű, hogy senki sincs az intézetben, aki lenéz vagy utál. Sőt, biztos vagyok benne, hogy a legtöbben nagyon sajnálnak.

- Hogy sajnálhatnának azok után, amiket Mr. Brocklehurst mondott rólam!

- Mr. Brocklehurst nem csalhatatlan, még csak nem is nagy ember. Kevesen tisztelik és szeretik. Soha nem is igyekezett megkedveltetni magát. Ha úgy bánik veled, mint kivételezett kedvencével, alighanem sok ellenséget szerzel; nyíltan vagy burkoltan mindenki ellened fordult volna. Hidd el, azok után, amit Mr. Brocklehurst mondott rólad, a többség nyíltan melléd állna, ha merne. Lehet, hogy a tanítónők és a növendékek egy-két napig hidegebben fognak veled bánni, de meg vagyok győződve róla, hogy szívük mélyén veled éreznek. És ha továbbra is olyan jó és kedves leszel, még nagyobb szeretettel vesznek majd körül.

Fejemet Helen vállán pihentettem, átöleltem a derekát, ő magához szorított, és egy darabig mindketten hallgattunk. Nem sokáig, mert megint bejött valaki a terembe. A feltámadó szél éppen elkergetett néhány sötét felhőt a hold tányérja elől, s az ablakon át a holdfény ránk esett, és megvilágította a közeledő alakot is: Miss Temple-t.

- Érted jöttem, Jane Eyre - mondta. - Gyere föl a szobámba, és minthogy Helen Burns is itt van, jöjjön fel ő is.

Az igazgatónő kanyargós folyosókon vezetett minket, s végre eljutottunk a szobájába, amely egy emelettel följebb volt. Odabent barátságos tűz pattogott a kandallóban. Helent egy alacsony karosszékbe ültette Miss Temple, a kandalló mellé, ő maga a másik oldalra telepedett, s engem is odahívott.

- Na, most már minden rendben van, ugye? - kérdezte arcomba nézve. - Kisírtad magad?

- Azt hiszem, soha nem tudom alaposan kisírni magam.

- Miért nem?

- Mert olyan igazságtalanul vádoltak, és most madame is meg a többiek is mind azt hiszik, hogy én gonosz vagyok.

- Azt fogjuk hinni, amit a tulajdon szemünkkel látunk, kislányom. Ha továbbra is jó gyermek maradsz, semmi kifogásunk nem lesz ellened.

- Igazán, Miss Temple?

- Hát persze - mondta és átölelt. - És most mondd el nekem szépen, ki az a hölgy, akit Mr. Brocklehurst jótevődnek nevezett.

- Az a nagybátyám felesége, Mrs. Reed. Nagybátyám meghalt, és halálos ágyán a felesége gondjaira bízott.

- Tehát, Mrs. Reed nem a maga jószántából fogadott örökbe?

- Nem, asszonyom. Nem szívesen tartott ott a házban. De a cselédségtől gyakran hallottam, hogy nagybátyám a halála előtt megfogadtatta vele, hogy nem hagy el engem.

- Tudnod kell, Jane, és ha nem tudod, hát én most megmondom neked, hogy akit vádolnak, annak joga van védekezni. Téged hazudozással, kétszínűséggel vádoltak. Most védd magad, ahogy tudod. Mondj el mindent, amire emlékszel, de az igazat mondd, csak az igazat, ne tégy hozzá és ne túlozz el semmit.

Szívem mélyén elhatároztam, hogy nagyon őszinte, nagyon tárgyilagos leszek. Néhány percig gondolkoztam, hogy elrendezzem mondanivalómat, azután elmeséltem Miss Temple-nek szomorú gyermekkorom történetét. Minthogy a felindulás kimerített, sokkal csendesebben és higgadtabban adtam elő a történteket, mint máskor szoktam. Helen figyelmeztetéseit is megszívleltem, és nem engedtem szabad folyást keserű érzelmeimnek. Így leegyszerűsítve és ilyen fegyelmezetten előadva, sokkal hihetőbben hangzott. Beszéd közben éreztem, hogy Miss Temple teljes hitelt ad szavaimnak.

Megemlítettem Mr. Lloyd, a gyógyszerész nevét is, hiszen őt hívták el hozzám, amikor rosszul lettem. Az a szörnyű délután, amelyet a vörös szobában töltöttem; még élénken élt emlékezetemben. Azt hiszem, amikor annak a délutánnak a borzalmait meséltem Miss Temple-nek, nem tudtam eléggé fegyelmezni magamat. Nem, azt soha nem lehet elfelejteni, milyen kegyetlen volt Mrs. Reed, amikor kétségbeesetten könyörögtem, hogy bocsásson meg. Ahelyett, hogy megbocsátott volna, másodszor is rám zárta az ajtót. Ez az emlék még most is vasmarokkal szorította szívemet.

Végére értem a történetnek. Miss Temple néhány pillanatig szótlanul nézett rám, aztán így szólt:

- Ismerem Mr. Lloydot, majd írok neki. Ha ő megerősíti azt, amit te most elmondtál nekem, nyilvánosan is fölmentünk a vád alól. Én már most is hiszek neked, Jane. Tudom, hogy ártatlan vagy.

