- Mindegy most már, akármennyit szenvedtem is, az egész nem tartott sokáig. Elmondtam neki, hogyan kerültem Moor House-ba, hogyan kaptam meg a tanítói állást s a többi. Aztán hogy örököltem, rokonokat fedeztem föl. Természetesen St. John Rivers neve is gyakran szóba került. Mikor befejeztem mondókámat, Mr. Rochester rögtön visszatért St. Johnra.
- Tehát eszerint St. John az unokabátyja?
- Igen.
- Sokszor említette őt. Szereti?
- Áldott jó ember, uram. Lehetetlen nem szeretni.
- Jó ember? Azt jelenti, hogy egy tiszteletre méltó, ötven körüli férfi? Vagy mit jelent?
- St. John mindössze huszonkilenc éves.
- Tehát még nagyon fiatal. Külsőre milyen? Alacsony növésű, jelentéktelen arcú? És a természete? Közömbös? Olyan ember, akinek jósága inkább a bűn kerülésében, mint cselekvő erényességében rejlik?
- St. John fáradhatatlanul tevékeny. Nagy, nemes tetteket akar véghezvinni.
- Hát ami a szellemi képességeit illeti? Nem valami ragyogó elme, ugye? Jó szándékú, de maga csak vállvonogatva hallgatta, amit mondott?
- St. John keveset beszél, de amit mond, annak mindig veleje van. Elsőrendű koponya. Nem befolyásolható, de rendkívül fogékony szellem.
- Egyszóval kitűnő ember.
- Kitűnő.
- És művelt is?
- Kész tudós.
- És a modora? Gondolom, azt mondta, hogy a modora nem a maga ízlése szerint való. Miért? Mesterkélt? Szőrszálhasogató? Nagyképű?
- A modoráról nem is volt szó, de semmi kifogás nem lehet ellene. Csiszolt, úri modor.
- És a külseje milyen? Elfelejtettem, hogy mit mondott róla. Afféle egyszerű falusi pap, aki szorosan kötött fehér nyakkendőt visel, és durva, vastag talpú cipőben jár?
- St. John kifogástalanul öltözködik. Szép ember is. Magas, szőke, kék szemű. A profilja görögös.
- Tehát szerette őt, Jane?
- Igenis, szerettem. De ezt már kérdezte egyszer.
Természetesen tudtam, hogy honnan fúj a szél. Féltékeny volt. De ez az érzés éppen jókor jött, mert legalább felrázta búskomorságából. Azért nem is siettem megnyugtatni.
- Talán már nem is szívesen ül a térdemen, Miss Eyre? - ez volt a legközelebbi, váratlan kérdése.
- Miért ne ülnék itt szívesen, Mr. Rochester?
- Túlságosan nagy az ellentét közöttem és a St. Johnról rajzolt kép között. Ő a belvederei Apolló; ahogyan lefestette: magas, szőke, kék szemű s arca görögös. Ezt látja maga képzeletében, a valóságban pedig mit lát? Egy Vulkánt, egy széles vállú, sötét arcú kovácsot, aki ráadásul még vak is és béna.
- Ez még idáig nem jutott eszembe, de kétségtelen, hogy ha valamelyik istenhez hasonlít, akkor Vulkánhoz hasonlít, uram.
- Hát, rendben van. Elmehet, asszonyom, de mielőtt távozik - és erősebben szorított magához, mint valaha -, lesz szíves még egy-két kérdésemre felelni.
- Halljuk a kérdéseket, Mr. Rochester.
Keresztkérdések közé fogott:
- St. John tanítói állást szerzett magának, még mielőtt kiderült volna, hogy rokonok?
- Igen.
- Gyakran találkoztak? Ő bizonyára el-ellátogatott az iskolába.
- Naponta.
- És meg volt elégedve magával? Bizonyára jól tanított; Jane, hiszen tudom, hogy maga okos és tehetséges.
- Igen, meg volt velem elégedve.
