A mű eredeti címe: Jane Eyre 27 страница

- Jó estét, Mr. Rivers. És jó estét, öreg Carlo. A kutyája hamarább megismeri barátait, mint maga. Már akkor hegyezte a fülét, és csóválta a farkát, amikor én még a rét közepén voltam, maga pedig most is háttal áll felém.

Ez igaz volt. Habár Mr. Rivers a dallamos hang hallatára úgy összerázkódott, mintha a mennykő csapott volna bele a feje fölött lebegő felhőkbe, mire a mondat véget ért, még mindig pontosan úgy állt ott, mint mielőtt a női hang megszólalt: karjával a kapura támaszkodva, arcát nyugat felé fordítva. Végre lassan megfordult. Nekem úgy tetszett, hogy egy tünemény jelent meg mellette. Bájos, ifjú nő, hófehérben, telt és mégis karcsú. Miután lehajolt, hogy Carlót megsimogassa, kiegyenesedett, fölemelte fejét, fátylát hátravetette, s a fátyol mögül tökéletes szépségű arc tűnt elő. Tudom, sok kell ahhoz, hogy valaki tökéletes szépség lehessen. Mégsem vonom vissza és nem módosítom, amit az előbb állítottam. Igazi angol szépség, amilyet csak Albion mérsékelt éghajlata alatt lehet látni, s a rózsaszínbe játszó liliomfehérnek ezeket a leheletszerűen finom árnyalatait is csak a mi esőt hozó szeleink, páratelt levegőnk tudják létrehozni.

Semmiféle hibát nem lehetett fölfedezni benne. A fiatal leány arcvonásai finomak és szabályosak voltak; ilyen szép szemeket csak festményeken látni; a nagy, sötét szempárt hosszú, fekete szempillák árnyékolták be; rajzolni sem lehetne szebben ívelt szemöldököt. Azután a márványsima, fehér homlok, a tojásdad alakú, üde, bársonyos arc, az édes, friss, piros ajkak, a hibátlan és vakító fehérségű fogsor, a gödröcskés áll, a dús, fényes haj - mindez együtt eszményien széppé tette. Nem győztem bámulni őt, tiszta szívből gyönyörködtem benne. A természet kétségtelenül jókedvében formálta meg, és a megszokott, mostoha szűkmarkúsággal mért adományok helyett ezt az egyet a kedvencnek kijáró nagyúri bőséggel halmozta el.

Amint vele született gráciával lehajolt, hogy a kutya fejét megsimogassa, St. John arca hirtelen megváltozott. Komoly szemében tűz lobbant fel, és ez a lobogás ellenállhatatlan szerelemről beszélt. Így kigyúlva a férfi majdnem éppen olyan tökéletesen szép volt, mint a lány. Mélyet lélegzett, mintha szíve nem bírná el a rákényszerített fegyelmet, és nagyot dobbant volna a szabadság reményében. De Mr. St. John megint csak megfékezte, mint ahogyan egy elszánt lovas megfékezi zabolátlan lovát. Sem szóval, sem mozdulattal nem válaszolt a leány gyöngéd próbálkozásaira.

- Papa éppen ma mondta, hogy maga sohasem jön át hozzánk - csacsogott Miss Oliver. - Úgy viselkedik velünk szemben, mint egy idegen. Ma este is egyedül van papa, és nem érzi magát valami jól. Igazán hazakísérhetne, és bejöhetne egy kicsit.

- Ilyen későn nem illik zavarni Mr. Olivert - felelte St. John.

- Még hogy nem illik! De ha én azt mondom, hogy illik, akkor illik. Papa éppen így este kívánja legjobban a társaságot; mikor a munkaidőnek vége, és nincs más dolga. No igazán, Mr. Rivers, jöjjön el ma hozzánk! Miért olyan szótlan, és miért olyan rosszkedvű?

Minthogy feleletet nem kapott, megint csak ő beszélt tovább.

- Jaj, persze! - kiáltott fel, és megrázta szép fejét, mintha önmagára haragudnék. - Milyen tapintatlan és feledékeny vagyok! Bocsásson meg. Teljesen kiment a fejemből, hogy ma van oka rosszkedvűnek lenni, hiszen Diana és Mary elutazott, a házat becsukták, és maga teljesen egyedül maradt. Úgy sajnálom magát. Jöjjön át papához.