Megcsókolt, és nem engedett el maga mellől (aminek nagyon örültem, mert gyermekes örömem telt abban, hogy arcában, fehér homlokában, szép hajában, ragyogó szemében, ruhájában ilyen közelről gyönyörködhettem). Miss Temple azután Helen Burnshöz fordult:

- Ma hogy érzed magad, Helen? Sokat köhögtél?

- Azt hiszem, kevesebbet, mint máskor, madame.

- És a fájdalom a melledben? Enyhült?

- Igen, az is enyhült.

Miss Temple fölállt; megfogta Helen kezét, kitapogatta az érverését, aztán sóhajtva visszaült a helyére. Egy darabig elgondolkozva nézett maga elé, aztán megint fölállt, és kedvesen így szólt:

- Ti ketten ma az én vendégeim vagytok. Illő, hogy megvendégeljelek titeket.

Csöngetett.

- Barbara - mondta a belépő szobalánynak -, én még nem teáztam. Hozd föl a teámat, és hozzál két csészét a kisasszonyoknak is.

Barbara csakhamar visszajött a tálcával. Milyen szépnek láttam a porcelán csészéket, a teáskannát azon a kis kerek asztalon, a kandalló mellett! Milyen illatos volt a tea, és milyen ízletes a pirított kenyér! Sajnos - mert kezdtem nagyon éhes lenni -, a pirított kenyérből igen szűken mért adag került a tálcára. Ezt Mis Temple is észrevette.

- Nem hozhatnál még egy kis kenyeret és vajat, Barbara? Hárman vagyunk, ez kevés.

Barbara kiment, de rövidesen visszatért.

- Kérem szépen, madame. Mrs. Harden azt mondja, hogy ő annyit küldött föl, amennyit máskor szokott.

Tudniillik Mrs. Harden volt a házvezetőnő, mégpedig olyan házvezetőnő, amilyet Mr. Brocklehurst szeretett: neki is kő volt a szíve helyén.

- Rendben van, Barbara - mondta Miss Temple -, majd csak megleszünk valahogy. - És mikor a lány kiment, mosolyogva tette hozzá: Szerencsére most az egyszer van miből pótolni az uzsonna hiányait.

Mindkettőnket az asztalhoz ültetett, elénk tett egy-egy csésze párolgó teát, egy-egy falat finom pirítóst, aztán egy fiókból papirosba csomagolt jókora darab köménymagos süteményt vett elő.

- Azt akartam, hogy ezt vigyétek magatokkal - mondta -, de minthogy a pirítós olyan kevés, megeszitek a teához.

Vastag szeleteket vágott a süteményből. Mintha csak nektárt és ambróziát lakmároztunk volna ezen az estén, és az élvezetet még növelte Miss Temple boldog mosolya. Láttuk, mennyire örül, hogy az ő jóvoltából ilyen fejedelmi lakomával csillapíthatjuk farkasétvágyunkat. Miután jóllaktunk, megint visszaültünk a tűz mellé. Ő kettőnk között helyezkedett el, és Helennel beszélgetett. Élvezet volt ezt a beszélgetést végighallgatni.

Miss Temple lényében volt valami derűs komolyság, valami méltóság, beszédmodora is finom volt, soha nem beszélt hevesen, izgatottan. Az ember gyönyörködve, de egyszersmind tisztelettel nézte és hallgatta őt. Ami pedig Helent illeti, nem győztem csodálkozni rajta.

Miss Temple levett egy könyvet a polcról, és felszólította Helent, olvasson el egy oldalt Vergiliusból, és fordítsa le. Hódoló tiszteletem minden sornál magasabbra hágott. Alighogy Vergiliusszal végzett, lefekvésre csöngettek. Mennünk kellett. Miss Temple mindkettőnket megcsókolt, s miközben szívére vont, így búcsúzott tőlünk:

- Isten áldjon meg, gyermekeim!

Helent kissé hosszabban ölelte át, mint engem, és nehezebben eresztette el. Tekintete Helent követte az ajtóig. Helen miatt sóhajtott fel szomorúan, és őérte törölt le lopva egy könnyet.

A hálószobába érve már hallottuk Miss Scatcherd hangját. A fiókokat ellenőrizte; éppen akkor húzta ki Helen Burns fiókját. Amikor beléptünk, szidalmakkal fogadta Helent, és kijelentette, hogy holnap büntetésből vagy fél tucat rendetlenül összehajtogatott holmit fog feltűzni Helen vállára.

- Igazán borzasztó rendetlen volt a fiókom - súgta oda Helen nekem. - Rendbe akartam hozni, de megfeledkeztem róla.

Másnap reggel Miss Scatcherd nagy betűkkel felrajzolta egy darab kartonra: "Rendetlen vagyok", és ezt Helen szelíd, magas, sugárzóan értelmes homloka fölé kötözte. Helen estig viselte a szégyentáblát, türelmesen, harag nélkül, mint megérdemelt büntetést.

