A mű eredeti címe: Jane Eyre 21 страница

- Igen, uram. Egyformák és mégsem egyformák. Ön vőlegény, vagy rövidesen az lesz, és feleségül vesz valakit, aki nem méltó párja önnek. Valakit, akit nem szeret őszintén, akit még csak nem is kedvel. Láttam önöket együtt! Én irtóznám az ilyen házasságtól. Én tehát jobb vagyok, mint ön. Eresszen el!

- Hová eresszem, Jane? Írországba?

- Igen. Írországba. Most már elmondtam, ami a lelkemet nyomta, elmehetek akárhová.

- Maradjon veszteg, Jane, ne kapálózzék úgy, mint egy megvadult rabmadár, amely kétségbeesésében a saját tollát tépdesi.

- Én nem vagyok madár, és rab sem vagyok. Független ember vagyok, szabad akarattal rendelkezem, és most el akarok menni innen.

Végre kiszabadítottam magam, és egyenesen álltam előtte.

- És szabad akarattal dönt sorsa felől - mondta Mr. Rochester. - Felajánlom kezemet, szívemet. Mindenem a magáé!

- Mire való ez a komédia?

- Kérem, legyen a feleségem, második énem, hűséges társam.

- Hiszen már választott élettársat. Tartson ki mellette.

- Csak egy-két percig maradjon nyugton, Jane! Túlságosan izgatott. Ígérem, hogy egy darabig én is hallgatok.

Szélroham söpört végig a fasoron, és megremegtette a gesztenyefa lombját. Elrohant a szél messze, messze, csend maradt utána. Én megint sírtam.

Mr. Rochester nyugodtan ült a padon, komolyan és szelíden nézett rám. Csak nagy sokára szólalt meg:

- Üljön le ide mellém, Jane, és értsük meg egymást. Mindent megmagyarázok.

- Soha többé nem ülök oda maga mellé. Elszakadtunk egymástól.

- De Jane, mondom, hogy feleségül szeretném venni! Csak magát, senki mást!

Nem feleltem semmit. Azt hittem, ugrat.

- Jöjjön ide, Jane. Jöjjön ide.

- A menyasszonya itt áll kettőnk között.

Fölállt, és elkapta a karomat.

- Az én menyasszonyom itt van - mondta, és megint magához ölelt -, mert itt van az, aki velem egyenlő, aki hozzám hasonló. Akar a feleségem lenni, Jane?

Még mindig nem feleltem, és még mindig szabadulni igyekeztem öleléséből. Nem hittem neki.

- Kételkedik bennem, Jane?

- De még mennyire.

- Nem hisz nekem?

- Egy szavát sem hiszem.

- Hazugnak tart? - kérdezte szenvedélyesen. - Kis hitetlen, hát majd meggyőzöm! Maga tudja legjobban, hogy nem vagyok szerelmes Miss Ingrambe. Hogy ő sem szerelmes belém, arról volt alkalmam megbizonyosodni. Azt a hírt terjesztettem, hogy vagyonom sokkal kevesebb, mint amennyiről ő tud: csak harmadrésze annak. Aztán elmentem hozzá, hogy lássam az eredményt. Mondhatom, hogy ő is és anyja is nagyon hidegen fogadott. Miss Ingramet nem vehetem feleségül. Magát szeretem, maga kis kobold, így szeretem, ahogy van, mit bánom én, hogy szegény és jelentéktelen, hogy kicsi és csúnya! Imádom magát, Jane! Legyen a feleségem!

- Hogy én!... - kiáltottam fel, mert kezdtem hinni őszinteségében, már csak azért is, mert ez az udvariatlanság teljesen reá vallott. - Engem akar feleségül venni, engem, akinek maga az egyetlen barátja a világon - ha ugyan barátom; engem, akinek egy árva shillingje sincs azon kívül, amit ön fizet?

- Azt akarom, hogy maga az enyém legyen, Jane, egészen az enyém. Mondja gyorsan, hogy az enyém lesz.

- Hadd nézzek az arcába, Mr. Rochester. Forduljon a holdfény felé.

- Miért?

- Mert le akarom olvasni gondolatait az arcáról. Forduljon meg.

