A mű eredeti címe: Jane Eyre 19 страница

- Hogy van Mrs. Reed? - kérdeztem Georgianától, aki megütődve kapta föl a fejét, mintha azt gondolná: "Micsoda szemtelenség, hogy ez a nő egyenesen hozzám fordul kérdésével!"

- Mrs. Reed? Vagy úgy, mamát gondolja. Nagyon rosszul van. Nem hiszem, hogy ma bemehet hozzá.

- Nagyon lekötelezne - mondtam -, ha megmondaná neki, hogy itt vagyok.

Georgiana most még jobban megütközött, és még tágabbra nyitotta nagy, kék szemét.

- Tudomásom van róla, hogy látni kívánt - tettem hozzá. - Nem akarom hosszabb ideig váratni, mint ameddig okvetlenül szükséges.

- Mama nem szereti, ha este zavarják - jegyezte meg Eliza.

Fölálltam, nyugodtan letettem a kalapomat meg a kesztyűmet - anélkül, hogy erre felszólítottak volna -, és azt mondtam, hogy kimegyek Bessie-hez a konyhába, mert tudni szeretném, hajlandó-e Mrs. Reed még ma fogadni, vagy sem. Bessie fölment, én pedig újabb előkészületeket tettem. Azelőtt semmi sem tudott jobban felbőszíteni, mint a gőg. Ha például egy évvel ezelőtt így fogadnak Gatesheadben, ahogyan ma fogadtak, másnap reggel szó nélkül elutaztam volna. Most eszembe se jutott ilyesmi. Utóvégre száz mérföldnyi utat tettem azért, hogy a nagynénémet meglátogassam, itt kell maradnom, amíg jobban nem lesz, vagy amíg meg nem hal. A lányaival pedig egyáltalán nem szabad törődnöm; függetlenítem magam tőlük. Megkerestem a házvezetőnőt, szobát kértem tőle, és megmondtam, hogy egy-két hétig valószínűleg itt maradok. Fölhozattam a táskámat, és éppen a szobámba indultam, amikor a lépcsőn Bessie-vel találkoztam.

- Az úrnő ébren van - mondta. - Említettem, hogy meg tetszett érkezni. Gyerünk be hozzá, kíváncsi vagyok, megismeri-e Miss Jane-t?

Ott pihent a jól ismert arc a magasra tornyozott párnákon; szigorú volt most is, és könyörtelen, mint mindig. Szúrós tekintetét a szenvedés sem szelídítette meg, könyörtelen, zsarnoki, engesztelhetetlen maradt a kissé felhúzott szemöldök is. Ó, hányszor nézett rám ez az arc fenyegető, lángoló gyűlölettel! Gyermekkorom rettegő szorongásai hogy feléledtek e kemény vonások láttára! És mégis lehajoltam és megcsókoltam. Rám nézett.

- Ki az? Jane Eyre?

- Én vagyok, kedves néném. Hogy van? Valaha megfogadtam, hogy soha többé nem fogom őt néninek szólítani. De most tudtam: nem bűn, ha elfelejtem és nem tartom meg ezt a fogadalmat. Gyöngéden megszorítottam a takarón nyugvó kezét. Ha ő is megszorítja a kezem, őszintén örültem volna. De az ilyen kemény természet nem lágyul el egykönnyen, és az ősi ellenszenvet nem lehet egykettőre kitörülni a szívből. Mrs. Reed elhúzta a kezét, sőt az arcát is félrefordította, és megjegyezte, hogy meleg van. Olyan hideg gyűlölettel nézett rám, hogy éreznem kellett: véleménye rólam nem változott, nem is változik meg soha. Megkövesedett tekintetéből tudtam, hogy halála percéig gonosznak tart engem, mert neki nem szerezne örömet, ha jónak tarthatna; sőt ezt egyenesen sérelemnek tekintené. Mrs. Reed tekintetét sem gyöngédség, sem meghatottság nem lágyította meg soha. Ezek a szemek nem ismerték a könnyek áldását.

Először csak fájdalmat éreztem, aztán düh fogott el. Végül elhatároztam, hogy azért is meghódítom, természete és akarata ellenére. Könny szökött szemembe, úgy, mint gyerekkoromban. Visszaparancsoltam a könnyeket. Széket húztam az ágy fejéhez, leültem, és a párna fölé hajoltam.

