- Nos, Blanche? - kérdezte a bátyja.
- Mit mondott? - érdeklődött a húga.
- Milyennek találtad? Hogy érzed magad? Olyan, mint egy igazi jósnő? - kérdezték az Eshton lányok.
- Ne olyan hevesen - csillapította Miss Ingram a kíváncsiakat. - Csak semmi tolakodás. Úgy látszik, mindenki hajlamos hinni a csodában és a hihetetlenben, mamát is beleértve. Mindenki azt hiszi, hogy igazi boszorkány van a házban, aki közvetlen kapcsolatban áll a sátánnal. Egy kóbor cigányasszonyt láttam, aki az elcsépelt tenyérjóslással traktált. Szeszélyem teljesült, de most már nem bánnám, ha Mr. Eshton beváltaná fenyegetését, és lecsukatná a vén szipirtyót.
Miss Ingram könyvet vett a kezébe, hátradőlt a székén, ezzel jelezte, hogy nincs kedve tovább beszélgetni. Majdnem egy fél órán át figyeltem: ez alatt az idő alatt egyszer sem lapozott, s arca úgyszólván percről percre jobban elsötétült, elégedetlenséget, sőt csalódást árult el. Valószínű, hogy a cigányasszony semmi jót nem mondott neki. Kedvetlenségével, látszólagos közömbösségével Miss Ingram éppen arról tett tanúságot, amit titkolni igyekezett: hogy a cigányasszony jóslatnak nagy fontosságot tulajdonít.
Mary Ingram és az Eshton leányok közben kijelentették, hogy ők nem mernek egyedül bemenni. De azért a jövendőmondást mindegyikük szerette volna hallani. Sam mint követ közvetítette a tárgyaló felek kívánságait. Végre, mikor szegény Sam, azt hiszem, már alig állt a lábán a sok jövéstől-menéstől, a vén Sibylla hajlandó volt a három ifjú hölgyet testületileg fogadni.
Ez a kihallgatás már nem folyt olyan csendben, mint Miss Blanche-é. Kihallatszott a fiatal hölgyek vidám kacagása és sikítozása. Vagy húsz perccel később izgatottan rontottak be a szalonba, mintha az ijedtségtől félig eszüket vesztették volna.
- Nahát, miket mondott! Mindent tud rólunk! - kiabáltak összevissza, és kimerülten roskadtak le a különböző székekre, amelyeket az urak elébük toltak.
Mikor a társaság bővebb magyarázatot kívánt tőlük, elmondták, hogy a cigányasszony gyerekkori mondásaikat idézte; leírta az otthonukat, emléktárgyakról beszélt, amelyeket rokonoktól kaptak. Még a legtitkosabb gondolataikat is kitalálta, és mindhármuknak fülébe súgta annak a valakinek a nevét, akit legjobban szeretnek a világon, és azt is megmondta, hogy mi a leghőbb vágyuk.
Az urak nagyon szerettek volna bővebbet tudni a két utolsó ponttal kapcsolatban, de a lányok csak irultak-pirultak, remegtek, vihogtak, sikítozták, nem szóltak semmit. A mamák ezalatt ecetet szagoltak, és nem győzték legyezni magukat. Újra meg újra hangoztatták, milyen helytelenül cselekedtek a leányok, hogy nem fogadták meg az ő tanácsukat. Az idősebb urak nevettek, a fiatalok pedig nem győzték felajánlani szolgálataikat az izgatott ifjú hölgyeknek.
A felfordulás tetőpontján, amikor én is csupa szem és fül voltam, egyszerre valami köhintést hallottam a hátam mögött, és mikor visszafordultam, ott láttam Samet.
- Kisasszony, kérem, a cigányasszony azt mondja, hogy van még egy fiatal hölgy a szobában, aki nem ment be hozzá, és esküszik, hogy addig nem mozdul, amíg mindenkit nem látott. Gondoltam, a kisasszony az egyetlen, aki még nem volt odabent. Mit mondjak neki?
- Ó, hát szívesen bemegyek - feleltem, mert örültem, hogy kíváncsiságomat kielégíthetem. Kisurrantam a szalonból, senki nem vette észre, mert az egész társaság a három grácia köré tömörült. Csendesen becsuktam az ajtót magam mögött.
