A mű eredeti címe: Jane Eyre 23 страница

Még mindig nem eresztett el. Kimentünk a templomból. A három férfi utánunk. A kastély kapuja előtt ott állt a hintó.

- Vigye be a kocsiszínbe, John - mondta hűvösen Mr. Rochester. - Ma már nem lesz szükségünk rá.

A bejáratnál Mrs. Fairfax, Adele, Sophie, Leah üdvözölni akarta az újdonsült házaspárt.

- Mars innen! - ordította Mr. Rochester. - Nem kell a gratuláció! Tizenöt évvel elkéstek!

Nekivágott a lépcsőnek. Még mindig fogta a kezemet, és integetett a három férfinak, hogy jöjjenek utánunk. Fölértünk az első emeletre, majd a galériára, végül a harmadik emeletre. Mr. Rochester kinyitotta kulcsával az alacsony, fekete ajtót, és betessékelt a szobába, ahol az a széles ágy állt.

- Te ismered ezt a helyiséget, Mason. Itt harapott beléd a nővéred, és itt akart agyonszúrni.

Félrehúzta a függönyöket, amelyek a másik ajtót eltakarták. Azt az ajtót is kinyitotta. Ablaktalan szobában égett a tűz, a magas, tömör kályhaellenző mögött. A mennyezetről láncon petróleumlámpa csüngött alá. Grace Poole a tűz fölé hajolt, főzött valamit egy lábaskában. A szoba sötét mélyén egy alak szaladgált föl-alá. Hogy állat volt-e vagy ember, azt első pillantásra nem lehet megmondani. Ha ember volt, négykézláb mászkált; úgy morgott, mint valami vadállat. De ruhát viselt, és arcát szürkülő, sötét hajtömeg - akár egy oroszlán sörénye - takarta el.

- Jó seggelt, Mrs. Poole - szólt Mr. Rochester. - Hogy van? És hogy van a betege?

- Köszönöm, megvagyunk - felelte Grace, és óvatosan leemelte a lábast a tűzről. - Kicsit harapós, de nem dühöngő.

Éles kiáltás hazudtolta meg a kedvező jelentést. A felöltöztetett hiéna kiegyenesedett, és hátsó lábára állt.

- Tessék vigyázni, uram! - szólt Grace. - Észrevette, hogy itt van. Jobb lenne, ha kimenne.

- Csak egy-két percig, Grace. Csak egy-két percig.

- Tessék vigyázni! Az isten szerelmére, tessék vigyázni!

A tébolyodott asszony felhördült; kócos haját hátradobta arcából, és vad tekintetét a látogatókon jártatta. Fölismertem a dagadt, lilásvörös arcot. Mrs. Poole előrelépett. Mr. Rochester félretolta.

- Menjen innen - szólt rá. - Most nincs nála kés, és majd vigyázok.

- Az ember soha nem tudhatja, hányadán van vele. Roppant ravasz, és roppant erős.

- Menjünk innen - súgta Mason.

- Eredj a pokolba, ha félsz! - förmedt rá a sógora.

- Vigyázzon! - sikoltott Grace.

A három férfi sietve hátrált. Mr. Rochester engem a háta mögé lökött. Az őrült asszony előreugrott, és torkon ragadta férjét. Bele akart harapni a nyakába. Birkóztak. A nő majdnem olyan magas volt, mint Mr. Rochester, de amellett kövér. Nagy testi ereje lehetett, mert férje alig bírt vele. Egy ökölcsapással leteríthette volna, de nem akart ütni. Végre sikerült az asszony két karját lefogni. Grace Poole segítségével vastag zsinórral összekötözték hátán a karját, aztán egy székhez kötözték. Ez persze nem ment simán; az asszony üvöltött és kapálózott. Mr. Rochester most a nézőkhöz fordult fanyar és szomorú mosollyal.