- Bizonyára sok nem remélt jó tulajdonságot fedezett föl magában, nem mindennapi képességeket.
- Ezekről nem tudok.
- Ugye, azt mondta, hogy ott lakott az iskola mellett? A lakásán is meg szokta látogatni St. John?
- Hébe-hóba.
- Esténként is?
- Egyszer-kétszer.
Szünet.
- És miután a rokonságot kisütötték, mennyi ideig lakott együtt vele és testvéreivel?
- Öt hónapig.
- Sok időt töltött Rivers a húgaival?
- Igen. A hátsó nappali közös dolgozószobánk volt. St. John az ablaknál ült, mi meg az asztalnál.
- Sokat dolgozott?
- Nagyon sokat.
- Mivel foglalkozott?
- A hindusztáni nyelvet tanulta.
- És maga azalatt mit csinált?
- Eleinte németül tanultam.
- Ő tanította magát?
- Nem. Németül nem tudott.
- Semmire se tanította magát?
- Egy kicsit hindusztánul.
- Rivers hindusztánul tanította magát?
- Úgy van.
- És a húgait is?
- A húgait nem.
- Csak magát?
- Csak engem.
- Maga kérte őt, hogy tanítsa?
- Nem én kértem.
- Ő akarta magát tanítani?
- Ő.
Újabb szünet.
- Miért akarta magát hindusztánul tanítani? Mi hasznát vehette volna maga valaha a hindusztán nyelvnek?
- Azt akarta, hogy menjek vele Indiába.
- Ahá! Végre kilátszik a lóláb. Szóval feleségül akarta venni magát??
- Feleségül kért.
- Ez nem igaz! Azért találta ki, hogy ugrasson.
- Bocsánatot kérek, ez a színigazság. Nem is egyszer, hanem többször kérte meg a kezemet, és nagyon erőszakos volt.
- Már mondtam, Miss Eyre, hogy elmehet, ha akar. Hányszor mondjam még? Miért ül itt ilyen makacsul a térdemen, mikor megmondtam, hogy le is út, fel is út?
- Azért, mert nagyon jól ülök itt.
- Nem, Jane, nem ülhet jól itt a térdemen, mert a szíve másutt van. A szívét otthagyta unokabátyjánál, St. Johnnál. Ó, istenem, és én még azt hittem, hogy az én kis Jane-em egészen az enyém! Azt hittem, hogy akkor is szeretett, amikor elmenekült tőlem. A nagy keserűségben ez a csöpp vigasztalásom megmaradt. Soha egy pillanatig sem gondoltam arra, hogy mást szeret. De hát hiába búslakodom. Menjen innen, Jane, és legyen Rivers felesége.
- Hát akkor rázzon le, vagy lökjön le, mert én a magam jószántából el nem megyek innen.
- A hangja biztató, Jane, olyan őszintén cseng, új reményt éleszt. Ha a hangját hallom, elfelejtem, hogy hűtlen lett hozzám. De azért nem vagyok bolond - menjen...
- Hová menjek, uram?
- Menjen a maga útján, azzal az emberrel, akit élettársul választott.
- Ki az?
- Hiszen tudja: az a St. John Rivers.
- St. John nem élettársam nekem, és soha nem is lesz az. Ő nem szeret engem, és én sem szeretem őt. St. John egy Rosamond nevű, szép fiatal hölgyet szeret - már ahogyan ő szeretni tud; nem úgy, ahogyan maga tud szeretni. Engem csak azért akart feleségül venni, mert azt gondolta, hogy misszionáriusnak való feleség vagyok. Az a hölgy viszont nem való misszionáriusfeleségnek. St. John nagy lélek, de rendkívül szigorú és hideg, mint egy jéghegy. Nem olyan, mint maga, nem lennék vele boldog, de még csak a közelében sem. Nem elnéző, és nem gyöngéd. Nem talált bennem semmi vonzót, még a fiatalságom sem vonzotta, csak a természetemben talált néhány tetszetős vonást. Tehát hagyjam itt magát, és menjek vissza hozzá?
