Körülbelül két óra lehetett, mire beértem a faluba. Egyetlen utcájának végén, egy kis bolt kirakatában néhány zsemlét láttam. Megkívántam a zsemlét; ha egyet megehetném, talán egy kicsit erőre kapnék. Ha nem ehetem, akkor igazán nem tudom, mi lesz velem. Mihelyt újra embereket láttam magam körül, megszűnt a fásultságom, életkedvem visszatért. Szégyenletes dolog lenne, ha itt, a falu közepén összeesném az éhségtől. Nincs nálam semmi, amit odaadhatnék egy-két zsemléért cserébe? Számba vettem, miről lehetne szó. Nyakamban van egy kis selyemkendő, kesztyűm is van. Nem tudom, hogy az emberek végszükség esetén mit szoktak csinálni. Azt sem tudhatom, elfogadják-e ezt a kis kendőt vagy a kesztyűt. Valószínűleg nem fogadják el, de próba szerencse.
Beléptem a boltba. Az asszony, aki odabent volt, egy úriasan öltözött nőt - véleménye szerint: hölgyet - látván belépni, udvariasan elém jött. Mivel szolgálhatna? Nagyon szégyelltem magam, képtelen voltam kinyögni az előre megfogalmazott kérdést. Nem mertem felajánlani sem a meglehetősen elviselt kesztyűt, sem a gyűrött selyemkendőt. Éreztem, hogy elutasítana. Csak arra kértem engedelmet, hogy kicsit leülhessek, mert nagyon fáradt voltam. Az asszony bosszankodott, hogy csalódnia kellett a vélt vevőben, és hűvös kényszeredettséggel mutatott a székre. Leroskadtam. Fojtogatott a sírás, de tudatában voltam annak, hogy az ember idegen helyen nem feledkezhetik meg ennyire magáról, tehát uralkodtam magamon. Azt kérdeztem, van-e a faluban varrónő vagy más, kézimunkából élő asszony.
- Van kettő vagy három. Amennyi kell.
Egy-két percig gondolkoztam. Kényszerhelyzetbe kerültem. Nincs egy fillérem sem. Nincs pártfogóm. Valamit tennem kell. De mit? Hová forduljak? Kihez?
Azt kérdeztem, nem keres-e valaki cselédet a faluban. Tudtával nem - mondta.
- Mivel foglalkoznak az emberek a faluban?
- Sokan gazdálkodnak, sokan Mr. Oliver tűgyárában vagy a fémöntödében dolgoznak.
- Nőket is alkalmaz Mr. Oliver?
- Nem. Az férfimunka.
- És a nők mit csinálnak?
- Nem tudom. Egyik ezt, másik azt. Szegény ember úgy él, ahogy tud.
Láttam, hogy már unja kérdéseimet; és valóban, mi jogon is zaklattam? Szomszédok jöttek az üzletbe; a székre szükség volt. Köszöntem és kijöttem.
Végigmentem az utcán, és közben jobbra-balra, minden házba benéztem, de semmiféle ürügyet nem találtam arra, hogy valamelyikbe benyissak. Körüljártam a falut, vagy egy óra hosszat bolyongtam a határban. Nagyon elfáradtam, és most már komolyan éhes is voltam. Leültem egy sövény szélén, de egy-két perc múlva megint csak talpon voltam, és kerestem, kerestem legalább valakit, akitől felvilágosítást kérhetek.
Szép kis ház volt a közelben, gyönyörűen ápolt, virágzó kerttel. Megálltam a ház előtt. Mi jogon közeledem én ehhez a fehér ajtóhoz, és mi jogon merem megérinteni a fényes sárgaréz kopogtatót? Miképpen állhatna érdekében e ház lakóinak, hogy segítsenek rajtam? De azért mégis odamentem és bekopogtattam. Szelíd arcú, takarosan öltözött fiatal nő nyitott ajtót. Olyan valakinek a hangján, aki a testi és lelki kimerültség következtében közel van az ájuláshoz - tehát halk és remegő hangon -, megkérdeztem, hogy nem lenne-e szükség szolgálóra.
- Nem - felelt a nő. - Nem tartunk cselédet.
