A mű eredeti címe: Jane Eyre 31 страница

Ott álltam hát mozdulatlanul, és St. John keze fejemen nyugodott. Elfelejtettem, hogy hányszor visszautasítottam - nem féltem többé semmitől -, képtelen voltam tovább viaskodni, mintha megbénultam volna. A lehetetlen - a St. Johnnal való házasság - majdnem lehetségesnek, látszott.

- Vagy nincs szüksége gondolkozási időre? - kérdezte a lelkész. - Most mindjárt tud határozni?

Milyen szelíd volt a hangja, és milyen szelíden vont magához! Ó, ez a szelídség! Mennyivel nagyobb erő, mint a nyers erőszak! St. John dühének ellen tudtam állni, de szelíd szavaira hajlékony lettem, mint a nád. Holott akkor is tudtam, egész idő alatt tudtam, hogy ha most engedek, St. John akkor is levezekelteti velem korábbi lázadásom bűnét. Ez az egyetlen imádság nem változtatta meg természetét; csak pillanatnyilag magasabb szempontból tekintette a dolgokat.

- Ha biztosan tudnám, hogy Isten akarata, hogy feleségül menjek magához, azt se bánnám, ha most rögtön megtartanánk az esküvőt. Utánam az özönvíz!

- A Jóisten meghallgatta imáimat! - kiáltott föl St. John, és kezét olyan erősen szorította a fejemre, mintha ezzel is jelezni kívánná, hogy az ő tulajdona vagyok.

Azután átölelt, majdnem úgy, mintha szeretne; azt mondom: majdnem, mert én ismerem a különbséget a kettő között, tudom, milyen az, ha szeretik az embert; de éppen úgy, mint ő, most én is kikapcsoltam a szerelmet, és csak a kötelességre gondoltam). Fejem zúgott, de őszintén és mélyen, erősen vágytam arra, hogy helyesen cselekedjem, és csak azt tegyem, ami helyes.

Olyan izgatott voltam, mint talán még soha, s hogy ami ezután történt, az izgalom következménye volt-e, annak eldöntését az olvasóra bízom.

Az egész ház csendes volt; a többiek már régen lefeküdtek. Az asztalon utolsókat lobbant a gyertya, de a hold még világított. Szívem vadul, sebesen dobogott, hallottam a dobogását. Egyszerre mintha megállt volna a szívem verése, mert valami különös, megnevezhetetlen érzés szaladt keresztül rajtam. Nem mondhatom, hogy olyan volt, mint egy áramütés, de éppen olyan erős és éppen olyan riasztó. Érzékeimre úgy hatott, mintha most ébredeznék valami zsibbadtságból. Szemem kitárult, fülem erősen figyelt, testem megremegett.

- Mi az? Mit hallott? Mit lát? - kérdezte St. John.

Nem láttam semmit, de valahonnét egy hangot hallottam:

- Jane! Jane! Jane!

Csak ennyit.

- Ó, istenem, mi az? - dadogtam.

Azt is kérdezhettem volna, honnan jön a hang. Mert nem a szobából jött, nem is a házból, sem a kertből; nem a levegőből jött, nem is a föld alól, sem az égből. De hallottam a hangot honnan, hogyan, nem tudom a mai napig sem! Egy emberi lény hangja volt, egy jól ismert, szeretett, emlékeimben élő hang: Edward Fairfax Rochester hangja, és fájdalmasan, hátborzongatóan, vadul, sürgetően csengett.

- Megyek! - kiáltottam. - Várjon meg! Megyek! - Az ajtóhoz szaladtam, kinéztem a folyosóra, nem volt ott senki. Leszaladtam a kertbe. A kertben nem járt senki.

- Hol van?! - kiáltottam.

A völgy mögött a hegyek gyöngén visszhangozták: "Hol van?"

Hallgatóztam. Csak a szél sóhajtott a fenyőfák ágai között. Egyébként az éjfél csöndje feküdt a tőzegpusztán.

Ez nem babona - mondtam magamban, mikor Mr. Rochestert véltem látni a kertajtóban. Ez nem lehet a képzelet játéka, nem is boszorkányság, hanem a természet műve. Ennek így kellett történnie.