Önkéntelenül megborzongtam, és ösztönösen közelebb simultam vak szerelmemhez. Ő mosolygott.
- Igaz ez, Jane? Hát így állnak a dolgok maga és Rivers között?
- Így. Nem kell féltékenynek lennie. Csak azért ugrattam egy kicsit, hogy ne legyen szomorú. Azt-gondoltam, a bosszúságot könnyebb elviselni, mint a bánatot. De ha azt akarja, hogy szeressem: boldog és büszke lehet, hogy ennyire szeretem. Egész szívem a magáé, és a magáé is marad mindörökre, még akkor is, ha a végzet újra elszakítana kettőnket egymástól.
Megcsókolt, de a homloka elborult.
- Ó, istenem! Mi lett belőlem!
Megsimogattam, hogy megnyugtassam. Tudtam, mire gondol, beszélni akartam helyette, de nem mertem szólni. Amint egy pillanatra félrefordította arcát, láttam, hogy lehunyt szemhéja alól könny szivárog. Nagyon fájt a szívem.
- Olyan vagyok, mint az a villámsújtotta gesztenyefa Thornfieldban - mondta. - Nincs jogom hozzá, hogy egy ilyen viruló, fiatal életet egy roncshoz kössek.
- Maga nem roncs és nem is villámsújtotta gesztenyefa. Tele van életerővel. Gyökeréből, akár akarja, akár nem, friss hajtások sarjadnak, mert szívesen bújnak meg dús lombú árnyékában. És ha megnőnek az új sarjak, maga felé hajlanak majd, és derekára fonódnak, mert ereje oltalmat ad a viharok ellen.
Megint elmosolyodott. Sikerült megnyugtatnom.
- Maga barátságról beszélt, Jane?
- Igen, barátságról - feleltem habozva, mert nem barátságot akartam mondani, de nem jutott eszembe más, megfelelőbb szó.
- De nekem nem barátság kell. Nekem feleség kell!
- Feleség?
- Igen. Újdonság ez magának?
- Hát persze. Erről idáig nem volt szó.
- És nem szívesen hallja?
- Az a körülményektől függ. Attól, hogy kit akar elvenni.
- Magára bízom a választ, Jane.
- Én azt választanám, aki a legjobban szereti magát.
- Én pedig azt választom, akit én a legjobban szeretek. Akar a feleségem lenni, Jane?
- Akarok.
- Egy szegény vak ember felesége, egy emberé, akit kézen fogva kell vezetni?
- Igen, uram.
- Egy nyomoréké, aki húsz évvel idősebb, mint maga? Akit egész életén át ápolni kell?
- Igen, uram.
- Igazán, Jane?
- Igazán, uram.
- Ó, én édes egyetlenem! A Jóisten áldja meg!
- Mr. Rochester! Ha életemben valami csekély jót tettem, ha volt valaha egy könyörületes gondolatom, ha valaha szívből imádkoztam, most megkaptam a jutalmat érte. Az, hogy a felesége lehetek, a legnagyobb boldogság, ami engem a földön érhet.
- Igen, mert magának öröme telik az önfeláldozásban.
- Önfeláldozás! Mit áldozok én fel? Az éhséget a jóllakásért, a sóvárgást a megelégedettségért. Átölelni, megcsókolni azt, akit szeretek, itt élni mellette - ez csak nem önfeláldozás? Ha önfeláldozás, akkor persze hogy örömem telik benne.
- Elviselni az én rokkantságomat! Elnézni fogyatékosságaimat!
- Az én szememben maga nem rokkant, és fogyatékosságai sincsenek. Most, hogy igazán segítségére lehetek, jobban szeretem, mint valaha. Jobban szeretem, mint akkor, amikor büszke függetlenségében csak a pártfogó és az ajándékozó szerepét szerette játszani.
