A mű eredeti címe: Jane Eyre 25 страница

- Előszörre ne sokat - mondta a bátyjuk.

Elhúzta előlem a kenyeret és a tejet.

- Még egy kicsit, St. John, olyan sóvárogva néz az étel után.

- Most nem, majd később. Próbálj beszélni vele. Kérdezd meg a nevét.

Úgy éreztem, hogy már tudok beszélni.

- Jane Elliottnak hívnak - mondtam.

Már rég elhatároztam, hogy álnevet fogok mondani, nehogy rám találjanak.

- Hol lakik? Vannak rokonai?

Nem feleltem.

- Üzenhetnénk valakinek?

Csak a fejemet ráztam.

- Hogy került ilyen siralmas helyzetbe? Amióta átléphettem ennek a háznak a küszöbét, és szemtől szembe álltam lakóival, nem éreztem magam többé a társadalom kitaszítottjának, csavargónak. Ahhoz is volt már bátorságom, hogy ne játsszam a koldust, hanem természetesen viselkedjem. Mikor tehát Mr. St. John azt kérdezte, hogyan kerültem ilyen siralmas helyzetbe, rövid szünet után így feleltem:

- Ma nem mondhatom el részletesen, uram.

Nem is lett volna erőm a részletes beszámolóhoz.

- De mégis mit akar tőlem? Mit tehetek magáért?

- Semmit - feleltem.

Hosszabb feleletekhez még nem volt erőm. Diana vette át a szót:

- Azt akarja mondani, hogy már megadtuk azt a segítséget, amelyre szüksége volt? És most már megint képes lenne nekivágni az ingoványnak ebben a sötét, hideg éjszakában?

Ránéztem. Érdekes nő - gondoltam. Jó és erős. Biztató tekintetéből bátorságot merítettem, és mosolyogva mondtam:

- Bízom önben. Ha gazdátlan, kóbor kutya lennék, tudom, nem kergetne ki az éjszakába. Nem félek. Csináljanak velem, amit akarnak, csak azt az egyet kérem, hogy ma még mentsenek föl a beszéd alól. Nagyon fáradt vagyok, alig tudok lélegzeni, nehezemre esik beszélni.

Mind a hárman rám néztek, és mind a hárman hallgattak.

- Hannah - szólalt meg végül St. John -, hadd üljön csak itt egyelőre, ne kérdezzen tőle semmit. Tíz perc múlva adja oda neki a maradék tejet és kenyeret. Mary, Diana, gyerünk át a nappaliba, és beszéljük meg a dolgot.

Azzal ők visszavonultak. Nemsokára az egyik hölgy - nem tudom, melyik - visszatért. Kellemes bágyadtság fogott el, amint ott ültem a vidáman pattogó tűz mellett. A hölgy halkan mondott valamit Hannah-nak. Nemsokára Hannah segítségével fölkapaszkodtam egy lépcsőn Vizes ruháimat a szolgáló lehúzta rólam, s lefekhettem egy száraz, meleg ágyba. Hálát adtam istennek - a leírhatatlan fáradtságon túl valami jóleső, hálás örömet is éreztem és elaludtam.

26.

Arra a három napra és éjszakára, amely ez után az éjszaka után következett; csak homályosan emlékezem. Egy-egy érzés még felvillant bennem, de gondolkozni nemigen gondolkoztam, és nem is csináltam semmit. Egy kis szobában, keskeny ágyban feküdtem. Ehhez a keskeny ágyhoz mintha hozzánőttem volna. Olyan mozdulatlanul feküdtem benne, mint egy darab kő, és úgy éreztem, meghalnék, ha föl kellene kelnem. Az idő múlásáról sem vettem tudomást, sem a napszakok váltakozásáról. Mindegy volt, hogy reggel van-e, dél vagy éjszaka. Láttam, hogy néha bejön valaki, néha kimegy: azt is tudtam, ki az. Ha egészen közel voltak az ágyhoz, meg is értettem, amit beszéltek, de felelni nem tudtam. Ajkamat vagy tagjaimat mozdítani lehetetlenségszámba ment. Hannah volt a leggyakoribb látogatóm, ez nagyon bántott, mert az volt az érzésem, hogy Hannah a pokolba kíván: nem érti, miért vagyok itt, s nem rokonszenvez velem. Napjában egyszer-kétszer Diana és Mary is megjelent a kis szobában.