- Nem tudná megmondani, hol kaphatnék bármiféle munkát? Idegen vagyok itt, semmiféle összeköttetésem nincsen. Munkát szeretnék, mindegy, hogy milyet.
De hát mi köze volt neki az én dolgomhoz? Milyen gyanúsnak találhatta helyzetemet, történetemet, jellememet! Megrázta a fejét, azt mondta, nagyon sajnálja, hogy nem adhat felvilágosítást, és a fehér ajtó becsukódott, halkan és udvariasan, de én mégis kint rekedtem az utcán. Ha nem csukja be rögtön az ajtót, kértem volna tőle egy darab kenyeret, mert most már jártányi erőm is alig volt.
Nem tudtam rászánni magam, hogy még egyszer visszamenjek ebbe a barátságtalan faluba, ahol különben sem remélhettem segítséget. Inkább a közeli erdőbe akartam menekülni. A hűs lombok olyan hívogatóan integettek; olyan rosszul éreztem magam, annyira gyönge voltam, a természet annyira követelte jogait, hogy ösztönöm azt súgta, maradjak az emberi lakóhelyek közelében, hátha kapok valami ennivalót. Mit ér a magány és a pihenés, ha az éhség keselyűje marcangolja a testemet?
Hol a házak közelébe merészkedtem, hol eltávolodtam tőlük. Visszariasztott a tudat, hogy nincs jogom kérni, nincs jogom bárkitől is azt követelni, hogy érdeklődjék sorsom iránt. Mialatt éhes, kóbor kutyaként ténferegtem, délután lett. Egy réten keresztülbotorkálva, egyszerre magam előtt láttam a harangtornyot. Arrafele igyekeztem. A temető mellett, egy kert közepén csinos kis ház állt, valószínűleg a parókia. Eszembe jutott, hogy idegen helyen az emberek a paphoz szoktak fordulni tanácsért és segítségért. A papnak az a hivatása, hogy segítse legalább tanáccsal azokat, akik segítséget kérnek. Most szinte úgy éreztem, hogy jogom van bekopogtatni a parókiára. Nekifohászkodtam, és megmaradt erőmet összeszedve, kopogtattam a konyhaajtón. Öregasszony nézett ki.
- Ez a parókia, kérem?
- Igen.
- Itthon van a tiszteletes úr?
- Nincs itthon.
- De rövidesen hazajön?
- Nemigen.
- Messzire ment?
- Nem olyan nagyon messzire, talán három mérföldnyire. Az édesapja hirtelen meghalt. Valószínűleg két hétig odamarad.
- Vannak hölgyek is a házban?
Azt felelte, hogy egyedül van, ő a házvezetőnő. Nem vitt rá a lélek, hogy kenyeret kérjek tőle, pedig már majd összeestem.
Levettem nyakamról a kis selyemkendőt, és megint a zsemlékre gondoltam. Ha csak egy kis száraz kenyérhéjat rághatnék! Csak egy falatot a szájamba vehetnék! Ösztönösen a falu felé fordultam. Megtaláltam a boltot, bementem, s bár a tulajdonoson kívül mások is voltak az üzletben, megkockáztattam a kérdést:
- Adna egy zsemlét ezért a kendőért?
Gyanakodva nézett rám, és azt felelte, hogy sohasem szokott csereüzleteket kötni.
Végső kétségbeesésemben egy fél zsemlét kértem a kendőért. Azt mondta, nem, mert mit tudja ő, hogyan jutottam ehhez a kendőhöz.
- A kesztyűmet sem fogadja el?
- Nem. Ugyan mit kezdek én egy pár kesztyűvel?
Ó, nem kellemes ezekre a részletekre visszaemlékezni! Vannak, akik azt mondják, hogy amikor az embernek jól megy a sora, szívesen idéz fel régi, keserves emlékeket, de én mind a mai napig csak félve nézek vissza a múltba, nem szeretem a testi és lelki gyötrelmeknek ezt a kínos korszakát föleleveníteni. Nem haragudtam azokra, akik elutasítottak. Úgy éreztem, nem is várhatok egyebet. Egy rongyos koldus is sokszor gyanús. Egy jól öltözött koldus: mindig. Igaz, hogy én nem alamizsnát kértem, hanem munkát. De hát kinek a kötelessége, hogy munkával lásson el engem? Semmi esetre sem olyan embereké, akik most látnak először, és akik semmit sem tudnak rólam. Ami pedig az asszonyt illeti, aki nem akart a kendőért cserébe kenyeret adni, neki is igaza volt. Ő is gyanúsnak talált. No de hadd fogjam rövidre, ami még hátravan. Torkig vagyok ezzel a témával.
