Olyan öröm fogott el, amint Thornfield felé közeledtem, hogy egyszer meg is álltam, és azt kérdeztem magamtól, mit jelent ez az öröm. Utóvégre nem hazamegyek - korholtam magamat -, még csak nem is olyan helyre, ahol sokáig maradhatok, vagy ahol őszinte, jó barátok szeretettel várnak. Mrs. Fairfax kedves mosollyal fog üdvözölni, a kis Adele talán tapsol és ugrál majd örömében, "de nagyon jól tudod, hogy nem rájuk gondolsz, és hogy az a valaki, akire gondolsz, az meg nem gondol rád".
De hát az ifjúság makacs, és a tapasztalatlanság vak. Elhitettem magammal, hogy az is öröm, ha én láthatom Mr. Rochestert, tekintet nélkül arra, hogy ő rám néz-e vagy sem, sőt még azt is elhitettem magammal, hogy sietnem kell, mert csak néhány hét, talán csak néhány nap van hátra, és örökre el kell búcsúznom tőle. Ezzel megfojtottam magamban egy újszülött gyötrelmet, egy torzszülöttet, amelyet képtelen voltam magaménak elismerni és fölnevelni - és továbbsiettem.
Thornfield mezőin is kaszálnak, azaz éppen most fejezik be az emberek a munkát. Vállukra vetik a gereblyét, és hazatérnek, éppen abban az órában, amelyben én megérkezem. Már csak egy vagy két réten kell átvágnom, aztán az országút túlsó oldalán az ott már Thornfield kapuja. Mennyi rózsa van az idén! Hogy tele vannak ezek a bokrok, de nem érek rá rózsát szedni, sietnem kell. Elmegyek egy magas bokor mellett, amelynek leveles, virágos ágai áthajolnak az ösvényen, és már látom is a kerítés kőlépcsőit. És a lépcsőn ott ül - Mr. Rochester, könyvvel és ceruzával a kezében. Valamit ír.
Nem, nem kísértet - és mégis minden idegszálam remeg, nem vagyok ura magamnak. Mit jelent ez? Erre azért nem voltam elkészülve, hogy így fogok reszketni, ha viszontlátom, hogy a hangom is elfullad, és jóformán mozdulni sem tudok. Ha majd meg tudok mozdulni, visszafordulok, nem tehetem nevetségessé magamat. Van a háznak egy másik bejárata is. De hát most már úgyis mindegy. Ha száz bejárata lenne is a háznak: Mr. Rochester már meglátott.
- Halló! - kiáltja, s félretolja a könyvet és ceruzát. - Csakhogy megjött! Erre, erre!
Valahogy fölbotorkáltam. Hogy hogyan, azt nem tudom, mert képtelen voltam gondolkozni, viszont szerettem volna nyugodtnak látszani. Mindenekelőtt arcizmaimnak szerettem volna parancsolni, mert úgy éreztem, hogy arcizmaim fellázadnak akaratom ellen, és csak azért is azt fejezik ki, amit én el akarok titkolni. De szerencsére a kalapomon fátyol van. Valahogy majd csak összeszedem magam.
- Hát csakugyan maga az, Jane Eyre? Millcote-ból jön? És gyalog? Igen, erről magára ismerek. Nem kocsin érkezik, zörögve, mint más közönséges halandó, hanem alkonyatkor surran be a házba, mint valami álom vagy árnyék. Mi az ördögöt csinált olyan sokáig?
- A nagynénémnél voltam, uram. Meghalt...
- Ez is olyan igazi jane-i felelet! A másvilágról jön, halottak világából, és ezt még meg is mondja nekem, itt, a szürkületben! Ha merném, megérinteném, hogy lássam: valóság-e vagy fantom. Maga gonosz tündér! Iskolakerülő! Éppúgy nem merek magához érni, akár a kék lidérclánghoz a lápon. Egy teljes hónapig távol volt tőlem, és a fejemet adom rá, hogy teljesen elfelejtett.