- Ma nem lehet, Miss Rosamond, ma nem.

Mr. St. John olyan gépiesen mondta ezt, mint valami automata. Csak ő tudta, milyen erőfeszítésébe került a meghívást visszautasítania.

- Hát ha ilyen makacs, akkor isten áldja meg, én elmegyek, nem merek tovább maradni, már úgyis hull a harmat. Jó éjszakát!

Kezet nyújtott St. Johnnak, az alighogy megérintette a kis kezet.

- Jó éj szakát! - ismételte halk és üres hangon, mint valami visszhang.

A lány elindult, de megint visszafordult.

- Nem jól érzi magát? - kérdezte. Joggal kérdezhette, mert a férfi arca olyan fehér volt, mint Miss Oliver ruhája.

- De igen. Tökéletesen jól érzem magam - jelentette ki Mr. Rivers. Meghajolt, és elindult ő is. Az egyik jobbra ment, a másik balra. A lány kétszer is hátrafordult, amint ott tipegett, mint egy tündér, a harmatos réten. Hátrafordult és utánanézett Mr. St. Johnnak. De a férfi határozott léptekkel haladt a maga útján, és egyszer sem nézett vissza.

Ez, hogy más ember szenvedésének és önfeláldozásának tanúja lehettem, eltérítette kissé gondolataimat a magam bánatáról. Diana Rivers azt mondta volt, hogy a bátyja "könyörtelen, mint a halál". Nem túlzott!

29.

Tőlem telhetően szorgalmasan és lelkiismeretesen végeztem munkámat a falusi iskolában. Eleinte nagyon nehezen ment. Jó időbe beletelt, míg nagy keservesen sikerült eljutnom odáig, hogy megértsem tanítványaimat. Kezdetben reménytelenül ostobának tartottam őket, sőt első látásra valamennyit egyformán ostobának. Csakhamar rájöttem, hogy tévedtem. A tanulatlan leányok majdnem annyira különböztek egymástól, amennyire a tanult emberek különböznek. Minél inkább megismerkedtünk egymással, ez a különbség annál feltűnőbben megmutatkozott. Mikor megszokták a beszédemet, modoromat, az iskolai fegyelmet, kiderül, hogy ezek között a bárgyú tekintetű, tátott szájú parasztleányok között meglepően sok az értelmes. A zöme szolgálatkész volt, sőt egyenesen kedves és ragaszkodó. Nem egy udvarias modorú, önérzetes, gyors felfogású akadt közöttük. Ezeket könnyű volt megszeretni. Rövidesen nekik is örömük telt abban, hogy mindennap tisztán megmosakodtak, és rendesen felöltözködtek; hogy feladatukat megtanulták, hogy illedelmesen viselkedtek. Bizonyos tekintetben egyenesen meglepő volt a haladásuk, s ez őszinte boldogsággal és büszkeséggel töltött el engem. Személy szerint is megszerettem néhány kislányt, s ők is megszerettek. Tanítványaim között voltak majdnem teljesen felnőtt leányok is: tanyai gazdák lányai. Ezek már tudtak olvasni, írni, varrni; őket tehát a nyelvtan elemeire, földrajzra, történelemre és finomabb kézimunkára tanítottam. Nagyon tiszteletreméltó egyéniségeket találtam közöttük, olyanokat is, akik tanulni vágytak, és fejlődésképesek voltak. Ezeknek otthonában sok kellemes estét töltöttem. Szüleik (falusi gazdaemberek) elhalmoztak figyelmességükkel. Öröm volt elfogadni természetes kedvességüket, és azt olyan elismeréssel viszonozni, amely egyrészt a saját szemükben is magasabbra emelte, másrészt nemes vetélkedésre indította őket, hogy minél inkább kiérdemeljék a jó tanulóknak kijáró megkülönböztetett bánásmódot.