- Értem küldött - mondtam -, eljöttem. Itt akarok maradni, amíg jobban nem lesz.

- Igen. A leányaimat már látta?

- Láttam.

- Mondja meg nekik, hogy azt kívánom: addig maradjon itt, amíg meg nem tudok beszélni magával valamit, ami a lelkemet nyomja. Ma már késő van, nehezen is jut eszembe, amit mondani akarok. De volt valami, amit... várjunk csak...

Kósza tekintete, dadogása megmutatta, micsoda roncs lett ebből a hajdan életerős asszonyból. Nyugtalanul hánykolódott ágyában, maga köré csavarta a takarót. Rákönyököltem a paplanára, ez idegessé tette.

- Menjen innen! - mordult rám. - Ne szorítsa le a takarómat! Maga Jane Eyre?

- Igen. Jane Eyre vagyok.

- Több bajom volt ezzel a gyerekkel, mint bárki gondolná. Olyan terhes volt, annyi bosszúságot okozott, úgyszólván a nap minden órájában, azzal a rossz természetével, hirtelen kitöréseivel, de legfőként azzal, hogy az embernek minden mozdulatát figyelte! Egyszer úgy beszélt velem, mint egy őrült, mint egy ördög. Soha még gyermeket nem hallottam olyan hangon beszélni. Boldog voltam, amikor elkerült a házból. Mit csináltak vele Lowoodban? Járvány tört ki az intézetben, annyian meghaltak, de ő nem halt meg. S én mégis azt mondtam, hogy meghalt. Ó, bár meghalt volna!

- Furcsa kívánság, Mrs. Reed. Miért gyűlöli őt annyira?

- Az anyját sem szerettem soha. Az anyja volt a férjem egyetlen húga, s a férjem nagyon szerette. A család kitagadta az asszonyt, mert rangján alul ment férjhez, de a férjem akkor is pártját fogta, és mikor meghalt, keservesen megsiratta. Mindenáron odavette a gyereket a házba, pedig én könyörögtem neki, hogy inkább adja ki dajkaságba, és fizessen érte. Első perctől fogva gyűlöltem a gyereket; beteges, vézna, nyafka kölyök volt. Egész éjszaka sírt a bölcsőben, nem úgy, teli tüdővel, mint más gyerek, hanem vinnyogva. A férjem megsajnálta, fölvette, úgy babusgatta, mintha az övé lett volna. Sőt, a saját gyerekeivel, amíg olyan picik voltak, nem is törődött. Azt akarta, hogy az én gyermekeim meg szeressék ezt a kis koldust, szegény drágáim pedig utálták, és a férjem az édesgyerekeire haragudott, amiért nem bántak jobban vele. Mikor már halálos beteg volt a férjem, minduntalan odavitette az ágyához az idegen kölyköt, és alig egy órával a halála előtt megesketett, hogy itt tartom a házban. Akárha a szegényházból varrtak volna a nyakamba egy vadidegen kolduscsemetét. De hát természetesen gyönge voltam, nem tudtam ellentmondani a férjemnek. John szerencsére nem hasonlít az apjához, egészen olyan, mint én vagyok, bátyáimra, a Gibson családra ütött. Ó, csak ne gyötörne mindig pénzért! Már nincs mit adnom neki, elszegényedtünk. A cselédek felét el kell küldenem, és a ház egy részét le kell csukatni, vagy ki kell adni. Erre nagyon nehéz rászánni magam, de hát mit csináljunk? Jövedelmem kétharmad része kamattörlesztésre megy el. John vakmerően játszik, és mindig veszít, szegény fiú! Szélhámosok, hamiskártyások karmai közé került, teljesen elzüllött, rettenetes állapotban van, én szégyelltem magam helyette, mikor láttam.

Percről percre izgatottabb lett.

- Azt hiszem, jobb lesz, ha kimegyek - mondtam Bessie-nek, aki az ágy túlsó oldalán állt.

- Igen, talán jobb lesz. Estefelé sokszor félrebeszél, délelőttönként nyugodtabb.

Fölálltam.