Azt tudtam, hogy öröm lesz a gazdámmal újra találkozni; öröm lesz annak ellenére, hogy már nem sokáig lehetek együtt vele, és annak ellenére, hogy én semmit sem jelentek neki. Utolsó szavai balzsamként érték szívemet, mert arra vallottak, valami keveset mégis törődik azzal, hogy elfelejtettem-e őt, vagy sem. És úgy beszélt Thornfieldről, mintha az otthonom lenne - ó, istenem!
Nem mozdult a lépcsőről, s nekem nem nagyon akaródzott azt mondani, hogy álljon félre. Megkérdeztem tőle, hogy volt-e Londonban.
- Voltam. Ezt meg hogy találta ki?
- Mrs. Fairfax megírta.
- Azt is megírta, hogy mit csináltam Londonban?
- Igen, uram. Mindenki tudja.
- Alig várom, hogy lássa a hintót, Jane, és megmondja, hogy jó lesz-e a feleségemnek. Úgy fest majd benne, mint egy királynő, ha hátradől a bíborszínű bársonyülésen. Csak azt sajnálom. Jane, hogy külsőre nem illünk egymáshoz. Mondja, maga kis boszorkány, nem adhatna nekem valami bűvös szert, valami varázsitalt, amitől megszépülnék?
- Nem, uram, ehhez még az igazi varázslók sem értenek - mondtam, magamban pedig hozzátettem: "Szerető szem kell hozzá, semmi egyéb. Aki szeretettel nézi az arcát, az szépnek fogja találni. Azt is mondhatnám, hogy a férfias erő és bátorság nagyobb hatalom, mint a szépség."
Mr. Rochester, úgy látszik, olvasott gondolataimban, mert oda se hallgatott arra, amit mondtam, viszont azzal az ő különös mosolyával mosolygott rám, amely nagyon ritkán derítette föl arcát. Igazi napfényes mosoly volt, ünnepi percekre való.
- Menjen föl, Jane - mondotta, és helyet engedett a lépcsőn. - Pihentesse fáradt lábacskáját egy jó barát házának küszöbén.
Most már kénytelen voltam szó nélkül engedelmeskedni. Semmi szükség rá, hogy tovább társalogjak. Átkapaszkodtam a kerítés lépcsőjén, és hangtalanul tovább akartam menni. De hirtelen ösztönösen megfordultam, és azt mondtam, jobban mondva azt mondta valami bennem, akaratom ellenére:
- Köszönöm, Mr. Rochester, hogy olyan nagyon jó hozzám. Hihetetlenül boldog vagyok, hogy visszajöhettem. Ahol ön van, ott az én otthonom. Más otthonom nincs a földkerekségen.
De most már aztán úgy nekiiramodtam, hogy ha akar, sem ért volna utol. Adele majd kiugrott a bőréből örömében, hogy hazajöttem. Mrs. Fairfax is szokott kedvességével fogadott. Leah rám mosolygott, még Sophie is ragyogó arccal üdvözölt. Mindez nagyon jólesett. Nincs nagyobb boldogság, mint ha szeretnek bennünket embertársaink, s mint mikor úgy találjuk: jelenlétünk hozzájárul ahhoz, hogy jól érezzék magukat.
Két nyugtalanul nyugalmas hét következett, miután Thornfield Hallba visszatértem. Az esküvőről senki sem beszélt, előkészületeket sem láttam. Majdnem mindennap megkérdeztem Mrs. Fairfaxtől, nem hallott-e valamit, de a válasz mindig tagadó volt. Annyit mondott egyszer, hogy megkérdezte Mr. Rochestertől, mikor lesz az esküvő, de a felelet olyan furcsa volt, hogy nem lehetett belőle kiokosodni.
Leginkább azon csodálkoztam, hogy semmiféle ide-oda utazgatás nem volt, és Mr. Rochester egyetlenegyszer sem látogatott el Ingram Parkba. Igaz, hogy a menyasszony vagy húsz mérföldnyire, a szomszéd megye túlsó végében lakott, de az csak nem távolság egy szerelmes szívnek? És különösen egy ilyen kitűnő és fáradhatatlan lovasnak, amilyen Mr. Rochester. Néhány óra alatt odaér.