Úgy éreztem, hogy az egész környék megkedvelt. Ha kiléptem a házból, mindenfelől szíves köszöntéssel, barátságos mosollyal üdvözöltek. Ha becsülik az embert, még ha csak egyszerű, dolgozó emberek is azok, akik becsülik, az olyan jó érzés, mintha az ember állandóan napfényben sütkéreznék, és szívében kellemes, derűs érzések bontakoznak ki. Életemnek ebben a korszakában szívem gyakrabban dagadozott a hálás meghatottságtól, mint ahányszor el voltam keseredve. És mégis, ha őszinte akarok lenni, meg kell vallanom, hogy ebben az áldott nyugalomban, egy-egy becsületes munkában eltöltött nap, egy-egy olvasással, rajzolgatással eltelt csendes, megelégedett este után éjszaka megrohantak az álmok. Sokszínű, izgalmas, vad, viharos álmok, szokatlan környezetben játszódó, vakmerő kalandokkal és romantikus jelenetekkel zsúfolt álmok. És minden álmomban Mr. Rochesterrel találkoztam, mindig valami válságos helyzetben, és a karjába simultam, hallottam a hangját, szemébe néztem, megérintettem a kezét és az arcát, szerettük egymást. És a reménység, hogy egy életet tölthetek az ő oldalán, a régi erővel, a régi tűzzel gyúlt ki újra. Aztán fölébredtem. Kijózanodva láttam, hogy hol vagyok, és fölültem függönytelen ágyamon, egész testemben remegve és reszketve, és csak a néma, sötét éjszaka volt tanúja kétségbeesésemnek, szenvedélyes kifakadásomnak. Reggel kilenckor pontosan ott voltam az iskolában, nyugodtan, higgadtan, fölkészülve a nap megismétlődő kötelességeire.

Rosamond Oliver többször meglátogatott az iskolában, leginkább délelőtti sétalovaglásai alkalmával. Libériás inas kísérte, ugyancsak lóháton. Gyönyörű volt Rosamond bíborvörös lovaglóruhájában, a fekete bársony amazonkalap alól leomló hullámos fürtjeivel. Nála szebbet el sem lehetett képzelni. És így lépett be az ámuló falusi gyermekek közé. Rendszerint Mr. Rivers hittanórája alatt jött. Attól félek, a látogató erősen megsebezte a fiatal pap szívét. St. John ösztönösen megérezte, ha Miss Rosamond megjelent, megérezte, mielőtt látta volna a leányt. És ha a lány belépett az osztályba, Mr. Rivers soha nem nézett az ajtó felé, de arca ilyenkor lángra gyúlt, és márványba metszett vonásai, ha nem enyhültek is meg, elképzelhetetlenül megváltoztak, és mozdulatlanságukban is elárulták a visszafojtott érzelmet; erősebben elárulták, mint ahogyan egy megránduló izom vagy egy futó pillantás elárulhatta volna.

A leány természetesen tisztában volt hatalmával. A férfi, ha akarja, sem tudta volna eltitkolni, hogy Miss Oliver milyen hatással van rá. Keresztény sztoicizmusa ellenére, ha a lány szólt hozzá, ha vidáman, bátorítóan, sőt szeretettel rámosolygott, Mr. Riversnek remegett a keze, és égett a szeme. Szomorú és elszánt tekintetével - ha ajkával nem is - azt mondta a fiatal pap: "Szeretem, és tudom, hogy maga sem idegenkedik tőlem. Nem azért hallgatok, mert félek a visszautasítástól. Ha felajánlanám szívemet, azt hiszem, elfogadná."

Miss Rosamond ilyenkor duzzogott, mint egy gyermek, akinek megtiltottak valamit; sugárzó élénksége kicsit megcsendesedett, gyorsan visszavonta kezét St. John kezéből, és elfordította tekintetét a lelkész vértanúarcáról. St. John kétségtelenül mindent odaadott volna érte, ha a lány után mehet, ha visszahívhatja, ott tarthatja őt ahelyett, hogy szó nélkül elengedi. A világot odaadta volna, de a mennyországot nem kockáztatta: a lány szerelmének gyönyörűségét nem cserélte volna el az örök boldogság egyetlen reménysugaráért. Bonyolult lényét, a benne élő költőt és papot, nagy céljait, kalandvágyát különben sem tudta volna egyetlen szenvedély korlátai közé szorítani. A Vale Hall kastély szalonjaiért és nyugalmas életéért nem tudott-nem is akart - a missziós hadjárat vad csatamezőiről lemondani. Ennyit tőle magától tudtam, amikor egyszer voltam olyan vakmerő, hogy minden tartózkodása ellenére megpróbáltam Mr. St. John bizalmába férkőzni.

