Amikor egyedül sétálgattam a harmadik emeleti folyosón, gyakran hallottam Grace Poole nevetését. Ugyanazt a különös, elnyújtott kacagást, amely az első alkalommal megborzongatott. És sajátságos mormolását is hallottam, az még különösebb volt, mint a nevetése. Olykor az is előfordult, hogy csendben maradt. Máskor viszont nem tudtam mire vélni a szobájából kiszűrődő hangokat. Néha láttam kijönni a szobájából, tányérral, tálcával vagy vödörrel a kezében. Lement a konyhába, de rövidesen visszajött, és legtöbbször egy korsó prózai barna sört hozott magával. Megjelenése mindig lehűtötte a kíváncsiságot, amelyet különös hangjai ébresztettek bennem. Tenyeres-talpas lénye egyáltalán nem érdekelt. Néha megpróbáltam beszélgetni vele, de olyan szűkszavú volt, hogy semmire se mentem vele.
A háztartás többi tagja, John és felesége, Leah, a szobalány, továbbá Sophie, a francia bonne, csupa rokonszenves, tisztességes ember volt, de a legkevésbé sem érdekes. Sophie-val franciául beszéltem, és olykor kérdeztem tőle egyet-mást Franciaországról, de Sophie nem szeretett mesélni, és rendszerint olyan együgyűen vagy zavarosan felelt, hogy elment a kedvem a további kérdezősködéstől.
Elmúlt október, november, december. Egy januári délután Mrs. Fairfax arra kért, ne tartsam meg Adele óráit, mert a kislány náthás, és minthogy Adele maga is könyörgött a szabad délutánért, arra gondoltam, hogy iskoláskoromban én is mennyire örültem a szünnapoknak. Jó, hát ma nem tanulunk - mondtam -, meg lévén győződve, hogy helyesen járok el, ha engedékeny vagyok. Szép, csendes, de nagyon hideg téli nap volt. Untam volna egész délután a könyvtárban ülni, éppen elég volt a hosszú délelőtt. Mrs. Fairfax éppen egy levelet fejezett be. Felajánlottam, hogy elviszem levelét a postára. Jól fog esni a kétmérföldnyi séta. Adele kényelmesen elhelyezkedett kis székével Mrs. Fairfax szobájában, a kandalló mellett. Legszebb viaszbabáját adtam oda neki játszania - a babát máskor ezüstpapirosba burkolva őriztem egy fiókban -, változatosságképpen még egy mesekönyvet is adtam neki.
- Viszontlátásra minél előbb, drága, aranyos, Jeanette kisasszony! - mondta Adele, én megcsókoltam és elindultam.
A talaj keményre fagyott; szélcsend volt, az út elhagyatott. Eleinte jól kiléptem, hogy fölmelegedjem, aztán lassítottam, hogy kiélvezhessem azt a gyönyörűséget, amelyet ez az idő s a helyzet tartogatott számomra. Három óra volt. A toronyóra éppen akkor ütött, amikor elhaladtam alatta. A nap már alacsonyan járt, bágyadtan; sütött, közeledett az alkonyat. Egymérföldnyire lehettem Thornfieldtől, egy keskeny ösvényen, amely nyáron vadrózsáiról, ősszel a földiszederről és mogyorójáról nevezetes, még most is piroslott néhány bogyó az ágak között.
Az ösvény egészen Hay faluig fölfelé kanyarodott. Mikor körülbelül a közepére értem, leültem pihenni egy mérföldkőre. Köpenyemet szorosan magam köré csavartam, kezemet bedugtam a muffba, így nem fáztam, pedig erősen fagyott. A gyalogutat jégkéreg borította, amely úgy keletkezett, hogy egy patakocska néhány nappal ezelőtt a hirtelen olvadás következtében megdagadt és kiöntött. Innen, ahol ültem, egész Thornfieldet láthattam. A szürke oromzatos épület, mögötte az erdő és a varjútanya fekete foltja sötéten vált el a nyugati égtől. Ott ültem, amíg a nap égővörösen le nem hanyatlott a fák mögött. Azután kelet felé fordultam.
A domb mögül már kibukkant a kelő hold; először sápadtan, mint egy felhő, de percről percre ezüstösebben. Hay fölött ragyogott. A falucskát félig eltakarták a fák, kéményeiből kék füst szállingózott fölfelé. Még legalább egymérföldnyire voltam a falutól, de a tökéletes csendben tisztán idehallatszottak az élet apró neszei. Hallottam a vizek csobogását; hogy honnan, merről, azt nem tudtam volna pontosan megmondani, de Hay falun túl is voltak hegyek, s a völgyekben bizonyára vizek folydogáltak. Az esti csendben a legtávolabbi patak csobogása éppen úgy idehallatszott, mint a legközelebbieké.
A vizek szelíd susogását egyszerre valami durva zaj zavarta meg. Lódobogás, fémes csörgés nyomta el a távoli, halk hangokat; mint amikor egy kép előtérében a kemény, erőteljes vonásokkal megrajzolt tömör szikla vagy egy hatalmas tölgy vastag törzse eltakarja a távolban kéklő dombok, az égbolt, a felhők egybeolvadó, lágy színeit.