Már-már reménykedni kezdtem, hogy az eljegyzés felbomlott; hogy a hírek kezdettől fogva alaptalanok voltak; hogy az egyik fél vagy mind a kettő mást gondolt. Sokszor fürkésztem gazdám arcát, hogy szomorú-e vagy haragos. De mostanában mindig derűs volt az arca; sem a szomorúság, sem a harag árnyéka nem sötétítette el. Sokszor, ha én elkedvetlenedtem, ő nem bírt a jókedvével. Soha ilyen gyakran nem hívatott, soha ilyen kedves nem volt, és - soha nem szerettem őt ilyen nagyon.
22.
Csodálatos nyár tündöklött Anglia fölött. A mi tengeri éghajlatunk alatt ritka az ilyen kék ég, az ilyen ragyogó napsütés. Mintha olasz napok sorozata költözködött volna fel délről hozzánk, s arany tollú vándormadarak csapataként megpihent volna Albion szikláin.
A szénát már mind betakarították; Thornfield mezői körös-körül rövidre nyírtan zöldelltek. Az utak fehéren izzottak a napsütésben, a fák és bokrok sötétzöldje élesen ütött el a lekaszált rétek napsütötte térségeitől.
Szentivánéjkor Adele szokatlanul korán lefeküdt. Fáradt volt az egész napi eprészéstől. Megvártam, amíg elalszik, aztán kimentem kertbe.
A nap leggyönyörűségesebb órája volt ez: a nappal perzselő tüze kiégett, s a harmat hűvösen hullott a lihegő mezőkre és a szomjas dombokra. Ahol a nap felhők kísérete nélkül, hétköznapi pompájában leereszkedett, ünnepélyes bíborfény maradt nyomában, amely az egyik hegycsúcson a smaragd és a kohóláng fényével égett, s ahogy egyre inkább szétterjedt, s a mennyboltnak felét beborította, mindinkább halványodott. A mélykék keleti égen egyetlen magányos csillag szikrázott, mint valami szerény kis ékszer. Majd nemsokára fölkél a hold is: még egyelőre nem emelkedett a láthatár fölé.
Egy darabig a ház homlokzata előtt sétálgattam, de egyszerre valamelyik ablakból jól ismert, finom dohányillat csapta meg az orromat. Fölnéztem: a könyvtárszoba ablaka tenyérnyire nyitva volt. Nem akartam, hogy az ablak mögül figyeljenek, inkább lementem a gyümölcsösbe, az biztos menedéket nyújtott mindenféle kíváncsi tekintet elől. Valóságos paradicsom volt a gyümölcsös: tele virággal és érő gyümölccsel. Az udvar felől magas kőfal zárta el, a rétek felől pedig hosszú bükkfasor. A túlsó végén kidőlt kerítés választotta el a szántóföldektől; ide babérfákkal szegélyezett kanyargós ösvény vezetett. Az ösvény végén hatalmas vadgesztenyefa állt, pad fogta körül. Itt aztán senki nem látta az embert. Úgy éreztem, a világ végéig elbolyonganék itt ebben a harmatos, csendes homályban. De amint a virágágyak és a gyümölcsfák közt kószáltam a kert felső végében, ahová a kelő hold fénye csalogatott - egyszerre gyökeret vert a lábam. Nem valami látnivaló, nem is hang volt az, ami megállásra késztetett, hanem megint valami ismerős illat.
A vadrózsa, artemisia, a jázmin, a szegfű, a rózsa már régóta kínálták esti tömjénáldozatukat. Nem virág, nem bokor illata volt ez, hanem megint csak - Mr. Rochester szivarjának jól ismert szaga. Körülnéztem. Terhük alatt roskadozó gyümölcsfákat láttam, egy csalogány édesbús dalát hallottam messziről, de a közelben nem mozdult semmi, léptek nesze sem hallatszott. De a szivarfüstöt egyre erősebben éreztem: menekülnöm kellett. Éppen a cserjésbe vezető kis ajtóhoz igyekeztem, amikor megpillantottam Mr. Rochestert. Gondoltam, félreállok abba a repkénnyel eltakart falmélyedésbe, bizonyára nem marad sokáig, visszamegy a kastélyba, és ha csendesen meghúzódom, nem fog észrevenni.