Miss Oliver már többször megtisztelt azzal, hogy otthonomban is meglátogatott. Egy este, mikor szokott, gyerekesen megfontoltan, de nem sértő kíváncsisággal kis konyhám szekrényében és asztalfiókjában kutatott, előbb két francia könyvet fedezett fel, továbbá egy kötet Schillert, egy német nyelvtant, meg egy szótárt; azután megtalálta rajzeszközeimet, és előkotort néhány rajzot is, többek között egy angyalian szép kis tanítványom képét és néhány tájképet, amelyet a környékről rajzoltam. Először szóhoz sem jutott a csodálkozástól, aztán az elragadtatás valósággal fölvillanyozta.

Hogy én rajzoltam-e ezeket a képekét? Hogy tudok-e franciául és németül? Milyen nagyszerű ez, milyen csodálatos! Hiszen én jobban tudok rajzolni, mint az ő tanára, aki S. város legelső intézetében tanította a rajzot. Nem rajzolnám-e le őt, hogy a papájának megmutathassa?

- Örömmel - feleltem, és valóban megborzongatott az az öröm, amelyet művészek érezhetnek, ha ilyen tökéletesen szép modelljük akad. Sötétkék selyemruhát viselt éppen; a ruha szabadon hagyta karját és nyakát; egyetlen dísze gesztenyebarna haja volt, amely természetes hullámokban omlott vállára. Elővettem egy darab finom kartont, és gondosan felvázoltam a körvonalakat. Gondoltam, majd ki is színezem - az külön öröm lesz -, és minthogy már későre járt, sürgettem Miss Olivert, hogy menjen haza, majd legközelebb folytatjuk.

Úgy látszik, annyit beszélt rólam az édesapjának, hogy Mr. Oliver már másnap este elkísérte leányát hozzám. Magas, középkorú, őszülő hajú férfi volt. Bájos leánya úgy festett mellette, mint egy szép virág egy szürke torony tövében. Komoly, talán büszke ember volt, de hozzám nagyon kedves, Rosamond arcképe roppantul tetszett neki, alig várta, hogy elkészüljön. Másnap estére meghívott a kastélyába.

Elmentem hozzájuk. Tágas, pompás otthon volt, elárulta, hogy lakói gazdag emberek. Rosamond végtelenül kedvesen fogadott, apja is nagyon szíves volt. Mikor tea után Mr. Oliver beszélgetni kezdett velem, nyomatékosan megdicsért azért az eredményért, amelyet a mortoni iskolában elértem. Azt mondta: csak attól fél, hogy én túl jó vagyok egy ilyen falusi iskolának, és előbb-utóbb találok megfelelőbb állást.

- Igen - kiáltott fel Rosamond. - Miss Jane akármilyen előkelő családban megállná a helyét mint nevelőnő, ugye, papa?

Magamban azt gondoltam, hogy sokkal szívesebben vagyok ott, ahol vagyok, mint az ország bármelyik előkelő kastélyában. Mr. Oliver aztán Mr. Riversről és a Rivers családról beszélt nagy tisztelettel. Azt mondta, a Rivers név ősi név a megyében; a család valamikor nagyon gazdag volt, egész Morton az övék volt valaha, és az ő véleménye szerint a Rivers család tagjait ma is befogadnák a legelőkelőbb társaságba. Sajnálkozott, hogy egy ilyen tehetséges és művelt fiatalember mindenáron hittérítő akar lenni; kár egy ilyen értékes életet így elvesztegetni. Szavaiból úgy láttam, semmi kifogása nem lenne az ellen, hogy Rosamond St. Johnhoz menjen feleségül. Mr. Oliver a fiatal lelkész úri származását, ősi nevét, szent hivatását nyilván bőséges kárpótlásnak tekintette volna a vagyon hiányáért.