- Hát ez a feleségem, uraim - mondta. - Ez az egyetlen hitvesi ölelés, amelyet én ismerek. Ilyen becézgetések vidítják föl magányos óráimat. És cserébe ezt szerettem volna. - Kezét a vállamra tette. - Ezt a fiatal leányt, aki olyan komolyan és csendesen áll itt, a pokol kapujában, és ámulva nézi a gonosz szellem garázdálkodásait. Csoda-e, ha őt kívántam élettársul törvényes feleségem helyett? Látják a különbséget, Wood és Briggs? Hasonlítsák össze ezt a tiszta tekintetet azokkal a vérben forgó szemekkel, ezt az arcot azzal a lárvával, ezt a karcsú kis alakot azzal a lomha testtel. Hasonlítsák össze, és aztán ítélkezzék fölöttem az evangélium hirdetője és a törvény embere. Ítélkezzenek fölöttem, de előbb gondolkozzanak el az Írás szavain: "Ne ítélj, hogy meg ne ítéltessél." És most távozzanak. El kell zárnom zsákmányomat.

Mindnyájan kimentünk. Mr. Rochester még egy pillanatra hátramaradt, utasításokat adott Grace Poole-nak.

Mikor lefelé mentünk a lépcsőn, az ügyvéd hozzám fordult:

- Ön természetesen tisztán áll, asszonyom. Önt nem érheti vád. Milyen boldog lesz a nagybátyja, ha megtudja. Ha ugyan Mr. Mason még életben találja.

- A nagybátyám? Mi van a nagybátyámmal? Ismeri?

- Mr. Mason ismeri. Mr. Eyre néhány éven át a Mason-cég funchali levelezője volt. Mikor nagybátyja megkapta azt a levelet, amelyben ön a Mr. Rochesterrel tervezett házasságáról értesítette őt, Mr. Mason véletlenül éppen Madeirában járt, és találkozott Mr. Eyre-rel. Mr. Eyre tudta, hogy ügyfelem ismer egy Rochester nevű urat, azért említette a készülő házasságot. Képzelheti, asszonyom, mennyire meglepődött Mr. Mason. Rögtön le is leplezte a tényállást. Nagybátyja, sajnos, súlyos, sőt gyógyíthatatlan beteg, ezért nem utazhatott Angliába, hogy önt pártfogásába vegye, de kérve kérte Mr. Masont, hogy haladéktalanul tegyen lépéseket a házasság megakadályozására. Hozzám utasította mint ügyvédhez. Én aztán el is követtem mindent, és hálát adok istennek, hogy még idejében érkeztem. Bizonyára ön is boldog. Ha nem félnék attól, hogy nagybátyját már nem találja életben, azt tanácsolnám, hogy Mr. Masonnal együtt utazzék Funchalba. Így azonban helyesebb, ha Angliában várja meg, míg hírt kap Mr. Eyre-től vagy Mr. Eyre-ről. Van még valami elintéznivalónk? - fordult Mr. Masonhoz.

- Azt hiszem, nincs. Menjünk - felelte izgatottan Mr. Mason, és anélkül, hogy Mr. Rochestertől elbúcsúztak volna, kiléptek a csarnok ajtaján. A lelkész még váltott néhány szót - talán dorgálót, talán figyelmeztetőt - dölyfös hívével, azután ő is elment.

Szobám félig nyitott ajtajában állva hallottam, hogy a pap távozik. Miután a ház kiürült, bevonultam szobámba, magamra zártam az ajtót, nehogy valaki benyisson, és aztán nekiláttam nem sírni, nem őrjöngeni, gyászolni, ehhez egyelőre túlságosan nyugodt voltam, hanem gépiesen levetni a menyasszonyi díszt, és belebújni abba a szövetruhába, amelyet tegnap viseltem. Tegnap azt hittem, utoljára van rajtam ez a ruha. Aztán leültem: fáradt és gyönge voltam. Két karomat az asztalra támasztottam, és ráhajtottam a fejem. Csak most kezdtem gondolkozni. Idáig láttam, hallottam, mozogtam, mentem, amerre vittek, figyeltem, amint esemény eseményt, leleplezés leleplezést követ, de gondolkozni csak most kezdtem.