De nem így történt. A balzsamos estét ő is éppen úgy élvezte, mint én, szerette ezt az ódon kertet is. Fel-alá járkált az ösvényeken; hol az egresbokrok szilva nagyságú gyümölcsét bámulta meg, hol egy érett cseresznyét szakított az alacsony fáról, vagy pedig lehajolt a virágokhoz, nem tudom, azért-e, hogy az illatukat belélegezze, vagy azért-e, hogy a szirmaikon csillogó harmatgyöngyszemeket megcsodálja. Egy nagy lepke röppent el mellettem; Mr. Rochester lábához, egy virágra telepedett: észrevette a lepkét, és lehajolt, hogy közelebbről megnézze.
"Most háttal áll nekem - gondoltam -, el is van foglalva, talán most sikerül megszöknöm."
A pázsit szélén lépkedtem, nehogy a kavicsos út nyikorgása eláruljon. Ő talán egyméternyire lehetett tőlem. A pillangó szemmel láthatóan nagyon érdekelte. "Szépen elsurranok mögötte" - gondoltam. Amikor az árnyékán keresztülléptem - a kelő hold még nagyon hosszúra nyújtotta az árnyékokat -, anélkül, hogy hátrafordult volna, csendesen így szólt:
- Jöjjön ide, Jane, nézze meg ezt a lepkét.
Lépéseimet nem hallotta, hátul nem volt szeme - honnan tudta, hogy ott vagyok? Az árnyéka érezte meg, hogy ráléptem? Első pillanatban összerezzentem, de persze odamentem.
- Nézze a szárnyát - mondta. - Egy nyugat-indiai lepkefajtára emlékeztet; Angliában nemigen látni ilyen nagy és élénk színű lepkéket. Nézze! Most elrepült.
A lepke elszállt. Én magam is gyáván vissza akartam vonulni; de Mr. Rochester utánam jött, s mikor a kertajtóhoz értünk, azt mondta:
- Ne menjen el. Olyan gyönyörű az este, vétek a szobában ülni. És ilyenkor, amikor a napnyugta a holdkeltével egybeolvad, csak nem kíván még lefeküdni? - Jane - kezdte újra, amikor a babérfasorba léptünk, és ő lassan a vadgesztenyefa felé indult -, Thornfield nyáron nagyon kellemes hely, ugye?
- Nagyon.
- Biztosan már maga is megszerette a házat, hiszen úgy tudja élvezni a természet szépségeit, és olyan hűségesen tud személyekhez és dolgokhoz ragaszkodni.
- Igaz. Nagyon megszerettem Thornfieldet.
- És bár nem értem, hogyan lehetséges, de azt is észrevettem, hogy ragaszkodik ehhez a csacsi francia kislányhoz, sőt még ahhoz a primitív Mrs. Fairfaxhez is.
- Igen, uram. Mind a kettőjüket megkedveltem.
- És szomorú lenne, ha el kellene válnia tőlük?
- Nagyon szomorú lennék.
- Kár - mondta. Sóhajtott és elhallgatott, aztán így folytatta: - Sajnos, ez így szokott lenni az életben. Alighogy az ember megszokott és megszeretett valahol, már sürgeti egy hang, hogy keljen fel, és menjen tovább.
- Nekem is tovább kell mennem innen? El kell hagynom Thornfieldet?
- Azt hiszem, igen, Jane. Nagyon sajnálom, de úgy látom, nincs más megoldás.
Ez nagy csapás volt, de igyekeztem uralkodni magamon.
- Ahogy parancsolja, uram. Mire indulni kell, útra készen leszek.
- Máris készülődnie kell.
- Tehát megházasodik?
- Mint rendesen, most is fején találta a szöget.
- Mikor lesz az esküvő? Rövidesen?