- Várjon! - kiáltott rám Mrs. Reed. - Még valamit akarok mondani. John mindig fenyeget, állandóan fenyeget azzal, hogy öngyilkos lesz, vagy az én halálomat emlegeti. Néha azt álmodom, hogy kiterítve látom őt, a torka át van vágva, vagy az arca egészen fekete és dagadt. Életemnek nagyon nehéz szakaszához érkeztem, súlyos gondjaim vannak. Mit csináljak? Honnan lehetne pénzt szerezni?

Bessie nagy nehezen bevétetett vele valami idegcsillapítót. Mrs. Reed ezután kicsit megnyugodott és elszenderedett. Én kimentem a szobából.

Több mint tíz nap múlt el, mire ismét beszélhettem vele. Vagy félrebeszélt, vagy olyan apatikus volt, hogy egy szót sem szólt. A doktor azt mondta, hogy nem szabad felizgatni. Közben megpróbáltam Georgianával és Elizával összebarátkozni. Eleinte nagyon hidegek voltak. Eliza fél napokig elüldögélt, írt, olvasott vagy varrt, és sem a testvéréhez, sem hozzám nem szólt egy árva szót sem. Georgiana pedig óraszámra gügyögött a kanárijának, és szintén rám se hederített. Nem hagytam magam; nekem is volt mivel foglalkoznom vagy szórakoznom, elhoztam a ceruzáimat meg az ecseteimet.

Esős, szeles délután volt. Georgiana regényolvasás közben elaludt a díványon. Eliza az új templomba ment istentiszteletre - mert vallási ügyekben mereven ragaszkodott a formaságokhoz. Akármilyen rossz idő volt, nem mulasztotta el azt, amit vallási kötelességének tartott; vasárnap, ha cigánygyerekek potyognak az égből, akkor is háromszor ment volna templomba, s hétköznap: valahányszor istentisztelet volt.

Elhatároztam, hogy fölmegyek a haldoklóhoz. Jóformán senki sem törődött már a szerencsétlennel.

Még a cselédek is csak ímmel-ámmal szolgálták ki. A fizetett ápolónő - minthogy nem volt, aki a körmére nézzen -, mihelyt tehette, kisurrant a betegszobából. Bessie ugyan hűségesen viselkedett, de neki ott volt a családja, aránylag ritkán ért rá feljönni a kastélyba.

Amint előre sejtettem, a beteg most is egyedül volt, az ápolónő eltűnt valamerre.

Mrs. Reed csendesen, letargikusan feküdt. Ónszínű arca a párnák közé süppedt. A tűz alig hogy pislogott a kandallóban. Néhány darab fát dobtam a tűzre, megigazítottam az ágyneműt, egy darabig figyeltem a beteget, aztán az ablakhoz léptem.

Az eső erősen csapkodta az ablaküveget, a szél vadul süvített.

Az élet és halál nagy misztériumán tűnődve, Helen Burns jutott eszembe. Utolsó szavaira gondoltam, erős hitére, arra, amit a testből kiszabadult lelkek egyenlőségéről mondott. Hallani véltem hangját, magam előtt láttam átszellemült, fehér arcát, magasztos tekintetét, ahogy ott feküdt a halálos ágyon, és arról beszélt, hogy a mennyei atya magához veszi őt. Egyszerre gyönge hangot hallottam:

- Ki van ott?

Tudtam, hogy Mrs. Reed napok óta nem szólalt meg. Vajon most magához tért? Odamentem hozzá, csöndesen föléje hajoltam.

- Én vagyok, kedves néném.

- Ki az az én? Ki az? - Meglepetten és egy kissé ijedten nézett rám, de nem volt eszméletlen. - Én nem ismerem magát. Bessie hol van?

- Lent van a lakásán, néni kérem.

- Néni - ismételte. - Ki szólít engem néninek? Maga nem a Gibsonok közül való, nem az én rokonom, de azért tudom, hogy ismerem. Ismerem ezt az arcot, ezt a homlokot, ezeket a szemeket, olyan, mint... tudom már: te vagy, Jane Eyre!

Nem feleltem. Nem akartam felizgatni azzal, hogy bevallom, ki vagyok.

- És mégis attól félek, hogy csalódom, gondolataim játékot űznek velem. Látni akartam Jane Eyre-t, és most azt képzelem, hogy hasonlít hozzá, pedig nem is hasonlít, nyolc év alatt különben is megváltozhatott.