- Idáig irtózatos volt a tudat, hogy másokra szorulok, hogy vezetnek, hogy kezemet fizetett szolgák fogják. Most, hogy Jane ujjacskái fognak vezetni, most egészen más lesz. Idáig szívesebben voltam egyedül, mint a fizetett személyzet társaságában, de Jane társasága az öröm kiapadhatatlan forrása lesz számomra. Jane megfelel nekem, de vajon én megfelelek-e Jane-nek?
- A legtökéletesebb mértékben, Sir. Sürgősen meg kell esküdnünk.
- Ha így áll a helyzet: nincs mire várnunk.
Ezt az utolsó mondatot egészen a régi követelő hangján mondta.
- Haladéktalanul megtartjuk az esküvőt, Jane. Csak az írásokat kell megszerezni.
- Most látom, Mr. Rochester, hogy dél már elmúlt. Vezér rég hazament ebédelni. Mutassa az óráját.
- Vegye magához az órámat, Jane. Nekem úgy sincs szükségem rá.
- Mindjárt négy óra. Nem éhes?
- Három nap múlva megtartjuk az esküvőt, Jane. Nem baj, hogy nincs szép ruhája, nincsenek ékszerei. Nem az a fontos.
- A nap teljesen felszárította az esőcseppeket. A szél is elállt, egészen meleg van.
- Tudja-e, Jane, hogy azt a kis gyöngysort azóta is a nyakamban hordom, amióta maga elment? Most is itt van.
- Az erdőn keresztül megyünk haza, az a legárnyékosabb út.
Nem hederített rám, tovább mondta a maga mondókáját:
- Néhány nappal ezelőtt ott ültem szobám nyitott ablakában; jólesett, hogy a balzsamos éjszakai levegő végigsimítja arcomat, bár természetesen nem láthattam a csillagokat, s csak valami homályos fehérségből tudtam, hogy holdtölte van. Úgy vágytam utánad, Jane! Testem-lelkem szomjazott! Alázatosan azt kérdeztem Istentől: nem szenvedtem-e még eleget. Nem voltam-e elég sokáig elhagyatott, elgyötört, szomorú? Nem ízlelhetném meg egyszer az örömöt és a békességet? Elismerem, hogy minden büntetést megérdemeltem, de úgy éreztem, többet már nem bírok elviselni. S szívem vágyainak alfája és omegája, szerelmesem neve önkéntelenül kiszaladt a számon: "Jane! Jane! Jane!"
- Hangosan mondta a nevemet?
- Hangosan, Jane. Ha valaki hallotta volna, azt hihette, hogy bolond vagyok, olyan nagyon hangosan mondtam.
- És azt mondja, hogy ez múlt hétfőn éjszaka történt? Éjfél felé?
- Akkor. De az időpont nem fontos. Az a fontos, ami ezután következett. Maga biztosan azt fogja hinni, hogy babonás vagyok, hát valami babonaság van a véremben, mindig is volt, de azért az, amit most mondok, szóról szóra megtörtént.
- Amikor elkiáltottam magam: "Jane! Jane! Jane!" - egy hang, nem tudom, honnan jött, de azt tudom, kinek a hangja volt, egy hang felelt: "Jövök! Várjon rám!" - és egy pillanattal később mintha a szellő suttogva azt kérdezte volna: "Hol van?"
Letett a térdéről, felállt, és kalapját tiszteletteljesen megemelve, világtalan szemét a föld felé fordította. Azután kinyújtotta kezét, hogy fogjam meg és vezessem. Megfogtam azt a drága kezet, egy pillanatra ajkamhoz szorítottam, aztán hagytam, hogy átfogja a vállamat. Minthogy sokkal alacsonyabb vagyok, mint ő, így támogattam és vezettem is egyszerre.
Az erdőn át hazasétáltunk.
35.
Befejezés
Feleségül mentem hozzá. Csendes esküvőnkön nem volt más jelen, mint a pap, az egyházfi és mi ketten. Mikor a templomból hazaértünk, egyenesen a konyhába mentem, ahol Mary ebédet főzött, John pedig a késeket tisztította.