Abban a szempillantásban, amikor Miss Scatcherd a délutáni tanítás befejeztével kihúzta lábát a teremből, odaszaladtam Helenhez, letéptem a fejéről a táblát, és a tűzbe hajítottam. A düh, amelyre Helen képtelen volt, egész nap az én lelkemben izzott, s forró, kövér könnycseppek égették arcomat, mert az ő szótlan, szomorú megadása kimondhatatlanul megfájdította szívemet.

Körülbelül egy héttel ezután megérkezett Mr. Lloyd válasza. Úgy látszik, mindenben igazolta vallomásomat. Miss Temple összehívta a növendékeket, megmondta, hogy nyomozott a Jane Eyre ellen elhangzott vádak ügyében, és most abban a szerencsés helyzetben van, hogy Jane Eyre-t teljesen fölmentheti. A tanítónők ezek után kezet fogtak velem, és megcsókoltak, s társaim is örültek.

Hogy ettől a súlyos tehertől megszabadultam, friss erővel láttam neki a tanulásnak. Minden nehézséget le akartam gyűrni, keményen dolgoztam, s az eredmény arányban állott erőfeszítéseimmel. Már ott tartottam, hogy el nem cseréltem volna Lowood nélkülözéseit Gateshead minden kényelméért és pompájáért.

9.

Ám a lowoodi nélkülözések különben is enyhültek. Közeledett a tavasz, sőt már meg is érkezett, a hó elolvadt, a vad szélviharok megszelídültek. A januári hidegben szinte bénává dagadt lábam április enyhe fuvallatára gyógyulni kezdett. A reggelek és esték szibériai hidege már nem fagyasztotta meg ereinkben a vért, már könnyen kibírtunk egyórai játékot, futkározást a kertben, sőt, ha sütött a nap, már élveztük is a szabad levegőt. A kopár földet, bokrokat mintha zöld fátyol vonta volna be, napról napra élénkebb zöld. A remény minden éjszaka keresztülsuhant a kerten, és nyomában új élet fakadt. Virágok dugták ki fejecskéjüket a tavalyi megrozsdásodott levelek közül: hóvirág, krókusz, gólyahír, aranyszemű árvácska. Csütörtök délutánonként - a csütörtök délután szabad volt - hosszú sétákat tettünk, és az útszélen, a sövény tövében még szebb virágokat találtunk.

Aztán eljött a május. Napfényes, vidám május volt, felhőtlenül kéklett az ég, és lágy nyugati vagy déli szél lengedezett. A növényzet szemlátomást fejlődött. Lowood lerázta téli lepleit, minden zöldellt, minden virágzott. A hatalmas bükk-, kőris- és tölgyfák kopár törzsei új, fenséges életre keltek. Az erdei növények dúsan bújtak elő rejtekhelyükről; a mohának megszámlálhatatlanul sokféle fajtája lepte el a fák üregeit, s a vadkankalin buja, sárga szőnyege azt az illúziót keltette, hogy az erdő földjét is állandóan süti a nap. Aranyszínű, összedugott fejecskéikkel olyanok voltak a kankalinok, mint egy-egy fényes csillár. Mindezt kimondhatatlanul élveztem; sokszor szabadon és majdnem teljesen egyedül. Ennek a váratlan szabadságnak megvolt a maga oka; erre akarok most kitérni.

Ha azt mondom, hogy a lowoodi intézet erdős dombvidéken, patak partján épült, bizonyára mindenki azt hiszi, hogy kellemes fekvésű lehetett. Hát igen, a vidék kétségtelenül szép volt, de hogy egészséges is volt-e, az más kérdés.

Az az erdő borította völgykatlan, ahol Lowood elterült, nyomott, ködös levegőjével melegágya volt mindenféle fertőző betegségnek; a langyos tavasz gyorsan terjesztette a járványt, s az árvaház zsúfolt tantermeiben és hálótermeiben csakhamar felütötte fejét a tífusz, és mire eljött a május, jóformán az egész intézet kórházzá alakult át.

Az állandó koplalás és az elhanyagolt meghűlések következtében a legtöbb növendék megkapta a betegséget, és nyolcvan közül egyszerre negyvenöten estek ágynak. A tanítás szünetelt, a fegyelem meglazult. Az a néhány növendék, aki nem betegedett meg, úgyszólván teljes szabadságnak örvendett. Az orvosok ragaszkodtak hozzá, hogy az egészségesek minél többet legyenek a szabadban, szervezetük így könnyebben ellenáll a bajnak. És még ha az orvosok nem kívánják is ezt, ugyan ki ért volna rá az egészségesekre felügyelni és velük törődni? Miss Temple-t teljesen elfoglalta a betegápolás, éjjel nappal a betegek közt tartózkodott, alig aludt egy-két órát naponta. A tanítónők egész nap csomagoltak, mert azokat a szerencséseket, akiknek volt hová menniük, eltávolították az agyonfertőzött környezetből. Sokan, akiket már levert lábukról a szörnyű betegség, csak meghalni mentek haza. Sokan ott haltak meg az intézetben, ezeket nagy csendben, gyorsan eltemették, mert a betegség természete nem tűrt halasztást.

Дата добавления: 2015-09-30