Szelíden megnyugtattam, hogy az vagyok, akinek gondol, és akit várt, és mikor láttam, hogy érti, amit mondok, és hogy teljesen eszméleténél van, azt is elmondtam neki, hogy Bessie küldte a férjét Thornfieldbe.

- Nagyon beteg vagyok, tudom - mondta nemsokára Mrs. Reed. - Az előbb meg akartam fordulni, de egyetlen tagomat sem tudom mozdítani. Mielőtt meghalok, könnyítenem kellene a lelkiismeretemen. Amivel az ember egészségesen keveset törődik, az a halál órájában nagy súllyal nehezedik a szívére. Az ápolónő itt van? Nincs senki a szobában rajtad kívül?

Megnyugtattam, hogy csak ketten vagyunk.

- Kétszer követtem el veled szemben olyat, amit megbántam. Az egyik az volt, hogy megszegtem férjemnek tett ígéretemet. Azt ígértem neki, hogy úgy foglak fölnevelni, mintha édesgyermekem lennél. A másik... - elhallgatott. - A másik talán nem is fontos - mormogta inkább magának. - Esetleg jobban leszek, és akkor szégyellni fogom, hogy megalázkodtam...

Meg akart fordulni, de nem tudott. Arca eltorzult, mintha úgy érezné, hogy ez már a végső kín előjele.

- Nem bánom, essünk túl rajta. Az örökkévalóság áll előttem; jobb, ha megmondom. Menj oda az öltözőasztalomhoz, és vedd ki a levelet, amit ott találsz.

Szó nélkül engedelmeskedtem.

- Olvasd el a levelet - mondta.

A levél rövid volt. Így hangzott:

Madame - nagyon kérem, legyen olyan szíves; küldje el unokahúgom, Jane Eyre címét, és értesítsen a kisleány hogylétéről. Rövidesen írni szándékozom neki, és szeretném, ha utánam jönne ide. Madeirába. A gondviselés áldása kísérte munkámat, eléggé tekintélyes jövedelemre tettem szert, is minthogy családom nincs, szeretném a gyermeket örökbe fogadni, halálom után pedig örökösömmé tenni.

Fogadja, madame stb.

John Eyre, Madeira

A levelet három évvel ezelőtt írták.

- Miért nem értesítettek engem erről? - kérdeztem.

- Mert annyira gyűlöltelek, hogy boldogulásod érdekében még a kisujjamat sem akartam megmozdítani. Nem tudtam elfelejteni, hogyan bántál velem, Jane, hogy milyen ádáz dühvel fordultál ellenem, és azt mondtad, engem gyűlölsz legjobban a világon. Most is hallom a hangodat, és látom tekintetedet, amikor kijelentetted, hogy rosszul vagy, ha csak látsz engem, mert én olyan kegyetlenül és gyalázatosan bántam veled. De azt sem felejtettem el, hogy én mit éreztem, amikor így kifakadtál előttem. Olyasféle félelem fogott el, mint ha egy állat emberi szemmel nézne rám, és emberi hangon átkozna meg... Kérek egy pohár vizet! Gyorsan, gyorsan!

- Kedves jó Mrs. Reed - mondtam, miután odavittem a vizet neki -, ne gyötörje magát többé ezekkel a régmúlt dolgokkal. Bocsásson meg, hogy olyan szenvedélyes hangon beszéltem; gyermek voltam akkor, nyolc-kilenc évvel ezelőtt.

Nem figyelt arra, amit én mondtam. Ivott egy korty vizet, mélyet lélegzett, aztán így folytatta:

- Mondom, ezt soha nem lehet elfelejteni. De bosszút álltam. Nem bírtam volna elviselni, hogy a nagybátyád örökbe fogadjon, és gondtalanul, kényelemben élj. Írtam neki; azt írtam, hogy sajnos, rossz hírt kell közölnöm, Jane Eyre meghalt még a tífuszjárvány idején, a lowoodi árvaházban. Most aztán csinálj, amit akarsz, írd meg, hogy élsz, és hogy én hazudtam. Úgyis csak azért születtél, hogy engem gyötörj; életem utolsó óráját is annak a bűnnek emléke keseríti meg, amelyet, ha te nem vagy, sohasem követtem volna el.