November ötödike volt, ünnepnap. Kis szolgálóm, miután segített kitakarítani a házat, elment. Nagyon meg volt elégedve az egy penny jutalommal. Minden ragyogott körülöttem a tisztaságtól; a padló felsúrolva, a kandalló rácsa Kifényesítve. Magamat is rendbe hoztam, és örültem a szabad délutánnak, amelyet kedvem szerint tölthetek el.

Egy óra eltelt német fordítással; aztán elővettem palettámat és ecseteimet, és nekiláttam a sokkal kellemesebb, mert könnyebb feladatnak: hogy Rosamond Oliver miniatűrjét befejezzem.

A fej már elkészült, csak a hátteret kellett árnyékolni. Egy parányi kármin, hogy az ajkak pirosak legyenek, a haj hullámait még lágyabbra, a szempillákat még sötétebbre festeni. Mélyen elmerültem munkámban. Egyszerre rövid kopogtatás után kinyílt az ajtó, és St. John Rivers lépett a szobába.

- Meg akartam nézni, hogyan tölti szabadnapját - mondta. - Remélem, nem tépelődéssel. Jól van, látom, hogy nem. Rajzolás közben mégsem tud úgy elszomorodni. Látja, még mindig nem bízom magában, bár meg kell hagyni, bámulatosan hősiesen viselkedik. - St. John beszéd közben a rajzomat nézte. Föléje hajolt, de magas alakja abban a pillanatban kiegyenesedett újra. Nem szólt semmit. Fölnéztem rá - kerülte a tekintetemet. Tudtam, mit gondol, olvastam a szívében. Most az egyszer én voltam a nyugodtabb, higgadtabb kettőnk közül, s ezt a pillanatnyi előnyt az ő érdekében akartam kihasználni.

Minden önuralma és fegyelmezettsége ellenére - gondoltam - St. John túlbecsüli saját erejét. Minden érzését, minden fájdalmát magába fojtja - nem mond el, nem vall meg, nem közöl semmit. Biztosan jólesnék neki erről az aranyos Rosamondról beszélnie, ha azt hiszi is, hogy nem veheti el feleségül. Most majd beszélni fog.

- Üljön le, Mr. Rivers - mondtam, de ő, mint mindig, most is azt felelte, hogy nem maradhat. Hát akkor álljon - gondoltam magamban -, de elmenni nem fog. A magányosság neki éppen olyan rossz lehet, mint nekem.

- Hasonlít ez az arckép? - kérdeztem, mindjárt fejest ugorva.

- Hogy hasonlít-e? Kihez? Nem néztem meg közelebbről.

- De igenis megnézte, Mr. Rivers.

Megütközött ezen a szokatlan és váratlan támadáson. Csodálkozva nézett rám. "Ez még semmi - gondoltam magamban -, egy kis merevségtől én nem ijedek meg. Csak menjünk tovább."

- Maga közelről és alaposan megnézte ezt a rajzot, de semmi kifogásom az ellen, hogy még egyszer megnézze.

Fölálltam, és kezébe nyomtam a képet.

- Szép - mondta. - Finom színezés, pontos és művészi rajz.

- Jó, jó, nem azt kérdeztem. Azt kérdeztem, hogy kihez hasonlít.

Kicsit küszködött magával, aztán kimondta:

- Azt hiszem, Miss Oliverhez.

- Hát persze. És most, uram, jutalmul azért, hogy ilyen pontosan kitalálta, megígérem, hogy festek magának erről a képről egy hű másolatot, feltéve, hogy elfogadja. Mert hiábavaló munkát nem szeretnék végezni. Kár lenne az időért és a fáradságért, ha maga nem örülne ajánlatomnak.

Mr. Rivers még mindig a képet nézte. Minél hosszasabban nézte, annál szorosabban fogta a képet, mintha nem akarna megválni tőle.

- Mennyire hasonlít! - mondta. - A színek, a szem, az arckifejezés, minden tökéletes. És hogy mosolyog az egész!