- Ha parancsolja a kisasszony, megvárom odakint, és ha meg tetszik ijedni, csak tessék kiáltani, rögtön bemegyek.
- Köszönöm, Sam, csak menjen vissza a konyhába. Egyáltalán nem félek.
Igazat mondtam. Egy csöppet se féltem, de roppantul érdekelt a dolog, és nagyon izgatott voltam.
18.
A könyvtár olyan volt, mint rendesen, és a "jósnő" kényelmesen elterpeszkedett egy fotelban, a kandalló mellett. Vörös ruhát és fekete fejkötőt viselt, azaz nem is fejkötőt, hanem széles karimájú cigánykalapot, amely csíkos kendővel volt lekötve az álla alatt. Kialudt gyertya állt mellette az asztalon, ő maga a tűz fölé hajolt, és a parázs fényénél egy imakönyvhöz hasonló kis fekete könyvben olvasgatott. Motyogott magában, mint az öregasszonyok szoktak olvasás közben.
Föl sem pillantott, amikor én beléptem, úgy látszott, végig akarja olvasni, amibe belefogott. Ott álltam a szőnyegen, és a kezemet melengettem. A szalonban ugyanis messze kerültem a kandallótól, és fázott a kezem. Teljesen nyugodt voltam; a cigányasszony nem is volt félelmetes. Becsukta a könyvet, és lassan fölemelte a fejét. A kalap beárnyékolta arcának egy részét. Különös, sötét bőrű arc volt, gubancos hajfürtök lógtak ki egy fehér kötés alól, mely átfogta állát vagy inkább állkapcsát. Nyíltan, sőt vakmerően nézett a szemembe.
- Tehát a jövendőjét akarja hallani? - kérdezte. Hangja éppen olyan határozott volt, mint a tekintete, és éppen olyan durva, mint az arca.
- Engem bizony nem érdekel a jövendő, öreganyám. De ha öröme telik benne, csak mondja. Arra azonban figyelmeztetem, hogy semmiféle jövendölésben nem hiszek.
- Ostobaság ilyet mondani, de magától nem is vártam egyebet. Már amikor a lépéseit hallottam, tudtam, hogy nem hisz.
- Komolyan? Nagyon jó hallása lehet!
- Van ám. Meg a szemem is jó, és az eszem is gyorsan vált.
- Minderre szüksége van a mesterségéhez.
- Igen. Különösen ha ilyenekkel van dolgom, mint maga. Miért nem reszket?
- Nem fázom.
- Miért nem sápadt el?
- Nem vagyok beteg.
- És miért nem érdekli az én mesterségem?
- Mert nem vagyok ostoba.
A vén banya elvigyorodott a kendője mögött, aztán előszedett egy rövid fekete pipát, és rágyújtott. Egy idő múlva kiegyenesedett, kivette szájából a pipáját, és merően a tűzbe nézve, kihívóan így szólt:
- Maga fázik, rosszul van a félelemtől, és ostoba.
- Bizonyítsa be - vágtam vissza.
- Rögtön bebizonyítom. Fázik, mert egyedül van, nincs senkije, aki tüzet tud csiholni magából. Betege annak, hogy a legszebb, legédesebb, legmagasztosabb emberi érzés elérhetetlen távolságban van magától. Ostoba, mert bármennyire szenved is, a kisujját sem mozdítja, és egyetlen lépést sem tesz arrafelé, ahol ez az érzés vár magára.
Kurta, fekete pipáját megint szájába vette, és új erővel kezdett pöfékelni.
- Ezt majdnem mindenkinek elmondhatná, akiről tudja, hogy idegenek között él egy nagy házban.
- Az lehet, hogy majdnem mindenkinek elmondhatnám, de kérdés, hogy rá is illenék-e mindenkire.
- Aki olyan körülmények között él, mint én, arra igen.
- Aki olyan körülmények közt él, mint maga; de ugyan mutasson még valakit, akinek a helyzete pontosan olyan, mint a magáé.
- Ezret is könnyen találhat.