A délelőtt tulajdonképpen csöndes volt, kivéve azt a rövid jelenetet a tébolyodott asszonnyal. A templomban sem estek hangos szavak; szenvedélyes kitörésről, lármás veszekedésről, vitatkozásról, zokogásról szó sem volt. Néhány tárgyilagos szó hangzott el a házassági akadályról, aztán Mr. Rochester egy-két rövid, szigorú kérdést intézett vádlóihoz; feleletek, magyarázatok, tanúvallomások; azután Mr. Rochester nyílt beismerése, majd az eleven bizonyíték, akit valamennyien láttunk, aztán az idegenek elmentek, és mindennek vége volt.

Itt vagyok a szobámban, mint rendesen, egymagamban, látszólag semmi nem változott, engem nem bántott senki. És mégis, hová lett a tegnapi Jane Eyre? Hová lett az életem? Hová lettek szép reményeim?

Jane Eyre, aki tegnap még izgatott, boldog menyasszony volt, ma ismét dermedt, magányos teremtés; élete elszíntelenedett, reményei semmivé foszlottak. Nyár közepén karácsonyi fagy; a júniusi virágzáson decemberi fehér hóvihar gázolt keresztül. Az érett almák jéggé fagytak, a nyíló rózsákat leszaggatta a szél, a réteket és szántóföldeket jégkéreg borította, az ösvényeket, amelyeket tegnap még virágágyak szegélyeztek, betemette a hó. Az erdő, melynek fái tizenkét órával ezelőtt még dúsan, illatosan bólogattak, most kopár volt, sivár és kihalt, mint Norvégia fehér törzsű fenyőerdői télen. Reményeim meghaltak, mintha végzet sújtotta volna őket, mint annak idején Betlehem elsőszülötteit.

Álmaim, vágyaim mint megannyi hulla hevertek szerteszéjjel. És a szerelem, amelyet ő ébresztett szívemben? A szerelem úgy didergett bensőmben, mint hideg bölcsőjében egy beteg csecsemő, s a gyötrelemmel nem menekülhettem Mr. Rochester karjaiba, az ő szíve nem sugározhatott többé meleget az enyémbe. Soha, soha nem fordulhatok többé ahhoz az emberhez, akit szerettem. Hitem, bizalmam örökre megrendült. Mr. Rochester nem az többé, aki volt; nem az, akinek hittem.

Nem akarom bűnnel vádolni, nem akarom azt mondani, hogy elárult, de hinni nem tudok többé neki, és nem maradhatok egy fedél alatt vele. El kell innen mennem. Mikor, hová, hogyan ezt egyelőre nem tudom, de meg vagyok győződve róla, hogy ő maga is sürgetni fogja Thornfieldből való távozásomat. Az biztos, hogy nem viseltetik irántam mély, őszinte érzelmekkel; amit szerelemnek hittem, az csak szeszély volt, szeszélyes fellángolás. Miután terve nem sikerült, már nincs szüksége rám. Nem mernék a szeme elé kerülni, biztosan ő is gyűlölettel nézne rám. Ó, milyen vak voltam, istenem! És milyen gyarló!

Lehunytam a szemem, sötétség vett körül, gondolataim is irgalmatlanul sötétek voltak. Úgy tetszett, mintha egy kiszáradt folyóágyba zuhantam volna; messziről, a hegyek közül hallani véltem a közeledő áradást, de nem volt erőm megmozdulni, szinte eszméletlenül feküdtem, és kívántam a halált. Egyetlenegy gondolat lüktetett csak elevenen agyamban: Istenre gondoltam és imádkoztam, de nagyon nehezen tudtam szavakba foglalni imádságos gondolataimat.

Életem értelme, elvesztett szerelmem, megtépázott reményeim, megcsúfolt hitem, mind ott kavarogtak körülöttem. Lehetetlen elmondani, mit szenvedtem abban az órában. "A víz lelkemig ér, belesüllyedtem a mocsárba, nem volt hol megvetnem lábamat, a hullámok összecsaptak fejem fölött."