Kiszakítottam magam St. John kezéből. Most én voltam felül. Most az én erőim estek súlyosabban a latba. Megmondtam St. Johnnak, hogy ne szóljon, ne kérdezzen semmit. Kértem, hogy hagyjon magamra, egyedül akarok maradni. Rögtön engedelmeskedett. Hiába, az erélyes parancsot nyomon követi az engedelmesség. Fölmentem a szobámba, bezárkóztam, térdre omlottam, és a magam módján imádkoztam, másképpen, mint St. John, de hiszem, nemhiába. Úgy tetszett, mintha egy hatalmas szellem közvetlen közelébe férkőztem volna, s lelkem alázatosan kuporodott elébe.

Aztán fölálltam, döntöttem és lefeküdtem. Alig vártam a reggelt.

33.

Megvirradt. Már kora hajnalban fölkeltem. Egy-két óra eltelt azzal, hogy tervezett rövid távollétem idejére elrendeztem holmimat a szekrényeimben és fiókjaimban. Rakosgatás közben hallottam, hogy St. John kilép szobájából. Megállt az ajtóm előtt, attól féltem, bekopogtat - de nem, csak egy papírszeletet csúsztatott be az ajtó alatt.

A papírszeleten ez állt:

"Tegnap este nagyon hirtelen hagyott ott engem. Végleges válaszát mához két hétre várom, aznap érkezem vissza. Kérem, imádkozzék, és vigyázzon, hogy ne essék kísértésbe. A lélek kész, azt hiszem, de a test erőtlen, amint látom. Minden órában imádkozom magáért. - Üdvözlettel St. John."

Reggeli közben megmondtam Dianának és Marynek, hogy elutazom, és körülbelül négy napig távol leszek.

- Egyedül, Jane? - kérdezték.

- Egyedül. Érdeklődni akarok egy barátom iránt, aki miatt az utóbbi időben sokat nyugtalankodtam.

Délután három órakor indultam el hazulról, és kevéssel négy után már ott álltam a whitcrossi postakocsi megállójánál, várva a kocsit, amely a távoli Thornfieldbe visz. Itt, ezek között a magányos dombok és elhagyott utak között, a nagy csendben messziről hallottam a kerekek zörgését. Ugyanaz a jármű volt, amelyről egy évvel ezelőtt, egy nyári este, ennél a jelzőoszlopnál leszálltam. Ó, milyen kétségbeesetten, milyen reménytelenül, milyen céltalanul!

Intésemre a kocsi megállt, fölszálltam. Most már nem kellett az egész vagyonomat odaadni azért, hogy továbbvitessem magam. Ahogy kiértünk a thornfieldi országútra, úgy éreztem magam, mint a postagalamb, amely hazafelé repül.

Harminchat órás utazás volt. Whitcrossból kedden délután indultam, és a rákövetkező csütörtökön reggel megállt a kocsi lovakat itatni. Útszéli kocsma előtt vesztegeltünk, olyan környezetben, amelynek zöld sövénykerítései, téres mezői, alacsony, pásztori hegyei (milyen nyájas, milyen szelíd-zöld volt ez a táj az észak-angliai Morton zord, ingoványos vidékéhez mérten!) úgy tűntek szememben, mint egy rég nem látott, ismerős arc vonásai. Igen, ezt a tájat ismertem. Biztos voltam benne, hogy közel vagyok célomhoz.

- Mennyire van innen Thornfield Hall? - kérdeztem a fogadóst.

- Éppen két mérföldnyire, madame, a réteken keresztül.

Megérkeztem - mondtam magamban. Kiszálltam, a ládámat a fogadós gondjaira bíztam, megfizettem az útiköltséget, borravalót adtam a kocsisnak, és elindultam. A reggeli nap sugarai megcsillantak a fogadó cégérének aranybetűin. "The Rochester Arms" - olvastam. Szívem hatalmasat dobbant: már gazdám földjén járok! De az ujjongó boldogságot nyomon követte a csüggedés.