- Tessék. Nemigen lesz olvashatóbb, mint egy összefirkált, gyűrött papírdarab. Olvassa el, mi van ráírva, de siessen, mert nagyon szenvedek.

Kipirult az izgalomtól, arca meg-megvonaglott, és szeme különös tűzben égett.

- Ne kínozzon, Jane! - kiáltott föl. - No nézzen rám ezzel a kutató és mégis hűséges és jóságos tekintettel, mert ez fáj!

- Ezt nem értem. Ha őszintén és komolyan beszél, akkor én csak hálával és szeretettel tartozom magának. A hála és a szeretet pedig nem fáj.

- Hála! - mondta keserűen, és hevesen tette hozzá: - Mondja hamar, Jane, hogy a feleségem lesz. Mondja azt: "Edward - szólítson a keresztnevemen -, én feleségül megyek magához."

- Komolyan beszél? Igazán szeret? Igazán azt akarja, hogy a felesége legyek?

- Ha nem hiszi, akár meg is esküszöm rá!

- Akkor hát a felesége leszek.

- Mondja azt, hogy "Edward"! Én édes kis menyasszonyom!

- Drága Edward!

- Na, most jöjjön ide hozzám, így, egészen közel. - Arcát hozzászorította az enyémhez, és legmélyebb hangján a fülembe súgta: - Tegyen boldoggá, Jane. Én is boldoggá teszem magát. Aztán, inkább magának, még hozzátette: - Isten bocsásson meg nekem. Ember ezt a házasságot meg nem akadályozhatja. Ő az enyém, és nem adom őt oda senkinek.

- Ki akadályozhatná meg a házasságunkat? Nincs nekem senkim a világon.

- Hála istennek, hogy nincs.

Ha nem szeretem őt olyan mérhetetlenül, e pillanatban talán megütköztem volna különös hangsúlyán és arcának szinte vad kifejezésén. De így, hogy ott ültem hozzásimulva, felszabadultan az elválás lidércnyomása alól, csak arra a mennyei boldogságra tudtam gondolni, hogy ő is szeret.

- Boldog, Jane? - kérdezte újra meg újra. És én újra meg újra azt feleltem, hogy kimondhatatlanul boldog vagyok.

Aztán megint inkább magának mormolta:

- Majd elintéződik minden. Minden rendbe jön. Hiszen amikor ráakadtam, teljesen egyedül állt a világban, didergett, és nem törődött vele senki. Én majd vigyázok rá, kényeztetem, dédelgetem. A szívem csordultig tele szerelemmel, és szilárd elhatározásom, hogy új életet kezdek. A világ ítéletével pedig nem törődöm. Az emberek véleménye nem érdekel.

De mi történt? A hold még nem nyugodott le, körülöttünk mégis vaksötét volt. Alig láttam szerelmesem arcát.

És mi történt a vadgesztenyefával? Hajladozott, nyöszörgött, és a babérfasoron vad szél száguldott keresztül, s most ott kavargott a fejünk fölött.

- Be kell mennünk - mondta Mr. Rochester.

- Zivatar lesz. Pedig reggelig itt tudnék ülni veled, Jane.

"Én is magával" - gondoltam, de mielőtt kimondhattam volna, villám hasította ketté az égboltot, és nyomában recsegés-ropogás hallatszott. Rémülten bújtam Mr. Rochester vállához. Káprázott a szemem.

Már megeredt a zápor. Szaladva tettük meg az utat a házig, de még így is bőrig áztunk. Odabent ő leszedte rólam a kendőt, és meglazult hajamból kirázta a vizet, éppen akkor, amikor Mrs. Fairfax kilépett a szobájából. Egyikünk sem vette őt rögtön észre. A lámpa égett. Az óra éppen éjfélt ütött.

- Vesse le hamar ezt a nedves holmit mondta Mr. Rochester. - De mielőtt fölmegy, jó éjszakát, szerelmem!

Másnap reggel, még mielőtt fölkeltem, Adele bejött a szobámba, és elmondta, hogy a nagy gesztenyefát a kert végében az éjszaka kettéhasította a villám.

23.