Még éjszaka volt, de a júliusi éjszakák rövidek, éjfél után rövidesen megvirrad. Nem lehet elég korán, hogy hozzákezdjek a rám váró feladat megoldásához - gondoltam magamban. Fölkeltem; öltözködnöm nem kellett, mert az este csak a cipőmet vetettem le. A sötétben is megtaláltam fiókjaimban néhány darab fehérneműt, egy gyűrűt, egy medaliont. Közben kezembe akadt az a gyöngynyakék is, amelyet Mr. Rochester néhány nappal ezelőtt rám erőszakolt. Ezt ott hagytam, ez nem az enyém, ez azé a képzeletbeli menyasszonyé volt, aki szétfoszlott. A többi holmit becsomagoltam, pénztárcámat zsebre tettem. Húsz shilling volt az egész vagyonom. Felvettem a kalapomat, nyakamba kanyarítottam a kendőmet, s a csomaggal és a cipővel a kezemben - a cipőt még nem akartam fölvenni - kilopóztam a szobából.

- Isten áldja meg, kedves jó Mrs. Fairfax! - suttogtam, mikor a szobája előtt elsurrantam. - Isten veled, kis Adele! - mondtam a gyermekszoba felé pillantva. Arról szó sem lehetett, hogy bemenjek és megcsókoljam a kislányt. Nagyon kell vigyáznom, hogy zajt ne üssek, mert valaki, akinek jó füle van, valószínűleg hallgatózik.

Mr. Rochester ajtaja előtt is megállás nélkül akartam továbbmenni, de minthogy a szívem dobogása egy pillanatra megállt, a lábam is kénytelen volt megállni. Odabent nem aludtak. A szoba lakója nyugtalanul járkált fel és alá, és mialatt visszafojtott lélegzettel hallgatóztam, nagyokat sóhajtott. Ebben a szobában a mennyország - a földi mennyország - vár rám. Csak be kellene mennem, és annyit mondanom: "Mr. Rochester, én szeretem magát, és amíg élek, nem hagyom el." Csak ennyit kellene mondanom, és megnyílnék számomra a mennyország.

A szoba lakója nem tudott aludni az éjszaka, és türelmetlenül várja, hogy megvirradjon. Reggel rögtön üzenni fog értem, és akkor megtudja, hogy elmentem. Keresni fog: hiába. Azt fogja gondolni, hogy hűtlenül elhagytam, szerelmét visszautasítottam. Szenvedni fog, talán kétségbe is esik. Igen, erre is gondoltam, és a kezem már mozdult is a kilincs felé. De idejében föleszméltem és továbbmentem.

Szomorúan lépegettem; tudtam, mit kell tennem, és gépiesen kerestem meg a konyha mellékajtajának kulcsát. Aztán ittam egy pohár vizet, és ettem egy falat kenyeret. Valószínűleg sokat kell gyalogolnom, és a tegnapi nap úgyis alaposan kimerített, pedig nem szabad összeroppannom. Hangtalanul motoztam, hangtalanul nyitottam ki és csuktam be az ajtót. Pirkadt. A nagy vaskapuk persze be voltak zárva, de az egyik kis kertajtót csak elreteszelték. Sikerült kijutnom. Ezt az ajtót is becsuktam magam mögött.

Körülbelül egy mérföldnyire, a réteken túl, országút kanyargott; nem Millcote felé, hanem ellenkező irányban. Ezen az úton még sohasem jártam, de sokszor eltűnődtem azon, hogy vajon hová vezet. Gondolkozásra nem volt idő, nem volt szabad hátranézni, még előre sem! Egyetlen gondolatot sem szabad a múltra vagy a jövőre vesztegetni. A múlt, az olyan csodálatosan szép volt - és olyan halálosan szomorú -, hogy ha csak egyetlen sort elolvasok a múlt teleírt lapjairól, vége a bátorságomnak. A jövő: félelmetes üresség.

Már jó ideje gyalogoltam, mikor végre fölkelt a nap. Azt hiszem, szép nyári reggel volt. Cipőmet átáztatta a harmat. De én nem néztem sem a felkelő napra, sem a mosolygó égre, sem az ébredő mezőkre. Csak erre a keserves menekülésre tudtam gondolni, erre a céltalan kóborlásra - és, ó, milyen fájó szívvel gondoltam útközben arra, amit otthagytam! Nem tehettem róla, hogy őreá is gondolnom kellett, aki most szobája ablakából nézi a napkeltét.