Én itt vagyok, az igaz, de lehet, hogy ő a Csatorna túlsó oldalán van: s ha itt van is Thornfield Hallban, ahová olyan nagyon igyekszem, ki tudja, ki van még itt vele. Bolond felesége bizonyára itt van, és neked - szidtam magamat - különben sincs semmi közöd hozzá, nem beszélhetsz vele, nem keresheted társaságát Kárba veszett fáradság volt idejönni, legokosabb lenne visszafordulni. Kérdezősködni kellett volna a fogadóban, ott biztosan mindent megtudhattál volna, ami érdekel. Eloszlatták volna kétségeidet. Menj vissza - unszoltam magam -, és kérdezd meg a kocsmárost, hogy Mr. Rochester itthon van-e.

Ez józan ötlet volt, és mégsem tudtam rászánni magam, hogy visszaforduljak. Rettenetesen féltem attól, hogy a válasz minden reményemet elhervasztja. Ha meghosszabbítom a bizonytalanság állapotát, legalább tovább reménykedhetem. Meglátom még egyszer a kastélyt, az is valami.

Végre, végre előttem volt az erdő, s láttam messziről a varjútanyát feketélleni; hangos károgás verte föl a reggel csöndjét. Szinte megmámorosodtam az örömtől: meggyorsítottam lépteimet. Még egy rét, még egy ösvény - ezek itt már az udvar kőfalai, itt voltak a gazdasági épületek, de maga a ház még nem látszott. Elhatároztam, hogy a homlokzat felé kerülök, elölről akarom először látni, a homlokzat lenyűgözően hat az emberre, és megkeresem gazdám ablakát. Hátha éppen ott áll majd az ablakban - mindig korán kelő volt -, vagy talán kint sétál a gyümölcsösben vagy a kastély frontja előtt a kövezeten. Remegő örömmel vártam, hogy viszontlátom álmaim kastélyát, és helyette fekete romokat láttam.

Fölösleges egy kapuoszlop mögött kuporognom, óvatosan lesnem, vajon a hálószobák ablakaiban nem jelenik-e meg valaki. Nem kell már ajtók nyílására figyelnem - vagy attól félnem, hogy léptek zaja csikordul meg a kőszegélyen vagy a kavicsos úton. A fű letaposva, minden elgazosodva, a kapuboltozat üresen ásít. A homlokzat olyan, amilyennek egyszer álmomban láttam: magas és törékeny, átlyuggatva üvegtelen ablakszemekkel. Se tető, se oromzat, se kémény - minden leomolva.

És körös-körül a halál csendje, az őserdő magánya. Nem csoda, hogy az ide címzett levelekre soha nem érkezett válasz; akárha egy templomba írt volna az ember. A kövek üszkös feketesége elmondta, milyen sors érte a kastélyt. Leégett - de ki gyújtotta fel? Mi rejlik e mögött a katasztrófa mögött? A falakon, a márványon; faburkolaton túl mi esett még áldozatul a tűzvésznek? Emberélet is - nemcsak vagyon? És ha igen, kinek az élete? Iszonyatos kérdés, és itt senki sincs, aki felelhetne rá; még egy néma jel sem igazít útba.

Ahogy körüljártam az omladékot és elpusztult belsejét, meggyőződtem arról, hogy a szerencsétlenség nem új keletű. Ezeket a romokat már egész télen át verte a hó meg az eső. A sok törmelék és szemét között az épület belsejében is kiserkedt a fű meg mindenféle gaz. És - ó, istenem, hol lehet ezalatt a kastély hajdani ura? Melyik országban? Milyen körülmények között? Tekintetem önkéntelenül a kapu közelében álló szürke templomtoronyra tévedt. Talán Damer de Rochesterrel osztja meg a kripta keskeny márványágyát.

Ezekre a kérdésekre mindenáron feleletet kell kapnom. A fogadóban biztosan tudják, mi történt itt. Visszamentem hát a fogadóba. A gazda maga hozta be reggelimet az étterembe; kértem, hogy csukja be az ajtót, és foglaljon helyet: egyet-mást szeretnék kérdezni tőle. Mikor aztán rákerült a sor, azt sem tudtam, mit kérdezzek először, annyira féltem az esetleges válaszoktól. Pedig a pusztulásnak az a képe, amely Thornfieldben elém tárult, eléggé előkészített a legrosszabbra.