A jegyesség hónapja lejárt; utolsó órái is meg voltak számlálva. Az esküvő napját nem lehetett elhalasztani. Minden előkészület megtörtént. Nekem legalábbis nem maradt semmi tennivalóm. Bőröndjeim becsomagolva, lezárva, átszíjazva készen álltak, szép sorjában, kis szobám fala mentén. Holnap ilyenkor már útban lesznek London felé, és útban leszek én is, ha isten is úgy akarja, azazhogy nem én, hanem egy Jane Rochester nevű személy, akit még nem ismerek. Már csak a címtáblácskákat kellett ráerősíteni a bőröndökre. Ott feküdt a négy kis négyszögletes tábla a fiókomban. Mr. Rochester maga írta rájuk a címet: "Mrs. Rochester, N. Hotel, London." Még nem tudtam rászánni magam, hogy fölszereljem vagy fölszereltessem a táblákat. Mrs. Rochester! Mrs. Rochester ma még nem létezik, csak holnap fog megszületni, valamikor reggel nyolc óra tájban, és előbb meg kell győződnöm arról, hogy élve született, csak azután címezhetem neki ezt a sok poggyászt. Éppen elég az is, hogy a szekrényben, az öltözőasztallal szemben már Mrs. Rochester ruhái lógnak a fogasokon. Kiszorították onnan a régi lowoodi fekete ruhámat és a szalmakalapomat. És az a menyasszonyi ruha sem az enyém, hanem Mrs. Rochesteré. Övé a gyöngyházfényű selyem, a leheletszerűen könnyű fátyol is. Becsuktam a szekrény ajtaját, látni sem akartam kísérteties tartalmát, amely ebben az esti órában - kilenc óra volt - valami földöntúli fényt sugárzott szét szobámban.

- Jó éjszakát, fehér álom - suttogtam. - Melegem van, hallom, hogy fúj a szél, kimegyek egy kicsit a levegőre. Izgatott vagyok.

Nemcsak az előkészületek izgalmai fárasztottak, nemcsak a nagy változás kavart fel, a holnap kezdődő új élet. Persze hogy ez is nyugtalanított, nem találtam a helyemet, s ebben a késői órában le kellett mennem a sötétedő kertbe, de még egy harmadik oka is volt annak, hogy kikívánkoztam a szabadba.

Szívem szorongással telt meg. Valami történt, amit sehogy sem értettem. Senki más nem látta, senki más nem tudott róla, csak én. Tegnap éjszaka történt. Mr. Rochester nem volt itthon, hivatalos ügyben el kellett mennie egy harminc mérföldnyire eső kis birtokra, olyan ügyben, amelyet csak személyesen intézhetett el, és amelyet Angliából való távozása előtt feltétlenül el kellett intéznie. Most kellett volna visszaérkeznie. Alig vártam, hogy beszélhessek vele, elmondhassam, ami a szívemet nyomja, és ő megfejtse a rejtélyt, amely annyira izgatott.

Lementem a gyümölcsösbe, ott a fák között kevésbé éreztem a déli szelet, amely egész nap vadul dühöngött, de egy csepp esőt sem hozott. Ahelyett hogy csillapodott volna, estefelé még erősbödött és jobban üvöltött a szél, meghajlította a fák derekát, de mindig ugyanabba az irányba. Sosem csavarta őket körbe, s óránként ha egyszer lökte hátrafelé gallyaikat, olyan folyamatos volt a feszítőerő, amely a fák ágas-bogas fejét észak felé hajlította. Felhők hömpölyögtek az égen, tömören gyors iramban, egy tenyérnyi kékség sem kandikált ki a felhők mögül ezen a júliusi napon.

Ahogy felpillantottam, a hold éppen kibújt a felhők mögül, és megvilágította a kettéhasadt fát. Vérvörös és fátyolos volt a hold korongja; úgy tetszett, mintha riadt és szomorú tekintetet vetett volna rám, azután sietve vonult vissza megint a felhők közé. A szél egy pillanatra elcsendesedett, de csak itt, Thornfield körül, mert messziről, erdőn és patakon túlról most is idehallatszott fájdalmas üvöltése. Rossz volt hallani. Továbbszaladtam.

"Milyen későre jár - gondoltam. - Legjobb lesz, ha lemegyek a kapuhoz. Ha a hold előbújik, jó messzire el lehet látni az országúton. Most már minden percben megérkezhet. Legalább rögtön beszélhetek vele."