Harmadnapra jobban éreztem magam. A negyedik napon már beszélni is tudtam, felülni, megfordulni, mozogni az ágyban. Délidőben Hannah tejbefőtt zabkását és pirítóst hozott. Jó étvággyal ettem, ízlett az étel, nem volt már az a lázas íze, amely idáig minden falatot megmérgezett. Mikor Hannah kiment, aránylag erősnek és mozgékonynak éreztem magam. Untam már a fekvést, és szerettem volna csinálni valamit. Jó lenne fölkelni - gondoltam. Igen ám, de mit vegyek föl? Nincs egyebem, mint az az átkozott, piszkos holmi, amelyben a földön aludtam, és beestem a mocsárba. Szégyelltem volna jótevőim előtt ilyen öltözékben megjelenni. De erre nem is került sor.

Az ágy mellett egy széken ott volt minden holmim, tisztán és szárazon. Fekete selyemruhám a falra akasztva, a foltok eltűntek belőle, a gyűrődések kivasalva, egészen tűrhető állapotban. Cipőm, harisnyám is tiszta. Mosdótál, víz, szappan is volt a szobában, sőt fésű és kefe is. Hozzáláttam a mosakodáshoz. Nehezen ment, minduntalan pihennem kellett közben, de végre mégis elkészültem. A ruha lógott rajtam, mert erősen lefogytam, de a kendő jótékonyan eltakart, és így tisztán és rendesen felöltözve léphettem ki a szobából. Nyoma sem volt rajtam piszoknak vagy rendetlenségnek, amit úgy gyűlöltem, és amit elviselhetetlenül megalázónak találtam. A korlátba kapaszkodva lementem hát a kőlépcsőn, s egy keskeny folyosón át a konyhába.

A konyhában frissen sült kenyér illata fogadott, s a kemence áldott meleget árasztott. Hannah kenyeret sütött. Köztudomású, hogy az előítéletet nehéz kigyomlálni, különösen olyasvalakinek a szívéből, akinél a talajt nem lazította, nem termékenyítette meg a tanulás, a művelődés. Az ilyen szívben az előítéletek elburjánzanak, mint a gaz a kövek között. Hannah kezdettől fogva hideg és merev volt; újabban mintha egy kicsit fölengedett volna. Most, hogy tisztán és rendesen felöltözve léptem be a konyhába, még mosolygott is.

- Micsoda?! - kiáltott fel. - Fölkelt? Akkor hát jobban van. Üljön oda az én székembe, a kemence mellé.

A hintaszékre mutatott. Leültem. Ő ott sürgött-forgott körülöttem, olykor szeme sarkából egy-egy pillantást vetett rám. Aztán, miután néhány cipót kivett a sütőből, egyszerre felém fordult, és nyíltan megkérdezte:

- Mondja: azelőtt is koldult, mielőtt idejött hozzánk? - Egy pillanatra fölháborodtam, de ráeszméltem, hogy megsértődni igazán semmi jogom; természetes, hogy koldusnak nézett. Nyugodtan, de minden szót külön hangsúlyozva feleltem tehát:

- Téved, ha azt hiszi, hogy koldus vagyok. Éppen olyan kevéssé vagyok koldus, mint maga vagy a kisasszonyok.

- Akkor hát nem értem, hogy lehet az, hogy se lakása, se pénze - morogta némi szünet után.

- Attól, hogy se lakása, se pénze, még nem lesz az ember koldus, legalábbis nem olyan értelemben, mint maga gondolja.

- Tanult? - kérdezte.

- Sokat.

- De intézetben nem volt?

- Nyolc évig voltam intézetben.

Tágra nyitotta a szemét.

- Hát akkor hogy lehet az, hogy nem tudja a kenyerét megkeresni?

- Megkerestem a kenyeremet, és isten segítségével újra meg fogom keresni. Mit csinál azzal az egressel? - kérdeztem, mert egy kosár egrest hozott ki.