- Egyet is nehezen! Magának sejtelme sincs kiváltságos helyzetéről. Olyan közel áll a boldogsághoz, hogy csak a kezét kell kinyújtania utána. Az anyag elő van készítve, csak össze kell keverni. A véletlen kissé távol helyezte el egymástól az alkatrészeket, de ha összekerülnek, az eredmény nagyszerű lesz.
- Én nem értem az ilyen rejtélyes beszédet. Soha életemben nem tudtam rejtvényt fejteni.
- Ha azt akarja, hogy világosabban beszéljek, mutassa a tenyerét.
- Persze tegyek bele ezüstpénzt is?
- Persze.
Egy shillinget adtam neki. Zsebéből előkotort egy ócska harisnyafejet, abba belekötözte a pénzdarabot, visszagyűrte a zsebébe, aztán azt mondta, hogy mutassam a tenyerem. Megmutattam. Nem nyúlt hozzá, csak föléje hajolt, és közelről vizsgálgatta.
- Nagyon sima tenyér ez - mondta. - Jóformán nincsenek is vonalak benne; nem tudok kiolvasni belőle semmit. Különben is mit mondhat egy tenyér? A sors másutt van megírva.
- Ebben igaza van.
- Igen. A sors az arcvonásokban van megírva, a homlokon, szemekben, a szemek körül és a száj vonalában. Térdeljen le, és emelje föl a fejét.
- Na, végre közeledünk a valósághoz - mondtam, mialatt engedelmesen letérdeltem. - Kezdek hinni öreganyámnak.
Vagy félméternyire lehettem tőle. Megkaparta a tüzet, az egyik széndarab fellángolt, de csak az éri arcomat világította meg, az övé még mélyebb árnyékba borult.
- Szeretném tudni, miféle érzelmekkel jött ide hozzám - mondta, miután egy darabig fürkészte az arcomat. - Szeretném tudni, milyen gondolatok járnak a fejében, mialatt óraszámra ott ül azokkal a finom népekkel egy szobában, és mégis messze tőlük. Azok úgy mozognak a szeme előtt, mint a "laterna magica" figurái, és még annyi közösség sincs maguk között, amennyi akkor lenne, ha ők valóban csak árnyképek és nem húsból és vérből való emberek lennének.
- Sokszor fáradt vagyok odabent, néha álmos, de ritkán szomorú.
- Akkor hát valami titkos remény vidítja föl, és boldog jövőről álmodozik?
- Szó sincs róla. Vágyaim netovábbja, hogy annyi pénzt tudjak megtakarítani, amennyiből egy kis házat bérelhetek, és ott magániskolát nyithatok.
- Szomorú szellemi táplálék, és szomorú lehet állandóan az ablakülésen kuksolni is... Láthatja, hogy ismerem a szokásait...
- Hallotta a személyzettől.
- Ó, de okos! Hát jó, lehet, hogy hallottam, az igazat megvallva, van egy ismerősöm a házban, Grace Poole...
Mikor ezt a nevet hallottam, rögtön talpra ugrottam. Grace Poole-t ismeri, itt valami ördöngösség van.
- Na, azért nem kell megijedni - csitított a cigányasszony. - Mrs. Poole nagyon derék asszony, szűkszavú és megbízható. De nem erről akartam beszélni, hanem arról, hogy ott az ablakülésen gubbasztva, igazán nem gondol egyébre, mint az iskolára? Senki nem érdekli azok közül, akik a szalon díványain és foteljaiban ülnek? Egyetlen arcot sem érdemesít arra, hogy közelebbről tanulmányozza? Nincs senki, akinek a mozdulatait érdeklődéssel figyeli?
- Minden arc, minden mozdulat érdekel.
- Mindegyik egyformán érdekli? Nincs egy vagy, mondjuk, kettő, amelyet érdekesebbnek talál?
- De igen. Amikor egy nő és egy férfi arcából, mozdulataiból kiolvasok valamit, akkor érdeklődéssel figyelem a fejleményeket.
- Mit szeret legjobban leolvasni az arcokról?
- Ó, nincs valami nagy választék! Többnyire udvarlással kezdődik, és a házasságnak nevezett katasztrófával végződik.