A szél bömbölve rázta a kaput őrző hatalmas fákat, de az országút mindkét irányban csendes volt és elhagyatott, csak a felhők árnyékai kergetőztek rajta.

Könnyes lett a szemem, ahogy az országút hosszú, halvány vonalát kémleltem. A csalódottság és a türelmetlenség könnye volt ez, szégyelltem magam érte, és sietve letöröltem. Nem mozdultam a kapuból. A hold teljesen visszavonult, összehúzta ablakának sűrű felhőfüggönyeit. Sötét volt az éjszaka. A szélvihar esőt hozott.

- Ó, csak jönne már! Ó, csak jönne már! - fohászkodtam, és valami rossz előérzetem támadt. Már uzsonnaidőre itthon kellett volna lennie, és most már egészen sötét van. Mi tarthatja ott ilyen sokáig? Csak nem történt valami baja? Megint a tegnap éjszaka jutott eszembe, az s csak rosszat jelenthet, aminek tegnap tanúja voltam. A jövő túlságosan szépnek ígérkezett, ilyen csodálatos álmok nem is válhatnak valóra. Az utolsó hetek alatt olyan kimondhatatlanul boldog voltam, hogy azt kellett hinnem: boldogságom csillaga túljutott a delelőn, és most már hanyatlóban van.

"Képtelen vagyok visszamenni a házba - gondoltam. - Képtelem vagyok a tűz mellett üldögélni, amíg ő kint jár ebben a cudar időben. Inkább a lábam fájjon, mint a szívem. Elébe megyek!"

Elindultam. Jól kiléptem, de nem jutottam messzire. Talán negyed mérföldet haladhattam, amikor lódobogást hallottam. Ő volt; a kutyája versenyt futott galoppozó lovával. Hála istennek, rossz előérzetem alaptalan volt - gondoltam.

Ő is meglátott, mert éppen megint előbújt a hold. Lekapta a kalapját, azzal integetett. Elébe szaladtam.

- Lám csak - mondta, és kezét nyújtva, lehajolt a nyeregből. - Nem tud meglenni nélkülem, ugye? Tegye a lábát a csizmám orrára, így ni, és most adja ide mind a két kezét.

Örömömben egészen ügyesen felugrottam. Maga elé ültetett, megcsókolt. De egyszerre elkomolyodott:

- Csak nincs valami baj, Jane, hogy ilyen későn elém jött?

- Nincs semmi baj, de már nem győztem várni, azt hittem, sohasem ér haza. Odabent még rosszabb volt hallgatni a szél zúgását és az eső csapkodását.

- Eső?! Szél?! Csakugyan, hiszen maga úgy átázott, mint egy hableány. Burkolózzék a köpenyembe. Csak nincs láza, Jane? Az arca meg a keze olyan forró, hogy csak úgy perzsel. Még egyszer kérdem: baj van?

- Most már nincs. Most már nem félek, és nem vagyok szomorú.

- Tehát félt, és szomorú volt.

- Igen, de most ne faggasson, majd később mindent elmondok. Remélem, ki fog nevetni aggodalmaimért.

- Kinevetni majd csak akkor fogom, ha a holnapi nap szerencsésen elmúlt. Addig nem vagyok biztos a dolgomban. Maga az elmúlt hónapban úgy siklott ki az ujjaim közül, mint egy angolna, és olyan tüskés volt, mint egy vadrózsabokor. Ha hozzáértem: szúrt. Most meg úgy bújik meg a karomban, mint egy eltévedt bárány. Eloldalgott a nyájtól, ugye, Jane, hogy megkeresse a maga pásztorát?

- Magát kerestem, az igaz, de azért nem kell hencegni. Itt vagyunk, engedjen leszállni.

Leemelt a nyeregből. John aztán átvette a lovat, ő pedig utánam jött, és azt mondta, hogy siessek, vegyek magamra száraz ruhát, aztán menjek le a könyvtárba. S ahogy a lépcső felé igyekeztem, megállított, s megígértette, hogy nem maradok fent sokáig. Nem is maradtam, öt perc múlva már megint odalent voltam. Ő vacsoránál ült.