- Ha megpróbálná elfelejteni, édes néni, és ha megbocsátana nekem...

- Nagyon rossz természeted van - mondta, rám se hallgatva -, és azt az egyet a mai napig sem bírtam megérteni, hogy kilenc éven át mindent eltűrtél, és a tizedikben fellázadtál.

- Nem olyan rossz a természetem - mondtam. - Hirtelen vagyok ugyan, de nem bosszúálló. Gyerekkoromban sokszor boldog lettem volna, ha a néni megengedi, hogy szeressem. Most pedig igazán őszintén szeretném, ha megbékülne velem és megcsókolna.

Föléje hajoltam, de nem akart megcsókolni, elfordította a fejét. Azt mondta, megfullad, ha ilyen közel hajolok hozzá. Megint vizet kért. Mikor visszafektettem - mert fölemeltem, és a karommal támogattam, amíg ivott -, megfogtam verejtékes, jéghideg kezét, de a gyönge ujjak menekültek érintésem elől, s üveges tekintete elkerülte az én tekintetemet.

- Szeressen hát, vagy gyűlöljön, ahogy jobban esik - mondtam végül -, én szívből megbocsátottam. Bocsásson meg a jóisten is. Nyugodjék meg.

Szegény, szenvedő teremtés! Most már késő volt megváltozni. Egész életében gyűlölt; halálában sem tudott nem gyűlölni.

Belépett az ápolónő, nyomában Bessie. Én még vagy fél óra hosszat ott maradtam, remélvén, hogy mégis megenyhül. De hiába reménykedtem.

Rohamosan hanyatlott, elvesztette eszméletét, ezen az éjszakán, tizenkét órakor meghalt. Nem voltam ott, hogy lezárjam a szemét, a leányai sem voltak jelen. Másnap reggel tudtuk meg, hogy kiszenvedett. Akkor már ki is volt terítve.

21.

Mr. Rochester csak egy hét szabadságot adott, de bizony egy hónap is elmúlt, mire Gatesheadet elhagyhattam. A temetés után rögtön indulni akartam, de Georgiana könyörgött, hogy maradjak addig, amíg ő Londonba utazhat. Nagybátyja, Mr. Gibson ugyanis lejött a húga temetésére, meg mindenféle családi ügyet el kellett intéznie, s végre meghívta Georgianát. Georgiana azt mondta, ő nem mer kettesben maradni Elizával, hiszen a nénjétől a legcsekélyebb együttérzésre sem számíthat, ki fog neki segíteni, ha én is elmegyek stb. Addig könyörgött, amíg megígértem, hogy maradok még egy-két napig, segítek neki csomagolni és a holmiját rendbe hozni. Persze amíg én dolgoztam, ő lustálkodott, s magamban azt gondoltam: ha isten őrizz, valamikor kénytelenek lennénk együtt élni, nem tűrném, hogy ő egész nap a díványon feküdjék. Neki is meglenne a kiszabott munkája, s ha nem végzi el, hát elvégzetlen marad a munka, én ugyan nem csinálom meg helyette. Erről az örökös nyafogásról is leszoktatnám. Most csak azért engedtem neki, mert ilyen tragikus körülmények között és aránylag rövid időt töltöttünk együtt.

Georgianát végre felraktam a postakocsira, de most meg Eliza kért, hogy maradjak még egy hétig, fogadjam a részvétlátogatásokat, válaszoljak a részvétlevelekre, nézzek utána a háztartásnak. Ő ugyanis nagy elhatározás előtt áll, egy ismeretlen cél felé indul, és lelkileg még nincs kellőképpen felkészülve. Bezárkózott a szobájába, s jóformán ki sem mozdult onnan egész nap, írásokat égetett el, és senkivel nem állt szóba, velem sem beszélt.

Egy reggel aztán kijelentette, hogy visszaadja szabadságomat, ő útra kész, és másnap reggel indul a kontinensre.

- Azt sem tudom, hogyan köszönjem meg felbecsülhetetlen segítségedet és tapintatos viselkedésedet. Micsoda óriási különbség van közted és Georgiana között! Ég és föld! Te éled csendesen a magad életét, és senkinek sem vagy terhére. Tehát én holnap indulok. Egy francia kolostorban húzódom meg, Lisle mellett, remélem, ott békében élhetek.