- A legrövidebb időn belül, én édes... akarom mondani, Miss Eyre. Emlékezzék csak vissza, Jane, hogy amikor én vagy a pletyka első ízben adtuk tudtára, hogy a házasság szent jármába óhajtom hajtani agglegény nyakamat - más szóval keblemre akarom ölelni Miss Ingramet: tehát amikor először került szóba a házasságom - nem figyel ide, Jane? Most ne az éji pillangókat figyelje! Ez közönséges idevalósi lepke volt különben is. Tehát csak arra akarom emlékeztetni, hogy amikor először került szóba komolyabb formában a házasságom, akkor maga azzal a tapintatossággal, amelyet annyira becsülök magában, és azzal a bölcs és egyben alázatos előrelátással, mely a maga felelősségteljes és függő helyzetében eléggé nem értékelhető, maga akkor azt mondta, hogy abban az esetben, ha Miss Ingramet feleségül veszem, legjobb lesz, ha maga a kislánnyal együtt elhagyja a házat. Most nem akarok arról beszélni, hogy nem lehetett valami jó véleménnyel a menyasszonyomról, ha nem akart vele egy fedél alatt lakni. Majd ha már nem lesz itt, Jane, megpróbálom elfelejteni az indítóokot, és csak az elgondolás ésszerűségét igyekszem látni, de azt aztán olyan alaposan, hogy már most kijelentem: Adele-t intézetbe kell adni, önnek pedig, Miss Eyre, más állást kell keresnie.
- Igenis, uram. Haladéktalanul föladok egy hirdetést, de addig talán... - azt akartam mondani, hogy talán addig, amíg sikerül másutt elhelyezkednem, itt maradhatok a kastélyban. De nem mertem folytatni a megkezdett mondatot, attól féltem, elsírom magam. Nem tudtam a hangomnak parancsolni, éreztem, hogy máris remeg.
- Remélem, egy hónap múlva megtarthatjuk az esküvőt. Majd én magam is segítek állást keresni.
- Köszönöm. Sajnálom, hogy annyi alkalmatlanságot...
- Sose mentegetőzzék! Ha egy alkalmazott olyan lelkiismeretesen teljesíti kötelességét, mint maga, joggal elvárhatja, hogy munkaadója segítsen neki. Leendő anyósomtól máris hallottam egy megfelelő helyről. Egy írországi birtokon keresnek nevelőnőt, öt lány mellé. Írország bizonyára tetszeni fog magának; azt mondják, ott olyan jólelkűek az emberek.
- Írország nagyon messze van, uram.
- Hát aztán? Egy ilyen okos leánynak csak nem akadály a távolság vagy a hosszú utazás?
- Az utazás nem, de a távolság igen, és a tenger... a tenger elválaszt...
- Mitől, Jane?
- Angliától; és Thornfieldtől, és...
- És?...
- Öntől, uram.
Ez önkéntelenül szaladt ki a számon, és a könnyeimet sem tudtam visszafojtani. Csendesen sírtam, nem akartam, hogy Mr. Rochester hallja. Írország hallatára mintha jeges kéz markolta volna meg a szívemet, de még inkább megborzongatott a gondolat, hogy milyen messze leszek attól, akivel most a kertben sétálok. A legeslegjobban az fájt, hogy a gazdagságnak, rangnak, szokásoknak micsoda óceánja választ el attól az embertől, akit a világon legjobban szeretek.
- Messze van - ismételtem.
- Messze van, az igaz. És ha elmegy Írországba, soha többé nem látjuk egymást, Jane, ez biztos. Én nem megyek Írországba, sohasem szerettem azt az országot. Ugye, jó barátok voltunk, Jane?
- Igen, uram.
- És jó barátok, mielőtt hosszú időre elszakadnak egymástól, az utolsó estét együtt szokták tölteni. Majd szépen, nyugodtan megbeszéljük az utazás és a búcsúzás részleteit, míg fent az égen kigyúlnak a csillagok. Itt a gesztenyefa, s vén gyökereinél itt van ez a pad. Jöjjön, ma este itt fogunk üldögélni, ha a sors nem is engedi meg, hogy többé itt ülhessünk.
Leültünk.
- Írország nagyon messze van, Jane, és én nagyon szomorú vagyok, hogy kis barátnőmet ilyen hosszú, fárasztó útra kell küldenem. De mit csináljak? Nincs más választásom. Érez valamit irántam, Jane?
Nem mertem felelni. Még a szívem dobogása is elállt.