- Üljön le és mulattasson, Jane. Ha isten is úgy akarja, ez az utolsó előtti étkezés Thornfieldben, aztán ki tudja, mikor eszik itt újra. Leültem az asztalhoz, de enni képtelen voltam.

- Az utazás miatt ilyen izgatott, Jane? Azért nincs étvágya, mert holnap Londonba megyünk?

- Nem tudom pontosan megmondani, hogy mitől vagyok izgatott. Kóvályog a fejem, és minden olyan valószínűtlennek látszik.

- Csak én nem. Én húsból és vérből vagyok. Ha hozzám nyúl, meggyőződhetik róla.

- Maga a legvalószerűtlenebb az egész zűrzavarban. Olyan, mint egy fantom. Mint egy álom.

Nevetve nyújtotta ki a kezét.

- Ez álom? - Tenyerét szemem elé tartotta. Izmos, erős volt a keze, s hosszú és erős a karja.

- Ha megfogom is; mégis álom - mondtam, és félretoltam a kezét az arcom elől. - Nem eszik többet?

- Nem, Jane.

Csöngettem, és kivitettem az ételt. Mikor kettesben maradtunk, fölélesztettem a tüzet, aztán egy alacsony zsámolyra ültem, Mr. Rochester lábához.

- Mindjárt éjfél lesz - mondtam.

- Igen. De emlékezzék rá, Jane, hogy egyszer megígérte: át fogja virrasztani velem az esküvőmet megelőző éjszakát.

- Emlékszem, hogy megígértem, és meg is tartom ígéretemet. Egy-két óra hosszat még szívesen fönnmaradok, semmi kedvem lefeküdni.

- Mindent elintézett?

- Mindent.

- Én is elintéztem minden dolgomat. Tehát holnap reggel indulunk, fél órával azután, hogy a templomból visszaérkeztünk.

- Igenis.

- Milyen furcsán mosolygott, ahogy azt mondta: "Igenis." Hogy ég az arca, Jane! És milyen különösen csillog a szeme. Nincs semmi baj?

- Azt hiszem, nincs.

- Azt hiszi! Mi baj van, Jane? Mondja meg: mit érez?

- Nem tudom megmondani. Nem lehet szavakba foglalni, amit érzek. Szeretném, ha ez az óra soha nem érne véget. Ki tudja, mit hoz a holnap.

- Nem szabad rémképeket látni, Jane. Fáradt és izgatott, majd kipiheni magát.

- Maga nyugodt és boldog?

- Nyugodt, az nem vagyok. De kimondhatatlanul boldog vagyok.

Fölnéztem rá, hogy leolvassam arcáról a boldogságot. Az ő arca is égett.

- Legyen hozzám bizalommal, Jane - mondta. - Mondjon el mindent, ami a szívét nyomja. Mitől fél?

- Hát jó. Őszinte leszek. Hallgasson ide. Maga tegnap éjszaka nem volt itthon?

- Nem voltam itthon, és az imént célzott rá, hogy távollétemben történt valami - valószínűleg semmi fontos, de valami, ami magát izgatja. Mi volt az? Talán Mrs. Fairfax beszélt valamit? Vagy a cselédek? Önérzetét megsértették?

- Nem. - Az óra éjfélt ütött. Megvártam a kis óra ezüstösen csengő és a nagy, régi óra rekedtes, remegő ütéseit, és csak aztán folytattam: - Tegnap egész nap nagyon sok dolgom volt, és boldogan sürögtem-forogtam. Sophie hívott, hogy nézzem meg a menyasszonyi ruhámat, éppen akkor küldték haza. S a doboz mélyén, a ruha alatt, megtaláltam a maga ajándékát: a fátyolt, amelyet fejedelmi bőkezűséggel Londonból hozatott. Mosolyogva bontottam ki a fátylat, és arra gondoltam, hogy fogom majd ugratni magát arisztokratikus ízléséért, és azért, hogy plebejus menyasszonyát hercegnői díszbe öltözteti. Elhatároztam, hogy megmutatom azt az egyszerű főkötőt, amelyet magam varrtam, és megkérdezem magától, nem felel-e meg ez a fejdísz egy ilyen alacsony származású menyasszonynak, aki sem vagyont, sem szépséget, sem előkelő összeköttetéseket nem hoz a házasságba. Láttam az arcán, hallottam ingerült, republikánus feleletét, gőgös, méltatlankodó szavait, hogy van magának elég pénze, nem szorul rá a felesége vagyonára, sem arra, hogy az asszony útján bárói vagy grófi rokonságra tegyen szert.