Alkonyattájt egy tanyaház előtt haladtam el. Az ajtóban ott ült a gazda, és vacsorázott. Sajtos kenyeret evett. Megálltam.
- Kérem szépen, adjon nekem egy darab kenyeret - mondtam könyörögve. - Nagyon éhes vagyok.
Meglepett pillantást vetett rám, de anélkül, hogy egy szót szólt volna, vágott egy vastag karéjt barna cipójából, és ideadta. Azt hiszem, nem nézett koldusnak, hanem csak különc hölgynek, aki megkívánta a barna kenyeret. Mihelyt olyan messze voltam, hogy nem láthatott, leültem, és megettem a kenyeret.
Semmi reményem se volt arra, hogy fedél alatt tölthetem az éjszakát, tehát az erdőben kerestem menedéket. Nagyon rossz éjszaka volt; a talaj vizes, a levegő hideg, azonkívül sokan jártak-keltok az erdőben, minduntalan más helyet kellett keresnem. Egy pillanatig sem éreztem magamat biztonságban, nem volt nyugtom, és nem is pihenhettem. Reggel felé még esett is, és másnap is egész nap. Ne kívánja a nyájas olvasó, hogy aprólékosan beszámoljak erről a napról. Munkát kerestem, éppúgy, mint tegnap, mindenünnen elküldtek, éppúgy, mint tegnap, de egyszer mégis kaptam valami ételt. Egy kis ház ajtajában egy kislány hideg zabkását kapart ki egy lábasból a disznónak szánt moslék közé.
- Nem adná ezt nekem? - kérdeztem.
A kislány rám meredt.
- Mama! - kiáltotta. - Van itt egy asszony, és azt akarja, hogy adjam oda neki a zabkását.
- Hát add oda neki, kislányom - felelt bentről egy hang. - Add oda neki, ha koldul. A disznók úgysem szeretik.
A kislány a markomba öntötte a kihűlt, megkeményedett zabkását, és én mohón nyeltem le. Már erősen sötétedett, amikor megálltam egy magányos lovaglóút közepén. Már több mint egy órája volt, hogy ezen az ösvényen bandukoltam.
A komor dombokat bámultam; s a hanga szélét, amely beleveszett a legelvadultabb tájba, amikor egy homályos ponton, valahol messze a tőzegpusztán fény villant meg. Lidércfény, ez volt az első gondolatom, és azt hittem, továbblebben. De nem: egy helyben maradt, se nem közeledett, se nem távolodott. Mi lehet ez? - kérdeztem magamtól. Örömtűz? De nem, az sem lehet. Nem nagyobbodik, és nem kisebbedik. Gyertyafény is lehetne egy ház ablakában, de ha az, úgysem érem el soha. Nagyon messze van, és ha csak kartávolságnyira lenne is, mit nyernék vele? Ha kopogtatok, úgyis becsapják az ajtót az orrom előtt.
A fény homályosan, de állandóan világított az csőfátyolon át. Megpróbáltam továbbmenni. Fáradt lábamat alig vonszoltam, de azért csak mentem a fény után. Rézsút kellett keresztülvágnom a lejtőn, egy mocsaras réten, amely télen bizonyára járhatatlan volt; még most, nyár közepén is alig járható, olyan síkos és lucskos. Kétszer is elestem, de föltápászkodtam, és erőt vettem magamon. Az a fény az elveszett reménysugár. Rá kell találnom.