- Gyümölcstortát sütök belőle.

- Adja ide, majd én megtisztítom.

- Nem akarom, hogy kifárassza magát.

- Én meg jobban érzem magam, ha csinálhatok valamit. Adja csak ide.

Beleegyezett. Még egy tiszta ruhát is terített a térdemre, nehogy összemaszatoljam magam, mint mondta.

- Nem szokta meg a cselédmunkát, azt a kezéről látom - jegyezte meg. - Talán varrónő?

- Nem találta el. Ne törje azon a fejét, hogy mi voltam. Egyáltalán ne törje rajtam a fejét, inkább mondja meg, mi a neve ennek a háznak.

- Vannak, akik Marsh Endnek hívják, és vannak, akik Moor House-nak.

- És annak az úrnak, aki itt lakik, Mr. St. John a neve?

- Nem, Mr. St. John nem lakik itt, csak látogatóba jött a húgaihoz. Különben a mortoni parókián lakik.

- Morton az a falu, néhány mérföldnyire innen?

- Igen.

- És mi a foglalkozása Mr. St. Johnnak?

- Lelkész.

Az az öreg házvezetőnő jutott eszembe, ott a parókián, aki azt mondta, hogy nincs otthon a gazdája.

- Ez tehát az édesapja lakása volt?

- Igen. Az öreg Mr. Rivers lakott itt, azelőtt meg az édesapja, még azelőtt a nagyapja meg a dédapja.

- Akkor hát ennek az úrnak Mr. St. John Rivers a neve?

- Igen. St. John a keresztneve.

- És a húgait Dianának és Marynek hívják?

- Igenis.

- Édesapjuk meghalt?

- Három héttel ezelőtt gutaütés érte.

- És az édesanyjuk?

- Édesanyjuk már sok évvel ezelőtt meghalt.

- Maga régóta van a családban?

- Harminc éve. Mind a hármat én dajkáltam. Hannah nagyon szeretett beszélni. Mialatt én az egrest szemeltem, ő meg a tésztát kavarta a tortához, sok mindenfélét elmondott megboldogult gazdáiról és a "gyerekekről", ahogyan a fiatalokat nevezte.

Az öreg Mr. Rivers, mint Hannah mondta, egyszerű ember volt, de tetőtől talpig úr, és nagyon régi családból származott. Marsh End, amióta felépült, a Riversek tulajdona volt. Hannah szerint a ház lehetett vagy kétszáz éves. Szerény házacska, össze sem lehet hasonlítani Mr. Oliver Morton Vale-beli pompás kastélyával. De ő, Hannah, még emlékszik arra az időre, amikor Mr. Oliver apja tűkészítő munkás volt, és a Riversek már akkor is, de már a Henrikek uralkodása idején is nemesemberek voltak, akárki utánanézhet a Morton Church egyházközség évkönyveiben.

Miután az egrest megszemeltem, azt kérdeztem, hol van most a három testvér.

- Átsétáltak Mortonba, de fél óra múlva, tea idejére itthon lesznek.

Úgy is volt. A konyhaajtón át jöttek be. Mr. St. John, mikor meglátott, csak meghajolt, és szó nélkül továbbment. A két hölgy megállt. Mary néhány kedves szóval örömének adott kifejezést, hogy ilyen jól érzem magam, és hogy le tudtam jönni. Diana megfogta a kezemet, és fejét csóválta.

- Várnia kellett volna, amíg megengedem, hogy lejöjjön - mondta. - Még mindig nagyon sápadt, olyan sovány! Szegény gyermek. Szegény kislány!

Dianának olyan volt a hangja, mint a galamb turbékolása. A szeme is olyan szép volt, hogy jólesett a szemébe nézni. És az arca kimondhatatlanul bájos. Mary arca is értelmes volt, vonásai szépek, de Mary modora, magatartása, ha kedves volt is, sokkal tartózkodóbb, mint Dianáé. Diana bizonyos fokú tekintélyt tartott; látszott rajta, hogy akarata erős. Én mindig szívesen engedelmeskedtem a tekintélynek, és ha lelkiismeretem vagy önérzetem nem tiltakozott, készséggel meghajoltam egy, az enyémnél erősebb akarat előtt.