Ó, mennyire féltettem őt a magányosságtól, sokkal jobban, mint magamat. Mintha egy tüskés nyíl hatolt volna a szívembe; nem tudom kihúzni, mert összevissza tépi mellemet, és minden lépéssel mélyebbre hatol. Madarak éneke szállt az ég felé. A madarak hívek párjukhoz; ők a hű szerelem jelképei. Kétségbeesetten zokogtam útközben, és úgy rohantam, mint egy megszállott. Aztán egyszerre olyan gyöngeség fogott el, hogy lábam felmondta a szolgálatot: orra buktam. Percekig feküdtem a földön, arcomat a nedves fűhöz szorítva. Attól féltem - vagy talán azt reméltem -, hogy ott menten meghalok. De csakhamar magamhoz tértem, egy darabig négykézláb másztam tovább, aztán talpra álltam, és elszántan folytattam utamat.

Mikor végre kiértem az országútra, olyan fáradt voltam, hogy le kellett ülnöm a gyepre, és mialatt ott üldögéltem, kerekek nyikorgását hallottam, és egy kocsit láttam közeledni. Föltápászkodtam és intettem; a kocsi megállt. Megkérdeztem, hová megy; a kocsis egy távoli községet nevezett meg. Biztosan tudtam, hogy Mr. Rochesternek ott nincsenek kapcsolatai. Megkérdeztem az embert, mennyiért vinne el. Harminc shillinget mondott. Azt feleltem, hogy nekem csak húsz shillingem van. Nem baj, mondta, annyiért is elvisz, csak üljek be. A kocsi üres volt. Beszálltam, a kocsis rám csapta az ajtót, és elindultunk.

25.

Két nap múlt el. Nyári este van; a kocsis egy Whitcross nevű faluban tett le. Azt mondta, húsz shillingért nem vihet messzebb, nekem pedig az a húsz shilling volt minden vagyonom. A kocsi e pillanatban már legalább egy mérföldnyire jár tőlem; egyedül vagyok. Most veszem észre, hogy csomagomat a kocsi zsebében felejtettem, ahová biztonság okáért helyeztem. Most már ott is marad, és nekem a világon semmim sincsen.

Whitcross nem város, még falunak sem nevezhető; tulajdonképpen csak egy kőoszlop, amelyet négy országút találkozásánál cövekeltek a földbe. A lakosság nagyon gyér lehet itt; az utak teljesen néptelenek voltak, szélesen, fehéren, elhagyatottan húzódtak észak, dél felé, kelet és nyugat felé. Minden utat a tőzegbe vágtak, s a hanga vadon terjeszkedett egészen az utak széléig. Véletlenül mégis erre vetődhet egy utas, és én nem akarom, hogy valaki meglásson. Idegenek nyilván csodálkoznának, hogy miért álldogálok itt, az útjelző oszlop mellett, nyilvánvalóan céltalanul és elveszetten. Talán meg is szólítanának, és amit a kérdésekre felelhetek, az olyan hihetetlenül hangzanék, hogy feltétlenül gyanút ébresztene. Pillanatnyilag semmi nem köt az emberi társadalomhoz, remény sem csalogat felebarátaim közé. Aki itt most látna, még részvétet sem érezne irántam. Senkim sincs a világon, csak közös anyánk, a természet. Az ő keblén próbálok megpihenni.

Belegázoltam a hangába. Egy mély vájat felé tartottam, amely a barna tőzegben húzódott. Térdig jártam az ott tenyésző, sötét színű növények között. Követtem a kanyarulatokat, s egy rejtett szögletben mohos gránitkőre bukkantam. Leültem a kő alá. Körülöttem magas tőzegfalak, fölülről megvéd a kő. Afölött már az égbolt van.

Még így is időbe telt, amíg megnyugodtam. Ki tudja, nincs-e a közelben valami félvad csorda, nem cselleng-e vadász vagy vadorzó errefelé? Valahányszor a szélben megzizzent a nád, megrémültem, hogy bika közeledik. Ha madár füttyentett, azt hittem: ember. De aztán, hogy rettegésem alaptalannak bizonyult, az éjszaka mély csöndje megnyugtatott. Idáig még gondolkozni sem mertem, csak figyeltem, hallgatóztam, riadoztam. Most már képes voltam gondolkozni is.