- Mondja meg őszintén: megnyugtatná, ha lenne egy ilyen képe? Vagy annál jobban fájna a szíve? Ha majd Madagaszkárban vagy a Fokföldön vagy Indiában jár, vigasztaló tudat lenne, hogy van egy emléke róla? Vagy az emlék éppen ellenkezőleg: elcsüggesztené és elkeserítené?

Most hirtelen rám emelte tekintetét, zavartan; tétován. Aztán megint csak a képet nézte.

- Hogy szeretnék egy ilyen képet, azt nem tagadom. Hogy ésszerű vagy bölcs dolog lenne-e magammal vinni, az más kérdés.

Amióta meggyőződtem arról, hogy Rosamondnak igazán tetszik Mr. Rivers, és hogy valószínűleg apja sem ellenezné a házasságot, én - aki korántsem voltam olyan emelkedett gondolkozású, mint St. John - szívem mélyén elhatároztam: hogy mindent elkövetek, hogy ők ketten egymásra találjanak. Úgy vélekedtem, hogy ha Mr. Oliver nagy vagyona az övé lenne, Mr. Rivers itthon éppen annyi jót tehetne, mint odakint, és nem kellene testi és lelki erőit eltékozolnia a trópusok táján. Ebben az értelemben feleltem tehát:

- Amennyire én látom, sokkal okosabb lenne, ha az arckép eredetijét venné magához, de rögtön.

Ekkor már ült. A képet maga elé tette az asztalra, és homlokát két tenyerébe hajtva nézte. Úgy láttam, hogy ezúttal se nem bosszankodott, se meg nem ütközött vakmerőségemen. Sőt az, hogy ilyen nyíltan szól hozzá valaki erről a megközelíthetetlennek vélt témáról - úgy véltem -, örömet, nem remélt megkönnyebbülést szerzett neki. Zárkózott embereknek gyakran valóban szükségük van arra, hogy megnyílhassanak, és beszélhessenek érzelmeikről; nagyobb szükségük van erre, mint a közlékeny természetűeknek. Alapjában a legszigorúbb sztoikus bölcs is ember, és az, aki merészen, de, szeretettel felkavarja lelkük tavának sima tükrét, talán hálára kötelezi őket.

- Az biztos, hogy maga tetszik neki - mondtam. - Mr. Oliver pedig nagyra becsüli magát. Ráadásul a leány igazán elragadó, kicsit szeleburdi, az igaz, a maga komolysága viszont kettőjüknek is bőven elég. Vegye feleségül.

- Tetszem neki?

- Feltétlenül. Jobban, mint bárki más. Állandóan magáról beszél; nincs téma, amelyre gyakrabban visszatér.

- Ezt jólesik hallani - mondta -, nagyon jólesik. Nem bánnám, ha egy negyedóra hosszat folyton ezt ismételné.

Elővette az óráját, és letette az asztalra, hogy ellenőrizze az időt.

- De miért beszéljünk róla, ha eltökélt szándéka, hogy megint valami ellenérvet kovácsol, vagy újabb bilincsekbe veri szívét?

- Most ne gondoljon ilyenekre. Képzelje azt, hogy engedek és ellágyulok; a szerelem, mint valami frissen fakadt forrás, elönti édes árjával lelkemnek azt a területét, amelyet olyan gondosan, annyi fáradsággal munkáltam meg; amelybe olyan szorgalmasan vetettem el a jó szándék és az önmegtagadás magvait. Mondom, a lélek területét elönti ez a nektárfolyam, az édes méreg elfojtja a zsenge csírákat. Látom magamat a Vale Hall-beli szoba kerevetén nyújtózkodni, látom magam menyasszonyom, Oliver Rosamond lába előtt. Rosamond az ő édes hangján szól hozzám, lenéz rám azzal a gyönyörű szemével, amelyet a maga ügyes keze olyan híven lerajzolt. Rám mosolyog égőpiros ajkával. Ő az enyém, én az övé, élvezzük a jelent, ne gondoljunk a jövőre! Pszt! Ne szóljon egy szót sem, úszom a boldogságban, az érzéki gyönyörűségben - egy negyed óra hosszat.

Дата добавления: 2015-09-30