- Mert nekem néha az a furcsa érzésem támad - különösen ha így együtt ülünk, mint most -, az a furcsa érzésem támad, hogy a bal oldali bordáim alól egy darab zsineg indul ki, és az szorosan és kioldozhatatlanul össze van kötözve egy másik zsinegdarabbal, amely meg a maga bordájához nőtt. De ha a zúgó csatorna és néhány száz mérföldnyi szárazföld lesz kettőnk között, attól félek, ez az összekötő zsineg vagy zsinór még elszakad, és ha erre gondolok, ideges nyugtalanság fog el, hogy akkor pedig én belül vérezni fogok. Ami magát illeti... maga el fog felejteni engem.
- Én... soha! - Képtelen voltam többet mondani.
- Hallja a csalogányt az erdőben, Jane? Figyeljen csak!
Most már görcsösen zokogtam, nem bírtam tovább magamba fojtani kétségbeesésemet. Szabad utat kellett engednem neki, tetőtől talpig megrázott a szörnyű kín. Mikor nagy nehezen megszólaltam, akkor is csak annyit mondtam, bár meg se születtem volna, és soha be ne tettem volna a lábam Thornfieldbe.
- Azért mondja ezt, mert fáj, hogy el kell mennie innen?
A fájdalom és szerelem táplálta heves felindulás most már teljes hatalomra tört, uralkodni és diadalmaskodni akart, élni kívánt - és beszélni.
- Igenis, fáj a szívem, hogy el kell hagynom Thornfieldet. Szeretem Thornfieldet, mert itt legalább egy darabig szép, szabad, teljes életet éltem. Senki sem bántott, nem néztek keresztül rajtam, nem kellett alacsonyrendű szellemek társaságával beérnem, nem zártak ki az élet örömeiből. Ön, aki olyan művelt, olyan erős és bátor, aki annyira ismeri a világot, szóba állt velem, és mindig meghallgatta véleményemet. Megismertem önt, Mr. Rochester, és remeg a szívem a gondolatra, hogy örökre el kell szakadnom öntől. Belátom, hogy nincs más megoldás, el kell utaznom. De ez csak olyan, mint ahogy azt is tudja az ember, hogy meg kell halni.
- Miért mondja, hogy nincs más megoldás? - kérdezte hirtelen.
- Hiszen ön mondta, uram!
- Mi a legnagyobb akadálya annak, hogy itt maradjon?
- Miss Ingram. Az ön szép és előkelő menyasszonya.
- Menyasszonyom! Miféle menyasszonyról beszél? Nekem nincs menyasszonyom!
- De majd lesz.
- Lesz! Igen! Lesz!
Összeszorította a fogát.
- Ha vőlegény lesz, akkor nekem mennem kell. Ön maga mondta.
- Nem megy el! Itt marad! Erre esküszöm, és megtartom az eskümet.
- De ha mondom, hogy el kell mennem! - feleltem szenvedélyesen. - Azt hiszi, itt tudnék maradni, ha többé semmit sem jelentenék önnek? Azt hiszi, lélektelen báb vagyok? El tudom viselni, hogy az élet kenyerét elkapják a szájam elől, és hogy az élet poharát kiüssék a kezemből? Azt hiszi, hogy mert kicsi vagyok, szegény és csúnya, se lelkem, se szívem nincsen? Hát ha azt hiszi, nagyon téved! Nekem éppen úgy van szívem és lelkem, mint önnek. És ha a mindenható szépséggel és gazdagsággal áldott volna meg, akkor most éppen olyan nehezen tudna megválni tőlem, mint amilyen nehezen válok meg magától én! Tudom, nem úgy beszélek, ahogyan a társaságban szokás beszélni, még csak nem is úgy, mintha húsból és vérből való emberek lennénk; úgy beszélek, mintha már mind a ketten meghaltunk volna, és egyformán állnánk Isten ítélőszéke előtt.
- Egyformán! - ismételte Mr. Rochester. Átölelt, magához vont, és ajkát rászorította az enyémre. - Hát egyformák vagyunk, Jane!
Дата добавления: 2015-09-30; просмотров: 25 | Нарушение авторских прав
| <== предыдущая лекция | | | следующая лекция ==> |