Mihez kezdek? Hová menjek? Ó, ezek a kegyetlen kérdések, hiszen nem kezdhetek semmihez, és nincs hová mennem. Fáradt, remegő lábammal még hosszú utat kell megtennem, amíg csak emberi lakóhely szomszédságába érkezem. Valamely hideg jótékonysági intézményhez kell fordulnom, hogy fedél alá jussak. Meg kell próbálnom, hogy részvétet keltsek az emberekben, és egészen biztos, hogy merev visszautasításban lesz részem, mielőtt történetemet csak meghallják is, nem is beszélve arról, hogy segítsenek rajtam.

Megérintettem a tőzegföldet. Száraz volt, és még meleg a nyári nap hevétől. Fölnéztem az égre; tiszta kék volt, a szakadék széle fölött egy csillag hunyorgott. Harmat hullott, de lágyan, szellő sem susogott. A természet kegyes volt hozzám, úgy éreztem, szeret, ha az emberi közösség kivetett is magából. És én, aki az emberektől csak bizalmatlanságot, visszautasítást, sértést várhattam, gyermeki szeretettel csüngtem az anyaföld keblén. Ha máskor nem is, ma még az ő vendége vagyok, vendége és gyermeke, és pénz nélkül is szállást adott éjszakára. Még volt egy falat kenyerem, azazhogy egy zsemlének a maradványa. Tegnap délben vettem egy zsemlét abban a városban, amelyen éppen keresztüljöttünk; találtam a zsebemben egy kósza pennyt, ez volt az utolsó pénzdarabom. Érett földiszeder mosolygott itt-ott, mint megannyi gyöngyszem a vad bozótban. Szedtem egy marékravalót, és megettem a zsemlével. Kínzó éhségemet, ha nem elégítette is ki, csillapította ez a remetének való táplálék. Aztán elmondtam az esti imádságot, és fekvőhelyet kerestem. A kő mellett sűrű volt a bozót, mikor lefeküdtem, lábamat egészen eltakarta, s mindkét oldalon olyan magasra nőtt, hogy az éjszakai friss levegő alig tudott keresztülhatolni rajta. Kendőmmel takaróztam, párnám egy mohos kis halom volt, és így, legalábbis az éjszaka kezdetén, nem fáztam.

Pihenésem egészen kellemes lehetett volna, ha a szívem nem fáj olyan mérhetetlenül. De a friss seb vérzett és sajgott. Reszkettem Mr. Rochesterért és jövendő sorsáért. Sóvárogva vágytam utána, és bár tudtam, hogy semmit sem tehetek, olyan voltam, mint egy rab madár, amely tört szárnyával is szabadulni próbál a kalitkából.

Másnap visszakanyarodtam Whitcrossba, aztán elindultam az egyik úton. A nap már magasan járt az égen, forrón sütött. Sokáig, sokáig gyalogoltam, csak akkor határoztam el, hogy pihenek egy kicsit, amikor már csaknem összeestem a fáradtságtól. Leültem egy kőre, és ellenállás nélkül átadtam magam a fásultságnak, mely testemet és lelkemet egyaránt hatalmába kerítette. És ahogy leültem, egyszerre harangszót hallottam.

A hang irányába fordultam, és a festői lankák között, amelyeknek szépségében már vagy egy órája elfelejtettem gyönyörködni, egy kis falut pillantottam meg és a falu közepén egy tornyot. Jobb felől csupa szántóföld, legelő és erdő volt a táj. A zöld százféle árnyalata, a sárguló gabona, a napfényes rétek között egy csobogó patak kanyargott. Ahogy kerekek nyikorgását hallván fölnéztem, egy megrakott szekeret láttam fölkapaszkodni a dombra. A szekér mögött két tehén és egy hajcsár ballagott. Itt tehát emberek élnek és dolgoznak. Igyekeznem kell, hogy munkát találjak, és én is arcom verejtékével keressem meg kenyeremet, mint a többi ember.

Дата добавления: 2015-09-30