- És mi keresnivalója van itt a konyhában? - kérdezte Diana. - Vendégnek nem itt a helye. Mary meg én szívesen üldögélünk néha a konyhában, mert idehaza szeretjük azt tenni, ami jólesik - de maga vendég, maga csak menjen be szépen a nappaliba.

- Én itt nagyon jól érzem magam.

- Azt kötve hiszem. Hannah sürög-forog, és teleszórja magát liszttel.

- Meg aztán ez a nagy meleg sem tesz jót fűzte hozzá Mary.

- Úgy van - helyeselt Diana. - Jöjjön, fogadjon szót.

Kezemnél fogva fölállított, és átvezetett a nappaliba.

- Ide üljön - mondta a díványra mutatva. Mi most levetkőzünk, és elkészítjük a teát. Ez is az itthoni kiváltságok közé tartozik, hogy ha kedvünk van hozzá, magunk készítjük el a teát vagy a löncsöt. Vagy olyankor is, ha Hannah kenyeret süt, vagy sört főz, vagy mos vagy vasal.

Becsukta az ajtót, és otthagyott kettesben Mr. St. Johnnal. Mr. St. John szemben ült, könyv vagy újság volt a kezében.

Olyan csendes volt, mint azok a megfakult képek a falon. Tekintetét mereven a könyv lapjára szegezte, ajka mintha le lett volna pecsételve. Könnyen megfigyelhettem. Ha szobor lett volna, nem élőlény, akkor sem lett volna könnyebb dolgom. Fiatal volt, talán huszonnyolc-harminc éves; magas, karcsú, az arca gyönyörű, nemes metszésű; görögös arc. Klasszikus formájú, egyenes orr, athéni száj és áll. Ritkaság, hogy egy angol arc ennyire megközelíti az antik tökéletességet.

Ő bizonyára megütközött az én szabálytalan vonásaimon, mikor az ő vonásai ilyen szabályosak. Nagy szeme kék volt, szempillája barna, magas homloka színtelen, mint az elefántcsont. Szőke hajának egy fürtje a homlokába hullott.

Ez a személyleírás úgy hangzik, mintha egy szelíd emberről lenne szó. Pedig Mr. St. Johnt nemcsak hogy szelídnek, de még engedékenynek vagy befolyásolhatónak, sőt még nyugodt természetűnek sem lehetett mondani. Most is, hogy látszólag nyugodtan ült a helyén, volt valami az orra, a szája, a szemöldöke körül, ami az én megfigyelésem szerint nyugtalanságra, kemény és türelmetlen természetre vallott. Egyetlen szót sem szólt hozzám, egyetlen tekintetet sem vetett felém, amíg húgai vissza nem jöttek. Diana, amint teakészítés közben ki-be járt, hozott nekem egy kis friss süteményt.

- Egye meg ezt - mondta -, éhes lehet. Hannah azt mondja, reggel óta csak egy kis zabkását evett.

Nem utasítottam vissza a süteményt, mert valóban éhes voltam. Mr. Rivers becsukta a könyvét, odalépett az asztalhoz, leült, és szép kék szemét nyíltan rám emelte. Volt valami keresetlen őszinteség, valami elszánt határozottság a tekintetében; valami, ami arra mutatott, hogy idáig sem véletlenül, hanem szándékosan nem vett tudomást az idegenről.

- Nagyon éhes - mondta.

- Nagyon éhes vagyok, uram.

Mindig így szoktam: ha röviden kérdeznek, ösztönösen röviden felelek, s a nyílt kérdésre nyíltan.

- Szerencse volt, hogy az a kis láz háromnapi böjtölésre kényszerítette. Veszedelmes lett volna, ha mindjárt enged az étvágyának. Most már ehet, bár most se mértéktelenül.

- Remélem, nem sokáig kell az ön kenyerét ennem, uram - hangzott a nagyon ostoba, félszegen és udvariatlanul megfogalmazott válasz.