A gazda középkorú, tisztes külsejű férfi volt.

- Ugye, ismerős Thornfield Hallban? - szólaltam meg végre.

- Igenis, asszonyom. Valaha magam is a kastélyban szolgáltam.

- Igazán?

"De nem az én időmben - gondoltam -, én téged nem ismertelek."

- A megboldogult Mr. Rochester komornyikja voltam - tette hozzá.

A megboldogulté! Mintha teljes erővel zúdult volna le reám az ökölcsapás, amelyet úgy szerettem volna kikerülni!

- A megboldogulté?! - kérdeztem hangtalanul. - Hát Mr. Rochester meghalt?

- Úgy értem, hogy a jelenlegi Mr. Rochesternek, Mr. Edwardnak az édesapját szolgáltam - magyarázta.

Föllélegzettem. Ereimben újra megindult a vérkeringés. Most már nyugodt lehettem, hogy Mr. Edward, az én Mr. Rochesterem legalább él, mert csak ő lehet a "jelenlegi Mr. Rochester". Úgy éreztem, hogy ezek után bármi rosszat hallok is, aránylag nyugodtan el tudom viselni. Ha Mr. Rochester nem halt meg, akkor az sem báj, ha a világ túlsó végében tartózkodik.

- Mr. Rochester most is Thornfield Hallban lakik? - kérdeztem.

Természetesen tudtam, hogy mi lesz a felelet, de nyíltan nem mertem megkérdezni, hogy hol él.

- Nem, asszonyom, ó, dehogy! Thornfieldban már senki sem élhet. Madame bizonyára idegen ezen a vidéken, mert különben tudná, hogy mi történt tavaly ősszel. Thornfield Hall ma már puszta rom; éppen aratáskor égett le. Szörnyű volt! Hogy mennyi érték, mennyi drágaság ment ott veszendőbe! Alig néhány darab bútort lehetett megmenteni. A tűz éjszaka keletkezett, s mire a millcote-i tűzoltók kiértek, már az egész épület lángokban állt. Irtózatos látvány volt; magam is láttam.

- Éjszaka keletkezett a tűz? - ismételtem gépiesen, és arra gondoltam, hogy minden rossz éjszaka érte Thornfieldet. - És kiderült, hogyan keletkezett?

- Kiderült, madame; én legalább azt hiszem, hogy kétségtelen bizonysággal kiderült. Madame talán nem tudja - folytatta, és székét közelebb húzta az asztalhoz, és halkabbra fogta a hangját -, hogy a kastélyban egy hölgy, egy elmebeteg hölgy is élt.

- Valamit mintha hallottam volna róla.

- Ezt a hölgyet szigorú őrizetben tartották; a környéken évekig nem is volt biztos senki a létezésében. Soha senki nem látta, csak úgy rebesgették, hogy egy őrült él a kastélyban, de hogy kicsoda-micsoda, azt még találgatni sem igen lehetett. Azt beszélték, hogy Mr. Edward külföldről hozta magával; egyesek szerint a kedvese volt valamikor. De egy évvel ezelőtt nagyon különös, roppant különös dolog történt.

Féltem tőle, hogy most saját történetemet fogom hallani, azért igyekeztem a gazda figyelmét a főcselekményre visszaterelni.

- És mi történt az elmebeteg hölggyel?

- Kiderült róla, madame, hogy Mr. Rochester felesége! De milyen hihetetlen módon derült ki! Volt a kastélyban egy fiatal hölgy, egy nevelőnő; akibe Mr. Rochester...

- A tűzről akart beszélni...