Miután az ingoványon keresztülevickéltem, valami fehérséget láttam magam előtt: út volt, amely egyenesen a fényhez vezetett. Úgy tetszett, hogy a fény fák közül világít - formájukból ítélve, fenyőfák lehettek. Közeledvén a célhoz, az én fénypontom eltűnt, valami eltakarta előlem. Kinyújtottam a kezem, hogy megtapogassak valami sötét tömeget - úgy éreztem, alacsony kőfal lehet, fölötte sánckerítés, és a kerítésen belül magas, tüskés sövény. Tovább tapogatóztam. Megint valami fehérség világított előttem: egy kapu, olyan kis kertajtóféle, ahogy hozzáértem, kinyílt. Mellette jobbról-balról valami fekete bokor, magyal lehetett vagy tiszafa.
Mikor az ajtón beléptem, egy ház sötét körvonalai bontakoztak ki előttem. Alacsony, hosszú ház volt, a sötétben feketének látszott. A vezércsillag azonban eltűnt. Teljes sötétség. Vajon lefeküdtek a ház lakói? Attól féltem, lefeküdtek. Az ajtó után tapogatózva, befordultam egy sarkon, és erre megint fölvillant a barátságos fény, mégpedig egy icipici, rácsos ablak mögül, alig félméternyire a föld színe fölött.
Az ablak, mondom, nagyon kicsi volt, de a repkény vagy valami más kúszónövény annyira benőtte, hogy még kisebbnek látszott. A házfalnak ezt a részét különben is elborította az a kúszónövény. A szűk ablaknyílást fölösleges lett volna redőnnyel vagy függönnyel eltakarni. Ahogy lehajoltam, és félrehajlítottam a növényzet indáit, egészen jól beláttam a szobába. Tisztára súrolt, kőpadlós szoba volt; a fal mentén diófa pohárszék állt, a polcokon ónedények, tálak, kancsók sorakoztak, és vörösen verték vissza a kandallóban izzó tőzeghasábok fényét. Óra is volt a szobában, fehér tálalóasztal meg néhány szék. A gyertya, amely az én vezércsillagom volt, az asztalon égett, s világánál egy kissé érdes külsejű, de rendkívül tisztán öltözött idősebb asszony harisnyát kötött. Egyébként nemcsak maga az asszony, hanem körülötte is minden ragyogóan tiszta volt.
A felsorolt tárgyakat csak futólag láttam, nem is volt bennük semmi különös. Sokkal érdekesebb volt az, amit a kandalló közelében, a tűz meleg és rózsás fényében láttam. Két csinos, fiatal hölgy - tetőtől talpig hölgy mind a kettő - ült, az egyik alacsony hintaszékben, a másik alacsony fotelban. Mindketten mély gyászt viseltek, ami meglepően jól illett fehér arcukhoz. Az egyik leány térdén egy nagy, öreg vizsla pihentette hatalmas fejét. A másik leány ölében fekete macska kuporgott.
Furcsa, hogy ebben a szerény konyhában ilyen igazi úrihölgyek üldögélnek. Ugyan kik lehetnek? Az biztos, hogy nem annak az idősebb asszonynak a leányai, aki az asztalnál ül. Az öregasszony paraszti származású, a két nő pedig csupa finomság és kultúra.
- Jaj, gyerekek - mondta az öregasszony. - Úgy fáj a szívem, valahányszor bemegyek abba a szobába. Olyan szomorú az az üres karosszék a sarokban.
Köténye csücskével megtörölte a szemét. A két lány idáig csak komoly volt. Most ők is szomorúak lettek.
- De jobb helyen van, mint mi - folytatta Hannah. - Nem is szabad azt kívánni, bár itt lehetne köztünk. És csendesebb halált sem kívánhatunk senkinek.
- Ugye, azt mondta, Hannah, hogy minket nem is emlegetett? - kérdezte az egyik hölgy.
- Idő sem volt rá, báránykám. Egyet sóhajtott, és vége volt. Előtte való nap egy kicsit gyöngélkedett, de amikor Mr. St. John megkérdezte, hogy ne küldjön-e el a kisasszonyokért, az úr kinevette. Másnap aztán megint a fejét fájlalta - ennek két hete -, és akkor lefeküdt, és nem kelt fel többé. Mikor a bátyjuk bement hozzá reggel, már majdnem ki is hűlt. Ó, gyerekek, borzasztó, hogy ő is elment, mert maguk meg Mr. St. John egészen másfélék, mint ő volt. Az édesanyjukhoz hasonlítanak, ő is olyan sokat olvasott. Arcra inkább Mary kisasszony hasonlít az édesanyjukhoz, Diana meg az édesapjához.