- Most jövünk az esküvőnkről, Mary - mondtam -, Mr. Rochester meg én ma reggel örök hűséget esküdtünk egymásnak.
A házvezetőnő és a férje azok közül a derék, nyugodt természetű cselédek közül való volt, akik nem álmélkodnak, nem csapják össze a kezüket, ha valami szokatlan dolgot hallanak, nem óbégatnak, és nem árasztják el szózuhataggal az embert. Mary fölnézett, egy pillanatig rám bámult; a kanál, amellyel a sült csirkét öntözte, megállt a levegőben, John kései is pihentek egykét percig, de Mary, a tűz fölé hajolva, csak ennyit mondott:
- Igazán, kisasszony? - Aztán némi szünet után így folytatta: - Láttam, hogy el tetszenek menni az úrral, de nem tudtam, hogy a templomba. - S azzal tovább öntözte a csirkét.
John szélesen vigyorgott.
- Én mondtam Marynek, hogy össze fognak házasodni. Ismerem én Mr. Edwardot (John régi házibútor volt, gyerekkora óta ismerte gazdáját, azért emlegette keresztnevén), sejtettem, mit forgat a fejében. Nagyon jól tette az úr, hogy elvette a kisasszonyt, az isten áldja meg mindkettőjüket.
- Köszönöm, John. Mr. Rochester küldi ezt maguknak.
Egy ötfontos bankjegyet nyomtam John kezébe, és kijöttem a konyhából. Később arra menvén, véletlenül meghallottam ezeket a szavakat:
- Jobb feleség lesz belőle, mint valamelyik nagyúri hölgyből lett volna. Ha nem is valami gyönyörű, az biztos, hogy jó lélek. És mindenki láthatja, hogy Mr. Edwardnak ő a legszebb a világon.
Rögtön az esküvő után írtam a lányoknak Moor House-ba, és St. Johnnak Cambridge-be. Diana és Mary fenntartás nélkül helyeselték házasságomat. Diana azt írta, hogy a mézeshetek után meglátogat.
- Írd meg neki, hogy ne várjon olyan sokáig - mondta Mr. Rochester, mikor ezt a levelet felolvastam. - A mi mézesheteink életünk végéig fognak tartani.
Hogy St. John mit szólt a házasságomhoz, azt nem tudom, mert levelemre nem válaszolt. Fél év múltán írt ugyan, de Mr. Rochesternek még a nevét sem említette, és házasságomra sem tett célzást. Levele nyugodt hangú volt, s bár nagyon komoly: határozottan kedves. Ettől kezdve, ha nem is gyakran, de állandóan leveleztünk. St. John mindig azt írta: reméli, hogy boldog vagyok, de azt is reméli, hogy nem feledkezem meg Istenről, és nemcsak a földi dolgokkal törődöm.
Az olvasó talán még emlékszik a kis Adele-re. Én sokat gondoltam a gyermekre, és Mr. Rochester beleegyezésével meg is látogattam az intézetben. Adele viharos öröme mélyen meghatott. Sápadt és sovány volt szegényke; bevallotta nekem, hogy nem érzi jól magát az intézetben. Én is úgy láttam, hogy az intézet szabályzata és tanítási rendszere túlságosan szigorú egy ilyen kislánynak, és hazahoztam Adele-t. Gondoltam, majd én nevelem tovább, de túlságosan el voltam foglalva férjemmel, a gyermekre nem fordíthattam elég gondot, tehát kerestem egy másik, megfelelőbb intézetet, amely közelebb is esett hozzánk, így gyakrabban meglátogathattam és hazahozhattam a kislányt. Gondom volt rá, hogy ne szenvedjen hiányt semmiben. Adele ezt az új intézetet nagyon megszerette, és tanulmányaiban szépen haladt. Irántunk mindig hálás szeretettel viseltetett, és réges-rég visszafizette kedvességével azt a keveset, amit módomban állt tenni érte.