- Nem - mondta hűvösen. - Mihelyt közli velünk családja vagy barátai címét, írunk nekik, hogy vigyék haza.

- Sajnos, semmiféle címet nincs módomban közölni, mert sem otthonom, sem családom nincsen.

Mind a hárman rám néztek, de nem bizalmatlanul. Nem éreztem gyanakvást a tekintetükben, inkább kíváncsiságot. Már tudniillik a hölgyek tekintetében. St. John szeme, bár betű szerinti értelemben kristálytiszta volt, átvitt értelemben kifürkészhetetlen. Mintha inkább arra használná a szemét, hogy mások gondolatait kifürkéssze, nem pedig arra, hogy a saját gondolatait elárulja. S a nyíltságnak és a tartózkodásnak ez a keveredése inkább zavarba hozta az embert, semmint bátorította.

- Azt akarja mondani - kérdezte -, hogy semmiféle kapcsolata nincs az emberekkel?

- Azt. Nincs élőlény, akihez bármiféle kötelék fűzne, és nincs olyan ház Angliában, ahol joggal kérhetnék menedéket.

- A maga korában ez roppant különös. Észrevettem, hogy tekintete a kezemre téved. Összekulcsolt kezem az asztalon pihent. "Mit néz a kezemen?" - gondoltam, de szavai rögtön magyarázattal szolgáltak.

- Nem volt férjnél? Hajadon?

Diana nevetett.

- Hiszen nem lehet több tizenhét vagy tizennyolc évesnél, St. John - mondta.

- Majdnem tizenkilenc vagyok, de nem vagyok asszony.

Éreztem, hogy lángba borul az arcom, mert a házasságra való célzás keserű és izgalmas emlékeket ébresztett bennem. Ők is látták, hogy zavart és izgatott vagyok.

Diana és Mary megkönyörültek rajtam, és tekintetüket elfordították égő arcomról, de közömbösebb és hidegebb természetű bátyjuk továbbra is mereven nézett rám, úgyhogy kínomban kicsordult szememből a könny.

- Legutóbb hol lakott? - kérdezte St. John.

- Túl sokat kérdezősködöl - mormogta Mary halkan.

St. John azonban az asztalra támaszkodva, átható tekintettel várta a feleletet.

- Hogy hol laktam és kinél, az az én titkom - feleltem határozottan.

- Véleményem szerint joga van elhallgatni, amit nem akar elmondani, akár St. John faggatja, akár másvalaki - jegyezte meg Diana.

- De ha nem tudunk magáról semmit, akkor nem is segíthetünk - mondta St. John. - Magának pedig segítségre van szüksége, nem?

- Igen, uram, szükségem van segítségre, de csak addig, amíg egy nemes lelkű emberbarát hozzá nem segít valami munkához, amelyből meg tudok élni. Persze csak a lehető legegyszerűbb megélhetésre gondolok.

- Nem tudom, én az vagyok-e, akit nemes lelkű emberbarátnak neveznek, de amennyire tőlem telik, mindenesetre segíteni akarom ennek a tisztességes célnak elérésében. Előbb azonban mondja meg, hogy mit dolgozott idáig, illetve hogy mihez ért.

Közben megittam a teámat, és ez annyira felfrissített, amennyire egy óriást a bor felfrissített volna. Idegeim lecsillapodtak, és bátran mertem felelni ennek a szigorú, fiatal ítélőbírónak.

- Mr. Rivers - mondtam feléje fordulva és nyíltan, minden álszégyen nélkül a szeme közé nézve -, maga és testvérei nagy jót tettek velem. A legnagyobbat, amit valaki embertársának tehet: nemeslelkűségükkel az életemet mentették meg. Ezért a jótéteményért mérhetetlen hálával tartozom, önök pedig bizonyos mértékig igényt tarthatnak arra, hagy helyzetemet őszintén feltárjam. Arról a vándorról, akit befogadtak, el fogok mondani annyit, amennyit lelkem békéjének, továbbá a magam és mások erkölcsi és fizikai biztonságának veszélyeztetése nélkül elmondhatok.