- Mindjárt rátérek, asszonyom. Tehát akibe Mr. Rochester beleszeretett. A cselédek azt beszélték, hogy soha ilyen megveszekedett szerelmet nem láttak: Mr. Rochester állandóan a nevelőnő sarkában volt. A személyzet persze állandóan figyelte az urat - tetszik tudni, milyenek a cselédek. Pedig azt mondják, a kisasszony egyáltalán nem volt szép, csak Mr. Rochester találta gyönyörűnek. Azt mondják, vézna kis jószág volt, akár egy gyerek. Én magam sohase láttam, de egy Leah nevű szobalánytól sokat hallottam róla. Leah eléggé szerette a nevelőkisasszonyt, Mr. Rochester körülbelül negyvenéves lehetett, a nevelőnő még a húszat sem érte el; és tetszik tudni, ha egy ilyen korú úr beleszeret egy fiatal lányba, olyanná lesz, mintha megbabonázták volna. Elég az hozzá, Mr. Rochester feleségül akarta venni a nevelőnőt.

- A történetnek ezt a részét majd egy más alkalommal mondja el - szóltam -, most különös okom van rá, hogy arra kérjem: mondja el részletesen, amit a tűzről tud. Azt hiszik, hogy Mr. Rochester bolond feleségének a keze is benne volt?

- Nagyon helyesen tetszik gondolni. Biztos, hogy ő volt a bűnös, senki más nem lehetett, csak ő. Volt neki egy Mrs. Poole nevű ápolónője, nagyon derék, nagyon megbízható asszony, értette is a dolgát, csak egy hibája volt - és ez a hiba nagyon sok ápolónőben megvan -, mindig volt nála gin, és olykor egy, kicsit többet ivott a kelleténél. Szerintem ez megbocsátható, hiszen nehéz élete volt, de azzal a veszedelemmel járt, hogy amikor Mrs. Poole mélyen aludt a pálinkától, a bolond asszony, aki olyan ravasz volt, mint egy boszorkány, kicsente az ápolónő zsebéből a kulcsokat, kilopózott a szobából, és a házban garázdálkodott. A legkellemetlenebb dolgokat művelte ilyenkor. Mondják, hogy már egyszer felgyújtotta a férje ágyát, de ezt nem tudom biztosan.

Azon az emlékezetes éjszakán a szomszéd szoba függönyeit gyújtotta meg, aztán lement abba a szobába, amely valaha a nevelőnőé volt - mintha csak tudta volna, mi történik, bámulatosan megérezte a dolgokat, és gyűlölte a nevelőnőt -, ott pedig az ágyat gyújtotta meg, de szerencsére az ágyban nem aludt senki. A nevelőnő már két hónappal előbb megszökött. Mr. Rochester úgy kerestette, mint a legdrágább kincset, de semmit sem sikerült megtudnia róla. A sikertelen keresés egészen megvadította Mr. Rochestert. Azelőtt egészen normális ember volt, de akkor, mondom, teljesen megvadult. Hát az igaz, hogy nagyon magára maradt szegény. Mrs. Fairfaxet, a házvezetőnőt elküldte rokonaihoz, de nagyon gavallérosan bánt vele, szép életjáradékot biztosított neki; meg is érdemelte, nagyon jó asszony volt. Miss Adele-t, a gyámleányát meg intézetbe adta Mr. Rochester. A környékbeli nemesurakkal megszakított minden kapcsolatot, bezárkózott a kastélyba, és úgy élt, mint egy remete.

- Mit beszél? Hát nem utazott külföldre?

- Dehogyis utazott! Még a háza küszöbét sem lépte át, legföljebb éjszaka, akkor úgy bolyongott a gyümölcsösben vagy kint a mezőkön, mint egy kísértet vagy mint aki elvesztette a józan eszét. Az én véleményem szerint el is vesztette. El sem lehet képzelni daliásabb; eszesebb, vakmerőbb urat, mint amilyen ő volt, mielőtt azt a szúnyogot útjába vezérelte a sors. Nem ivott, nem kártyázott, nem lóversenyezett, mint némelyek. Nem volt nagyon szép ember, az igaz, de kiváló tulajdonságainál fogva sok szép társánál különb. Tetszik tudni, én gyerekkora óta ismertem, és a magam részéről nemegyszer kívántam, bár fulladt volna a tengerbe az a Miss Eyre, mielőtt betette a lábát Thornfield Hallba.

- Tehát Mr. Rochester otthon volt, amikor a kastély kigyulladt?