A zaj a gyalogút felől hallatszott. A kanyargó ösvény még eltakarta a lovat, de mindenesetre közeledett a dobogás. Én éppen felálltam, de minthogy az ösvény keskeny volt, gondoltam, megvárom, amíg a ló elhalad, s csak azután folytatom az utat. Akkor még nagyon fiatal voltam, és mindenféle vidám és komor történet jutott eszembe, amit valaha hallottam. Gyermekmesék, amelyeket a serdülőkor fantáziája kiszínezett. Míg arra vártam, hogy a ló felbukkanjon a félhomályból, Bessie hajdani meséire gondoltam, amelyekben egy észak-angliai szellem is szerepelt. A szellem ló vagy öszvér vagy egy nagy kutya alakjában elhagyatott utakon kísértett, és sokszor megriasztotta a késői vándorokat. Akár ez a ló most engem.
Már egészen közel lehetett, de még nem láttam, amikor valami másféle neszt is hallottam, és a mogyoróbokor alatt megjelent egy nagy fehér-fekete kutya. Egészen olyan volt, mint Bessie meséinek kutyabőrbe bújt szelleme. Akkora, mint egy oroszlán, a feje óriási, szőre hosszú. De azért aránylag nyugodtan osont el mellettem, nem is nézett föl rám különös, inkább emberi, mint kutyatekintettel, ahogyan szinte vártam. Nyomában jött a ló, magas, büszke paripa, hátán a lovas. A férfi, az ember, egyszeriben megtörte a varázslatot. A lovas elhaladt mellettem, én ellenkező irányban folytattam utamat. Alig tettem néhány lépést, valami csuszamlásféle hangot hallottam, és rögtön utána ezt a fölkiáltást: "Most mi az ördögöt csinálok!" - meg csörömpölést. Megálltam és hátranéztem. A ló és lovasa a földön hevert; megcsúsztak a jeges gyalogúton. A kutya nagy ugrásokkal visszaszaladt, s urát a földön látva és a lovat nyöszörögni hallván, vad ugatásban tört ki; a csendes dombok visszaverték ugatását. Aztán körülszaglászta a baluljártakat, majd hozzám futott, más nem volt a közelben, akit segítségül hívhatott volna. Engedelmesen követtem a kutyát. Az utasnak ekkorra már sikerült a lováról lekászálódnia: Élénk mozgolódásából arra következtettem; hogy nem sebesülhetett meg súlyosan; de azért megkérdeztem:
- Megsebesült, uram?
Azt hiszem, feleletül káromkodott egyet, de ebben nem vagyok biztos. Mindenesetre morgott valamit, de az nem volt felelet kérdésemre.
- Segíthetek? - kérdeztem újra.
- Álljon oda, arra az oldalra - mondta, miközben előbb térdre, majd talpra tápászkodott fel.
Oda álltam, ahová mondta, s akkor nagy dobogás, lihegés, csörömpölés kezdődött, méghozzá olyan vad ugatás és nyerítés kíséretében, hogy kénytelen voltam néhány lépést hátrálni. De egészen nem akartam elmenni addig, amíg nem látom, hová fejlődik a dolog. A lovat szerencsésen talpra állította, a kutyát pedig egy "Feküdj le, Vezér!" felkiáltással elhallgattatta gazdája. Az utas lehajolt, végigtapogatta lábát, hogy megvan-e épségben. Valamije azért fájhatott, mert fél kezével a mérföldkőre támaszkodott, amelyről én az imént felálltam, és le is ült rá.
Mindenáron segíteni akartam, vagy legalább fontoskodni, úgy tenni, mintha segítenék, és megint a lovashoz fordultam.
- Ha megsebesült, uram, és segítségre van szüksége, majd hozok én segítséget Thornfield Hallból.
- Köszönöm, megleszek segítség nélkül is. Csontom nem tört, azt hiszem, csak megrándult a bokám.
Megint megpróbált a lábára állni, de önkéntelenül feljajdult.
Még mindig derengett valami halvány nappali világosság, a hold pedig nőttön-nőtt. Tisztán láttam az utast. Szőrmegalléros, acélgombos lovaglóköpenybe burkolózott; középmagas termetű volt, de rendkívül széles vállú. Arca sötét, vonásai szigorúak, homloka domború, szemöldöke bozontos. Szeme most haragosnak látszott, szemöldökét összevonta. Az első fiatalságon már túl lehetett, de még nem volt középkorú, úgy harmincötnek néztem. Egy csöppet sem féltem tőle, még csak zavarban sem voltam. Ha szép, előkelő, ifjú hős lett volna, bizonyára nem merem ilyen fesztelenül kérdezgetni, és nem merem neki kéretlenül felajánlani szolgálataimat. Talán még sohasem láttam szép, fiatal férfit, és egészen biztos, hogy egyetlenegyszer sem beszéltem eddigi életemben. Elméletben nagy tisztelettel viseltettem a szépség, az elegancia, a gavallérosság, a vonzó megjelenés iránt. De ha ezekkel a tulajdonságokkal egy férfi képében találkozom, ösztönösen megéreztem volna, hogy aki ilyen, annak én úgysem tetszem, és ezért messze elkerültem volna az illetőt, mint ahogyan a tüzet, a villámot: mindent, ami szép, de veszedelmes, elkerül az ember.