Amennyire én láttam; a két fiatal hölgy annyira hasonlított egymáshoz, hogy azt sem tudtam, az öreg cseléd (mert azt már kisütöttem, hogy az öregasszony afféle régi házibútor lehetett) hogyan tudja őket megkülönböztetni. Mind a két lány fehér bőrű volt és karcsú, mind a kettőnek az arca csupa sugárzó értelem. Az egyiknek a haja egy árnyalattal sötétebb volt, mint a másiké, s nem fésülködtek egyformán. Mary középen elválasztotta és copfba fonta be világosbarna haját. Diana sötétbarna haja fürtökben omlott a nyakára. Az óra tízet ütött.
- Biztos megéheztek már - mondta Hannah. - Mr. St. John is éhes lesz, mire hazakerül.
Nekiállt, hogy elkészítse a vacsorát. A hölgyek fölálltak, valószínűleg átvonultak a nappaliba. Egészen mostanáig olyan éberen figyeltem őket, és minden szavuk, minden mozdulatuk annyira érdekelt, hogy a magam nyomorúságáról jóformán el is feledkeztem. Most egyszerre minden eszembe jutott. Az ellentét még vigasztalanabbnak, még kétségbeejtőbbnek mutatta helyzetemet. Lehetetlen - gondoltam. Lehetetlen, hogy ennek a háznak a lakói megkönyörüljenek rajtam, lehetetlen, hogy higgyenek nékem, lehetetlen, hogy befogadjanak és szállást adjanak éjszakára. Amint az ajtó után tapogatóztam, és félénken bekopogtattam, különösen ezt az utolsó gondolatot - hogy éjszakára befogadjanak - éreztem képtelenségnek. Hannah kinyitotta az ajtót.
- Mi tetszik? - kérdezte csodálkozva, mikor a kezében tartott gyertya fényénél meglátott.
- Beszélhetnék úrnőivel?
- Mondja meg nekem, hogy mit akar tőlük. Honnan jön?
- Idegen vagyok itt.
- És mit keres itt, ilyen késő este?
- Éjszakai menedéket kérek akár egy ólban vagy istállóban, bárhol, és egy falat kenyeret.
Hannah bizalmatlanul nézett rám. Ettől féltem legjobban: a bizalmatlanságtól.
- Egy darab kenyeret kaphat - mondta némi szünet után. - De egy csavargót nem fogadhatunk be éjszakára. Lehetetlen.
- Engedje meg, hogy beszéljek úrnőivel.
- Nem engedhetem meg. Ők se tehetnek semmit. Miért kószál ilyenkor? Az nem való.
- De hová menjek, ha elkerget? Mihez kezdjek?
- Tudja azt maga nagyon jól, hogy hová menjen és mit csináljon. Csak valami rosszat ne tegyen. Itt van egy penny, fogja. Most menjen szépen.
- Egy pennyt nem ehetek meg, és nincs erőm továbbmenni. Ne csukja be az ajtót! Az isten szerelmére kérem, ne csukja be az ajtót!
- Az ajtót be kell csukni, mert becsap az eső.
- Mondja meg a hölgyeknek... Engedje meg, hogy beszéljek a hölgyekkel...
- A hölgyekkel nem lehet beszélni. Ha maga rendes nőszemély lenne, nem csapna ilyen lármát. Menjen innen!
- Ha elkerget, meghalok.
- Attól nem félek. Inkább attól félek, hogy valami gonosz tervet forgat a fejében. Másképp mért ólálkodik éjnek idején idegen házak tájékán? Ha társai is vannak - betörők vagy más effélék - valahol a közelben, megmondhatja nekik, hogy nemcsak nők laknak ebben a házban. Van itt férfi is, és kutyák is vannak meg fegyverek is.
A becsületes, de könyörtelen szolgáló itt becsapta az ajtót, és belülről elreteszelte.