- És nem unja ezt az egyhangú témát?
- Őszintén szólva, nekem mindegy. Mi közöm nekem a mások udvarlásához vagy házasságához?!
- Hogy mi köze hozzá? Tegyük föl, hogy egy szép, fiatal, virulóan egészséges, bájos, előkelő, vagyonos hölgy szemébe mosolyog egy úrnak, akkor ön...
- Akkor én?...
- Hát ezt csak észreveszi, és gyönyörködik benne.
- Én nem ismerem ezeket a vendég urakat, még szót se igen váltottam velük, ami pedig azt illeti, hogy gyönyörködöm bennük - hát vannak közöttük tiszteletre méltó, komoly, középkorú urak, és vannak csinos, elegáns, ifjú gavallérok, és mindegyiküknek jogában áll, hogy annak a mosolyát fogadja el, akiét akarja, számomra az egész ügynek nincs semmi jelentősége.
- Azt mondja, hogy nem ismeri a vendég urakat? Hogy egy szót sem váltott velük? Ugyanezt állítja a ház uráról is?
- Ő nincs idehaza.
- Nincs idehaza! Ez aztán okos megjegyzés. Azért, mert ma reggel bement Millcote-ba? Hát estére majd hazajön, vagy ha ma nem, hát holnap. És azért, mert ma nincs itthon, őt már nem számítja az ismerősei közé? Kitörüli a névsorból, mintha már nem is léteznék?
- Azt nem, de nem látom be, mi köze Mr. Rochesternek a fölvetett témához.
- Hölgyekről beszéltem, akik az urak szemébe mosolyognak. Mr. Rochester szemébe legutóbb annyi bájmosolyt ontottak, hogy a szeme valósággal kicsordult tőlük, mint két teli csésze. Nem tűnt ez fel önnek?
- Mr. Rochesternek joga van hozzá, hogy élvezze a vendégei társaságát.
- A jogait nem vitatja el senki. De nem vette észre, hogy ami a házassági történeteket illeti, Mr. Rochester körül szövődik a legélénkebb, legfolyamatosabb mese?
Önmagam előtt sem tagadhattam, hogy a cigányasszony minden szava nagyon érdekelt. Különös modora, sajátságos hanglejtése szinte álomba ringatott. Egyik mondata váratlanabbul hatott rám, mint a másik, kezdtem semmit sem érteni az egészből, és arra kellett gondolnom, miféle láthatatlan szellem figyelte és örökítette meg szívem minden dobbanását az utóbbi hetek alatt.
- Nem vette észre, hogy Mr. Rochester órákon át hallgatta az elbűvölő ajkak beszédét, és olyan öröme telt benne, hogy hálás volt az élvezetért? Nem vette észre?
- Hálás volt? Nem, azt igazán nem vettem észre, hogy hálás volt.
- Nem vette észre. Tehát figyelte az arcát. Hát mit vett észre, ha hálát nem?
Nem feleltem.
- Szerelmet, azt igen? És látta őt a jövőben házasembernek és a feleségét boldognak?
- Boldognak? Azt éppen nem mondhatnám. Úgy látszik, öreganyám boszorkánysága is felmondja néha a szolgálatot.
- Hát mi az ördögöt látott?
- Hagyjuk ezt. Azért jöttem ide, hogy én kérdezzek, nem azért, hogy engem gyóntassanak. Tehát: az, ugye, köztudomású, hogy Mr. Rochester rövidesen megházasodik?
- Igen. A szép Miss Ingramet veszi el.
- Rövidesen?
- A látszat arra vall, hogy rövidesen, és kétségtelenül (bár ön vakmerően kételkedni merészel ebben) földöntúlian boldogok lesznek egymással. Lehetetlen, hogy Mr. Rochester ne szeressen egy ilyen világszép, elmés, nemes, tökéletes hölgyet. Valószínűleg a hölgy is szereti Mr. Rochestert, vagy ha nem őt, legalább a pénztárcáját. Tudom, hogy a Rochester-birtokot a hölgy teljes adósságmentesnek hiszi, bár erre vonatkozóan (isten bocsássa meg) körülbelül egy órával ezelőtt mondtam neki valamit, amitől nagyon elkomolyodott, egészen leesett az álla. Meg is akarom mondani az udvarlójának, hogy jó lesz résen lenni, mert ha akad valaki más, akinek a birtoka nincs betáblázva, akkor neki le is út, fel is út.