Nem árultam el meglepetést e terv hallatára, és nem is próbáltam lebeszélni Elizát. Azt gondoltam, hogy a zárdai élet éppen megfelel neki.

Eliza ezekkel a szavakkal búcsúzott tőlem:

- Isten áldjon, Jane Eyre. Megérdemled a jóisten segítségét. Derék leány vagy.

- Te is derék leány vagy, Eliza. Kár, hogy elevenen befalaztatod magad egy francia kolostorba. De hát ez utóvégre nem az én dolgom. Te tudod, mit csinálsz.

- Igazad van.

Elváltunk. Minthogy a Reed lányokról aligha esik több szó, mindjárt megemlíteném, hogy Georgiana egy gazdag, vén kéjenchez ment feleségül, Eliza pedig valóban fölvette a fátyolt, és jelenleg főnöknője annak a zárdának, ahol a noviciátus éveit töltötte, és amelynek odaajándékozta egész vagyonát.

Nem tudom, az emberek hosszabb vagy rövidebb távollét után milyen érzésekkel szoktak hazatérni. Énnekem sohasem volt otthonom, ahonnan elmehettem és ahová visszatérhettem. Gyermekkoromban Gatesheadből legföljebb sétálni mentem, s ha egy hosszú séta után hazatértem, mindig kikaptam, mert fáztam, és rosszkedvű voltam. És később, mikor Lowoodból vasárnaponként templomba jártunk, csak azt tudom, hogy sóvárogva vágytam meleg szoba és bőséges vacsora után, de soha egyikben sem volt részem. Ezek a hazatérések egyáltalán nem voltak kellemesek. Sem Gatesheadbe, sem Lowoodba nem vonzott semmi. Hogy Thornfieldbe milyen lesz a "hazatérés" azt még csak ezután próbálom ki.

Mrs. Fairfax írt egyszer-kétszer, mialatt Gatesheadben voltam. Tőle tudtam, hogy a vendégek hazamentek, s hogy Mr. Rochester három héttel ezelőtt Londonba utazott; két hét múlva várják vissza. Mrs. Fairfax úgy vélte, hogy az esküvővel kapcsolatosan akar egyet-mást elintézni, többek között új hintót is készül venni. Mrs. Fairfax még mindig nem tudott megbarátkozni a gondolattal, hogy Mr. Rochester Miss Ingramet veszi feleségül, de abból, amit az emberek beszélnek, és abból, amit tulajdon szemével látott, Mrs. Fairfax mégiscsak kénytelen arra következtetni, hogy az esküvőt rövidesen megtartják. Sehogy se értettem, miért kételkednék Mrs. Fairfax. Én bezzeg egy pillanatig sem kételkedtem.

"És velem mi lesz? - tűnődtem. - Én hová megyek?" Egész éjszaka Miss Ingramről álmodtam. Azt álmodtam, hogy bezárta az orrom előtt Thornfield kapuit, és másfelé mutatott, Mr. Rochester pedig összefont karral állt mellette, és gúnyosan mosolygott, nemcsak Miss Ingramre, hanem rám is.

Nem írtam meg pontosan Mrs. Fairfaxnek, hogy mikor érkezem, mert nem akartam, hogy kocsit küldjenek elém Millcote-ba. Gondoltam, majd gyalog hazasétálok. Táskámat otthagytam a fogadóban, és egy júniusi délutánon, hat óra tájban, elindultam egyedül a György-fogadóból. Az út nagyobbrészt földeken vezetett keresztül, és meglehetősen elhagyatott volt.

Enyhe idő volt, de nem megejtő varázsú nyári este. Az út mentén még véges-végig kaszáltak az emberek. Az égbolt inkább holnapra ígért szép időt; ahol kékje kilátszott a felhők mögül, szelíden, egyöntetűen kék volt, a felhőrétegek pedig magasan, vékonyan, fátyolszerűen úsztak. A nyugati ég is meleget ígért; nem híg, vizeskék fényben csillogott, hanem meleg aranyfényben, mintha tűz lobogna kárpitja mögött, egy áldozati oltáron.

Дата добавления: 2015-09-30