Végem van - gondoltam. Mérhetetlen fájdalom és kétségbeesés marcangolta a szívemet. Halálosan kimerültem, egyetlen lépést sem tudtam volna tenni. Leroskadtam a vizes küszöbre. Zokogtam, jajgattam, kezemet tördeltem. Hát elérkezett az utolsó órám! Ilyen borzasztó a halál? Így kell elpusztulnom, kitaszítva az emberek közül, teljesen magamra hagyottan! Nemcsak a remény, a hit is elhagyott, szerencsére csak egy pillanatra. A következő pillanatban már így fohászkodtam:
- Meghalok, de hiszek Istenben. Legyen meg az ő akarata.
Ezeket a szavakat nemcsak gondoltam, hanem ki is mondtam. Minden nyomorúságomat visszagyűrtem a szívembe, s azon erősködtem, hogy ott is maradjon, némán, mozdulatlanul.
- Mindenkinek meg kell halnia - mondta mellettem egy hang. - De nem mindenkinek kell időnek előtte, éhhalállal elpusztulnia.
- Ki vagy, mit beszélsz itt? - kérdeztem megrémülve a váratlan hangtól, mert reményt vagy segítséget már igazán nem vártam. Valaki közeledett - hogy ki vagy mi, azt a koromsötétben és különben is meggyengült szememmel nem láthattam. De az illető hosszan és erősen meghúzta a koppantót.
- Maga az, Mr. St. John? - kiáltotta Hannah.
- Igen, igen. Nyissa ki gyorsan!
- Jaj, istenem, hogy átázhatott és átfázhatott! Borzalmas idő van. Jöjjön, jöjjön, a húgai már nagyon aggódnak, és mindenféle gyanús népség kuncsorog a ház körül. Egy koldusasszony járt itt az imént - azt hiszem, még most sem ment el -, lefeküdt a küszöbre. Keljen föl, hallja-e! Nem szégyelli magát! Takarodjék innen!
- Csendesebben, Hannah! Nekem is lenne egy szavam ehhez az asszonyhoz. Maga teljesítette a kötelességét, amikor kizárta őt, én pedig most azzal teljesítem a kötelességemet, hogy beeresztem. Itt voltam a közelben, és minden szót hallottam. Véleményem szerint ez egészen különleges eset, meg kell vizsgálnom közelebbről. Keljen föl, fiatalasszony, és menjen be a házba.
Nagy nehezen engedelmeskedtem. Most ott álltam a ragyogóan tiszta szobában, közvetlenül a tűzhely mellett. Egész testemben remegtem, émelyegtem; és tudtam, hogy külsőm ijesztő. A két hölgy; a bátyjuk, az öregasszony: mindnyájan engem néztek.
- Ki ez a nő, St. John? - kérdezte valamelyikük.
- Nem tudom. Itt találtam az ajtóban.
- Milyen sápadt - ezt Hannah mondta.
- Mint a fal vagy mint a halál. Rögtön elesik. Ültessétek le.
Fejem szédült, megtántorodtam, de egy székre estem. Eszméletemnél voltam, bár beszélni még nem tudtam.
- Talán egy kis víz majd magához téríti. Adjon neki vizet, Hannah! De milyen sovány. Csont és bőr. És milyen vértelen!
- Akár egy kísértet.
- Beteg vajon, vagy csak éhes?
- Azt hiszem, éhes. Ez itt tej, Hannah? Adja csak ide. És egy darab kenyeret is kérek.
Diana (megismertem hosszú hajfonatairól, melyek köztem és a tűz között lengtek, mikor fölém hajolt) tört egy falat kenyeret, belemártotta a tejbe, és a szájamhoz emelte. Arca egész közel volt az enyémhez. Láttam, hogy sajnál, és gyors lélegzésén is részvétet éreztem. Egyszerű szavaiban is balzsamos együttérzés nyilvánult meg.
- Próbáljon enni.
- Igen. Próbáljon enni - ismételte szelíden Mary is. Mary levette a fejemről ázott kalapomat, és etetni kezdett. Eleinte lassan, aztán egyre mohóbban ettem.
Дата добавления: 2015-09-30; просмотров: 29 | Нарушение авторских прав
| <== предыдущая лекция | | | следующая лекция ==> |