- Jó, jó, öreganyó, de én nem azért jöttem ám, hogy Mr. Rochester jövendőjét hallgassam. A magam sorsát szeretném hallani, de arról még semmit sem mondott.
- A maga jövője még nagyon kétséges, lelkem. Jól megnéztem az arcát: egyik vonás ellentmond a másiknak. Egy adag boldogságot kimért magának a sors, ezt tudtam már, mielőtt idejöttem ma este. A sors szépen, gondosan félretette ezt az adagot, a magam szemével láttam. Csak magától függ, hogy mikor nyújtja ki utána a kezét, de éppen ebben nem vagyok biztos, hogy utánanyúl-e. Ezt a kérdést tanulmányozom most. Térdeljen le megint ide a szőnyegre.
Az öregasszony hangja megváltozott. Kiejtése, mozdulatai egyszerre olyan ismerősek lettek, mint a tulajdon arcom a tükörben, mint a magam szavai. Fölálltam, de ott maradtam. Körülnéztem. Megpiszkáltam a tüzet, megint körülnéztem. A cigányasszony arcába húzta a kalapot, és intett, hogy menjek onnan. A tűz megvilágította a kezét, és most már felocsúdva egyszerre ráismertem erre a kézre. Ez nem egy öregasszony keze volt, hanem formás, rugalmas kéz, sima ujjakkal: az egyik ujjon gyűrű villant meg, s előrehajolva fölismertem azt a drágakövet, amelyet százszor is láttam. Megint az arcot néztem: már nem fordult el tőlem, sőt ellenkezőleg, felém hajolt, s a kalap már nem borította árnyékba.
- Nos, Jane, megismer végre? - kérdezte a jól ismert hang.
- Vegye le ezt a vörös köpenyt, uram, és...
- De a zsinór csomóra van kötve. Segítsen kioldozni.
- Tépje el.
- Így! Le ezekkel a rongyokkal! - S Mr. Rochester ledobta álruháját.
- Micsoda ötletei vannak, uram!
- De jól sikerült, mi?! Ügyesen csináltam.
- A hölgyekkel, úgy látszik, nagyon ügyesen csinálta.
- És magával nem?
- Énvelem szemben nem játszotta a cigányasszonyt.
- Hát kit játszottam? Magamat?
- Nem tudom. Mindenesetre be akart ugratni engem. Hetet-havat összebeszélt, hogy belőlem is kicsaljon mindenféle butaságot. Ez nem volt szép öntől, uram.
- Meg tud nekem bocsátani, Jane?
- Előbb még át kell gondolnom az egészet. Ha úgy találom, hogy nem ugratott bele valami címeres butaságba, akkor esetleg megbocsátok. De mondhatom, nem volt szép, amit velem művelt.
- Ó, maga nagyon korrektül, nagyon óvatosan, nagyon okosan viselkedett.
Átgondoltam a beszélgetést, magam is úgy találtam, hogy okosan viselkedtem. Ez megnyugtatott. Úgy látszik, tartottam valamitől, mert az első pillanattól fogva résen voltam. Cigányasszonyok nem szoktak ilyen választékosan beszélni, meg aztán azt is észrevettem, hogy elváltoztatta a hangját, és hogy az arcát mindenáron el akarja rejteni. De nem Mr. Rochesterre gyanakodtam, hanem Grace Poole-ra, erre az eleven rejtélyre, erre a titokzatos és érthetetlen valakire.
- Most min tűnődik? - kérdezte Mr. Rochester. - Mit jelent ez a komoly mosoly?
- Csodálkozom, és nem győzök gratulálni magamnak, uram. Engedelmével most visszavonulhatok?
- Maradjon még egy percig, és mondja el, miről beszélnek odabent.
- Természetesen a cigányasszonyról.
- Üljön le. Mondja el, mit mondtak rólam.