- Igen, otthon volt. Mikor már a harmadik emelet is lángokban állt, ő felment a padlásra, kirángatta ágyukból a cselédeket, és lesegítette őket a lépcsőn, aztán még egyszer visszament, hogy azt a bolond asszonyt is kiszabadítsa cellájából. De akkor fölkiabáltak neki, hogy az asszony fönt van a tetőn, ott is volt a szerencsétlen, és karjával integetett az oromzat fölött. Úgy üvöltött, hogy egy mérföldnyire elhallatszott, magam is láttam és hallottam őt. Nagy darab asszony volt, hosszú haja fekete; a tűz világánál egészen jól láthattuk lentről. Én is láttam, többen is láttuk, hogy Mr. Rochester egy tetőablakon át oda akart menni hozzá, azt is hallottuk, hogy a nevét kiáltotta. Berthának hívták az asszonyt. Láttuk, mondom, amint Mr. Rochester közeledik az asszonyhoz; de az egyszer csak egy nagyot kiáltott, levetette magát a tetőről, és a következő pillanatban ott hevert összezúzva a földön.

- Meghalt?

- Hogy meghalt-e? Az a kő, amelyiken az agyveleje meg a vére szétfreccsent, az a kő sem lehetett élettelenebb nálánál.

- Jóságos isten!

- Bizony, asszonyom. Iszonyú volt.

A fogadós megborzongott.

- És azután? - nógattam.

- Azután, asszonyom, a ház tövig leégett, csak egy-két faldarab áll még.

- Más haláleset nem volt?

- Nem. Pedig talán jobb lenne, ha lett volna.

- Hogy érti ezt?

- Szegény Mr. Edward! Nem hittem volna, hogy ilyen sorsra jut. Sokan azt mondják, igazságos büntetés volt azért, hogy első házasságát titokban tartotta, és másodszor is meg akart házasodni, holott az első felesége még élt. De én azért nagyon sajnálom szegényt.

- Hiszen azt mondta, hogy Mr. Rochester nem halt meg! - kiáltottam föl.

- Nem halt meg, persze hogy nem halt meg; de sokan azt mondják, bár inkább meghalt volna.

- De miért? Hogyan? - ereimben megint elhűlt a vér. - Hol van Mr. Rochester? Angliában van?

- Igen, igen, Angliában van. Azt hiszem, ha akarna, se igen tudna most elutazni. Mozdulatlanságra van kárhoztatva.

Mintha kínpadra feszítettek volna.

- Megvakult - mondta végre a gazda. - Szegény Mr. Edward teljesen vak.

Én még rosszabbtól rettegtem. Attól féltem, hogy ő is megzavarodott. Minden erőmet összeszedve megkérdeztem, hogyan veszítette el szeme világát.

- Tulajdonképpen a bátorságának és jóságának köszönheti a szerencsétlenséget. Addig nem hagyta el a házat, amíg mindenkit biztonságba nem helyezett. Mikor végre lejött a főlépcsőn ez már azután volt, hogy Mrs. Rochester levetette magát a harmadik emeletről -, a mennyezet nagy recsegéssel-ropogással beszakadt, és őt is maga alá temette. Élve szedték ki a romok alól, de súlyosan megsebesült; egy gerenda úgy zuhant alá, hogy bizonyos fokig menedéket nyújtott neki. De fél szemét elvesztette, és egyik keze is úgy összeroncsolódott, hogy Mr. Carter, az orvos, azonnal kénytelen volt amputálni. Sajnos, a megmaradt szemére sem lát. Így aztán teljesen tehetetlen, vak és nyomorék.

- Hol van most Mr. Rochester? Hol lakik?

- A ferndeani tanyáján, körülbelül harminc mérföldnyire innen, egy isten háta mögötti zugban.

- Ki látja el?

- Az öreg John meg a felesége; mást nem is tűr meg maga körül. Azt mondják, teljesen megtört.

- Van itt valami kocsiféle alkalmatosság?

- Van egy hintónk, asszonyom, egy szép úri hintónk.

- Fogasson be, kérem, de rögtön, és ha a kocsisa besötétedés előtt el tud engem a ferndeani majorba szállítani, dupla fuvart fizetek.

Дата добавления: 2015-09-30