Árva vagyok: egy lelkész árvája. Szüleimre nem is emlékszem. Kegyelemkenyéren nőttem fel; egy árvaházban taníttattak. Még az árvaház nevét is megmondom, ahol hat évet mint növendék és két évet mint tanítónő töltöttem. Lowoodi Árvaház, X. megye. Talán hallotta is hírét, Mr. Rivers? Robert Brocklehurst tiszteletes a gondnoka.

- Mr. Brocklehurstnek hallottam a hírét, és az intézetet ismerem.

- Majdnem egy éve, hogy Lowoodból eljöttem, és nevelőnői állást vállaltam. Jó helyet találtam, nagyon meg voltam elégedve. Négy nappal azelőtt, hogy idejöttem, kénytelen voltam otthagyni a helyet. Hogy miért, azt most nem mondhatom meg, nem sok értelme lenne, hogy elmondjam, veszedelmes is lenne, és úgysem hinnék el. Nem az én hibámból kellett eljönnöm. Én éppen olyan ártatlan vagyok, mint maguk hárman. Nyomorúságos helyzetbe kerültem, mert szörnyű katasztrófa kényszerített arra, hogy otthagyjam azt a paradicsomot. Menekülés közben mindössze két dolgot tartottam szem előtt. Minél gyorsabban és mennél nagyobb titokban! Ezért minden holmimat ott kel lett hagynom, csak egy egészen kis csomagot hoztam magammal, azt meg a nagy sietségben és amilyen feldúlt lelkiállapotban voltam, bent felejtettem a kocsiban, amely Whitcrossba vitt. Így kerültem ilyen ágrólszakadtan erre a környékre. Két éjszakát a szabad ég alatt töltöttem, és két napig bolyongtam anélkül, hogy egy küszöböt átléptem volna. Ez alatt az idő alatt mindössze kétszer volt étel a számban. Az éhségtől, a kimerültségtől összeestem, és akkor talált rám Mr. Rivers az ajtó előtt, és akkor mondta, hogy nem szabad éhen halnom, és befogadott a házba. Tudom, mit tettek értem a húgai - mert ha beszélni nem tudtam is, azért nem voltam mindvégig eszméletlen -, és az ő ösztönös, őszinte, szívből jövő jóságukért éppen olyan hálás vagyok, mint az ön evangéliumi könyörületességéért.

- Ne engedd, hogy annyit beszéljen, St. John - mondta Diana, mikor elhallgattam. - Az izgalomtól még óvakodnia kell. Jöjjön, üljön ide a díványra, Miss Elliott.

Önkéntelenül összerezzentem, mikor álnevemet hallottam; elfeledkeztem új nevemről. Mr. Rivers, akinek a figyelmét semmi nem kerülte el, észrevette, hogy összerezzentem.

- Nem azt mondta, hogy Jane Elliotnak hívják? - kérdezte.

- De igen, azt mondtam. Egyelőre ezen a néven kívánok szerepelni, de ez nem az igazi nevem, és még nem szoktam meg.

- Az igazi nevét nem mondja meg?

- Nem. Rettenetesen félek attól, hogy fölfedeznek, és azért minden nyomot föl akarok égetni magam mögött.

- Igaza van - mondta Diana. - Most hagyd őt egy kicsit békén, St. John.

De néhány percnyi tűnődés után St. John folytatta a vallatást:

- Nem szeretné hosszasan igénybe venni vendégszeretetünket, ugye, még a húgaimét sem, semhogy az enyémet. Ezt nagyon megértem, és legkevésbé sem neheztelek érte. Igaza van. Egyszóval minél előbb független szeretne lenni?

- Így van, uram. Hiszen ezt már mondtam is. Mondja meg, mit dolgozzam, vagy hol keressek munkát, egyebet nem is kérek. Mihelyt munkát találok, nem leszek tovább terhükre, szívesen elmegyek a legnyomorúságosabb viskóba is. De addig engedjék meg, hogy itt maradhassak, irtózom attól, hogy megint az utcára kerüljek.

- Természetes, hogy itt marad - mondta Diana, és fehér kezével megsimogatta a fejemet.

- Itt marad - ismételte Mary is, magától értetődő őszinteséggel.

Дата добавления: 2015-09-30