- Szeretnék fölmenni, uram. Tizenegy felé járhat. Igaz, tudja azt, hogy a nap folyamán egy idegen érkezett a kastélyba?
- Idegen? Kicsoda? Én nem vártam senkit. Elment?
- Nem; azt mondta, hogy régi ismerősök, és hogy önnek bizonyára nem lesz kifogása ellene, ha megvárja, amíg visszajön.
- Hogy az ördög... a nevét nem mondta meg?
- Masonnak hívják, és Nyugat-Indiából, Spanish Townból jön. Gondolom, Jamaicából.
Mr. Rochester mellettem állt, megfogta a kezemet, talán le akart ültetni. Mialatt beszéltem, görcsösen megszorította a csuklómat, ajkára odafagyott a mosoly, s szinte a lélegzete is elakadt.
- Mason! Nyugat-India! - mondta olyan hangon, mint egy beszélő automata, amely csak est a két szót tudja. - Mason! Nyugat-India! - ismételte háromszor is szótagolva, és közben hamuszürkére fakult az arca, és jóformán azt sem tudta, hol van és mit beszél.
- Rosszul van, uram? - kérdeztem.
- Mintha fejbe ütöttek volna, Jane! Mintha fejbe ütöttek volna! - Megtántorodott.
- Támaszkodjék rám, uram.
- Egyszer már felajánlotta, hogy támaszkodjam a vállára, Jane. Most elfogadom.
- Igen, uram, és a karomat is.
Leült, és engem is maga mellé ültetett. Mind a két kezével fogta és dörzsölgette a kezemet, de ezalatt rémült és zavart tekintettel bámult rám.
- Kis barátnőm - mondta -, ó, bár valami távoli, csendes szigeten lehetnék magával! Valahol, ahonnan minden baj, minden veszedelem és minden iszonyú emlék messze van!
- Segíthetnék valamit, uram? Az életemet is szívesen odaadnám, ha azzal segíthetnék.
- Ha segítségre lesz szükségem, Jane, csak magához fordulok. Ezt megígérem.
- Köszönöm, uram. De most, pillanatnyilag, mit tehetnék?
- Hozzon nekem egy pohár bort, Jane, az ebédlőből. A társaság most vacsorázik. Nézzen be, hogy Mason ott van-e köztük, és mit csinál.
Úgy volt, ahogy Mr. Rochester mondta: a társaság vacsorázott. De ma nem ültek a nagy asztalnál. A tálakat a pohárszéken helyezték el, mindenki maga vett az ételből, s tányérral, pohárral a kézben, kis csoportokba verődve álltak. A hangulat emelkedett volt, vidáman csevegtek és nevetgéltek.
Mr. Mason a kandalló mellett az ezredesékkel beszélgetett. Ő is éppen olyan jókedvűnek látszott, mint a többiek. Egy poharat teletöltöttem borral (észrevettem, hogy Miss Ingram éppen odanézett, és rosszallóan vonta össze a szemöldökét, biztosan azt hitte, én akarom meginni), és visszamentem a könyvtárba.
Mr. Rochester már nem volt olyan halálsápadt, és különben is erőt vett magán. Kivette kezemből a poharat.
- A maga egészségére, jó szellemem! - mondta, és egy hajtásra kiitta a bort. - Mit csinálnak odabent, Jane?
- Nevetnek és beszélgetnek, uram.
- Nem olyan komorak és titokzatosak, mintha valami rémhírt hallottak volna?
- Egyáltalán nem. Nagyon is jókedvűek.
- És Mason?
- Ő is velük nevetgél.
- Ha ezek az emberek most testületileg bejönnének ide, és leköpnének engem, maga mit csinálna, Jane?
- Ha bírnék velük, kidobnám őket. Rochester kissé elmosolyodott.
- És ha én mennék be közéjük, és ők fagyosan végigmérnének, és gúnyosan összesúgnának a hátam mögött, és aztán mind faképnél hagynának engem, akkor maga mit csinálna? Velük menne?
Дата добавления: 2015-09-30; просмотров: 28 | Нарушение авторских прав
| <== предыдущая лекция | | | следующая лекция ==> |