A történet befejezéséhez közeledik. Még néhány szót a házasságomról s néhány szót azokról, akiknek a neve leggyakrabban fordult elő a mesében:
Tíz év óta vagyok Edward Rochester felesége. Most már tudom: milyen boldogság azzal a valakivel és azért a valakiért élni, akit az ember a világon legjobban szeret. Kimondhatatlanul boldog vagyok, mert tudom, hogy éppen úgy az életet jelentem a férjemnek, mint ahogyan ő az életet jelenti nekem. Soha asszony nem került közelebb párjához, mint én; mi ketten valóban egy test és egy lélek vagyunk. Én soha rá nem unok az én Edwardom társaságára, és ő soha rá nem un az enyémre, ahogy tulajdon szívverésünket sem unjuk meg - s így mindig együtt vagyunk: fesztelenül, mintha egyedül lennénk, és vidáman, mint a legkellemesebb társaságban. Azt hiszem, reggeltől estig beszélgetünk; ez a beszélgetés nem egyéb, mint hangos gondolkodás. Én teljes bizalommal tekintek rá, ő teljes bizalommal fordul felém. Tökéletesen illünk egymáshoz, s így az eredmény: tökéletes egyetértés. Házasságunk első két évében Mr. Rochester teljesen vak volt; talán ez hozott bennünket oly nagyon közel egymáshoz. Én voltam a szeme, mint ahogy máig is én vagyok az egyik keze.
A második év vége felé történt, hogy miközben egy levelet diktált nekem, egyszerre odajött hozzám, és fölém hajolt.
- Mondd csak, Jane, valami csillogó van a nyakadon? - kérdezte.
Az arany óraláncom volt a nyakamban, tehát igennel feleltem.
- És valami halványkék ruha van rajtad?
Elmondta, hogy egy idő óta úgy érzi, mintha az egyik szeme előtt oszladoznék az állandó felhő.
Fölmentünk Londonba, megvizsgáltatta magát egy kitűnő szemorvossal, és fél szemére visszanyerte látását. Most sem látott egészen tisztán; írni és olvasni keveset tudott, de nem kellett többé kézen fogva vezetni, s ég és föld nem volt többé tátongó üresség számára. Amikor elsőszülöttjét a karjába tettem, láthatta, hogy a gyermek az ő szemét, az ő hajdani ragyogó, fekete szemét örökölte.
Edwardommal tehát boldogan élünk; annál inkább, mert azok, akiket legjobban szeretünk, szintén boldogok. Diana és Mary férjhez ment. Évente egyszer kölcsönösen meglátogatjuk egymást. Diana férje tengerészkapitány, vitéz katona és jó ember. Maryé lelkész: bátyjának egyetemi barátja, s képességeiből, nézeteiből ítélve méltó erre a barátságra.
St. John valóban Indiában él. Arra az útra lépett, melyet maga választott, s most azt járja. Erélyesebb, fáradhatatlanabb úttörő nemigen birkózott még ez idegen föld ezer veszedelmével. St. John csupa erő, csupa buzgalom és csupa áhítat, egyengeti hívői számára a tökéletesedés útját, és vaskézzel irtja ki a régi kasztrendszer csökevényeit.
St. John nem házasodott meg, most már nem is fog megházasodni. Nagyon sokat dolgozott, a munka befejezéséhez közeledik; a dicsőség napja nemsokára lehanyatlik. Utolsó levele emberi könnyeket sajtolt ki szememből, de szívemet isteni örömmel töltötte el. Érzi, hogy rövidesen elnyeri jutalmát: az örök élet koronáját. Tudom, hogy a legközelebbi levelet idegen kéz írja majd Indiából, és arról értesít engem, hogy a jó és hűséges szolga behívatott Ura örömére.
Дата добавления: 2015-09-30; просмотров: 29 | Нарушение авторских прав
| <== предыдущая лекция | | | следующая лекция ==> |