- Milyen jól ismer engem, kis boszorkány! - vágott közbe Mr. Rochester. - De mit talált még a csipkefátyolon kívül a dobozban? Mérget vagy egy tőrt? Azért vág ilyen sötét arcot?

- Nem, kérem szépen. A drága és finom csipkén kívül nem találtam egyebet, mint Fairfax Rochester büszkeségét; ettől pedig már nem ijedek meg; mert ugyancsak hozzászoktam. De ahogy sötétedett, a szél egyre erősödött, ha emlékszik rá, tegnap nem úgy fújt, mint most, nem ilyen vad sivítással, hanem inkább morogva, jajgatva, nyöszörögve. Alig vártam, hogy hazajöjjön. Bejöttem ebbe a szobába, s megborzongtam a hideg kandalló és az üres karosszék láttán. Aztán fölmentem és lefeküdtem, de olyan nyugtalan és izgatott voltam, hogy nem tudtam elaludni. A szél még mindig erősbödött, s kísérteties morgásán túl még valami gyászos hangot véltem hallani. Hogy a házból jött-e vagy kívülről, azt nem tudtam megállapítani, de a vészes, panaszosan üvöltő hang minduntalan visszatért. Végül elhitettem magammal, hogy messziről hallatszó kutyaugatás. Fellélegeztem, amikor elhallgatott. Akkor nagy nehezen elaludtam, de a sötét, viharos éjszaka álmomban is folytatódott, a álmomban is arra gondoltam, bárcsak itthon lenne már; szerettem volna együtt lenni magával, de valami akadály tornyosult kettőnk közé. Első álmomban egy ismeretlen, kanyargós úton jártam; áthatolhatatlan sötétség vett körül, eső csapkodott, egy kisgyermeket bíztak rám, egy egészen kicsi gyermeket, aki még járni sem tudott, és didergett az én hideg karomban, és keservesen nyöszörgött. És álmomban maga előttem haladt az úton, de nagyon messze volt tőlem; és minden erőfeszítésem ellenére sem bírtam utolérni, és akkor a nevén akartam szólítani, a kiáltani akartam, hogy álljon meg, de kezem-lábam megmerevedett, és hang nem jött ki a torkomon, és maga közben egyre messzebb és messzebb távolodott tőlem.

Aztán meg azt álmodtam, hogy Thornfield sivár romhalmaz, a baglyok és denevérek tanyája. Azt álmodtam, hogy az egész díszes homlokzatból nem maradt egyéb, mint egy nagyon magas és nagyon vékony falréteg. Egy holdvilágos éjszakán a gyepes udvaron bolyongtam, és márványdarabokba botlottam. Karomban még mindig az idegen gyermeket szorongattam, kendőbe bugyolálva. Nem mertem letenni, pedig már nagyon elfáradtam, alig bírtam továbbcipelni. De mondom, nem mertem letenni. Aztán egyszerre az országút felől lódobogást hallottam. Biztosan tudtam, hogy maga az, és hogy sok évre messzi országokba távozik, és itthagy engem. Kétségbeesetten kapaszkodtam föl a vékony falra, hogy még egy pillanatra láthassam magát. A kövek legurultak, ahogy rájuk léptem, a borostyán indái, amelyekben megkapaszkodtam, leszakadtak, a gyermek görcsösen markolta a nyakamat, majd megfojtott. Végre feljutottam a fal tetejére. Maga már csak egy egyre kisebbedő fekete folt volt a fehér országúton. A szél olyan vadul tombolt, hogy nem bírtam állni a fal tetején, le kellett ülnöm. A megriadt gyermeket ölembe vettem. Maga éppen az út kanyarodójához ért. Előrehajoltam, hogy még egy utolsó pillantást vethessek maga után. A fal leomlott, a gyermek legurult az ölemből, elvesztettem az egyensúlyt, leestem és fölébredtem.

Дата добавления: 2015-09-30