Ha ez az idegen rám mosolyog, és kedélyesen felel kérdéseimre; ha vidáman megköszöni és visszautasítja ajánlatomat, továbbmentem volna, és nem zaklatom újabb kérdésekkel. De az utas összeráncolt szemöldöke, mogorvasága fesztelenné tett, azért ott maradtam, és amikor intett, hogy menjek tovább, így szóltam:
- Nem hagyhatom önt itt, uram, ilyen késő este, ezen a magányos ösvényen. Előbb látnom kell, hogy fel tud-e ülni a lovára.
Mikor ezt mondtam, rám nézett. Eddig egy tekintetre sem méltatott.
- Magának is otthon lenne már ilyenkor a helye - mondta. - Itt lakik a közelben? Honnan jön?
- Onnan lentről. És ha holdvilág van, egyáltalán nem félek. Ha kívánja, szívesen átszaladok Haybe. Úgyis oda igyekeztem, hogy ezt a levelet föladjam.
- Azt mondja, lentről jön. Ott lakik abban az oromzatos házban? - kérdezte, és lemutatott Thornfield Hallra.
Az épület fehér holdfényben tündöklött. Körvonalai élesen, sápadtan váltak el az erdőtől, amely ellentétben a nyugati éggel, most sötét árnyékba borult.
- Igenis, uram.
- Kinek a háza az?
- Mr. Rochesteré.
- Ismeri Mr. Rochestert?
- Nem, még sohase láttam.
- Ő nem lakik itt állandóan?
- Nem.
- Meg tudná mondani, hol van most?
- Nem tudom.
- Maga nem cseléd, azt látom. Hanem talán... - elhallgatott, tekintete végigszaladt a ruhámon, amely mint mindig, most is nagyon egyszerű volt: fekete gyapjúköpeny, fekete hódprém kucsma. Egy előkelő hölgynek még a szobalánya is elegánsabban öltözködik. Az idegen nem tudta eldönteni, ki lehetek. Segítettem neki:
- Én vagyok a nevelőnő.
- Persze, a nevelőnő! - ismételte. - Akármi legyek, ha meg nem feledkeztem róla. A nevelőnő! - s ismét szemügyre vette öltözékemet. Egy-két perc múlva fölállt a kőről, de mikor mozogni próbált, látszott az arcán, hogy szenved.
- Azt nem fogadhatom el, hogy segítséget hozzon - mondta -, de maga segíthet, ha olyan kedves akar lenni.
- Igenis, uram.
- Nincs véletlenül egy esernyője, amire rátámaszkodhatnék?
- Sajnos, nincs.
- Próbálja megfogni a lovam kantárját, és ide vezetni a lovat. Nem fél tőle?
Ha egyedül vagyok, bizonyára nem mertem volna hozzányúlni. De a parancsnak engedelmeskedtem. Letettem a muffomat a mérföldkőre, és odamentem a hátaslóhoz. Meg akartam fogni a kantárszárat, de a ló okos volt, és nem engedett a feje közelébe. Hasztalan próbálkoztam újra meg újra; és közben rettenetesen féltem, hogy mellső lábával rám tapos. A férfi várt egy darabig, nézte, hogy mit csinálok, aztán elnevette magát.
- Látom már - mondta. - A hegy nem jön Mohamedhez, hát legfeljebb annyit tehet, hogy odatámogatja Mohamedet a hegyhez. Legyen szíves, jöjjön ide.
Odamentem.
- Bocsásson meg - szólt. - A szükség kényszerít rá, hogy segítségét igénybe vegyem.
Keze a vállamra nehezedett, és kissé rám támaszkodva, odabicegett a lovához.
Mihelyt a kantárszár a kezében volt, nyeregbe ugrott, de közben megint eltorzult az arca a fájdalomtól.
- És most - mondta, miután keményen az ajkába harapott -, adja ide az ostort, ott hever a sövény alatt.
Kezébe adtam az ostort.
- Köszönöm. Siessen azzal a levéllel, hogy minél előbb hazaérjen.
A sarkantyú érintésére a ló előbb visszahőkölt, és hátrálni kezdett, aztán nagyot ugrott, a kutya utána, és egy pillanat alatt mind a hárman eltűntek.
Kezembe vettem muffomat, és én is nekiindultam. Volt, nincs. Jelentéktelen epizód volt, egyáltalán nem érdekes, nem regényes; az én egyhangú életemben mégis esemény. Szükség volt rám, elfogadták a segítségemet. Örültem, hogy valakinek szolgálatot tehettem. Bármily futó, jelentéktelen apróság is volt, mégis tettem valamit, hisz torkig vagyok ezzel a passzív, tétlen élettel. Az idegen arc, mint egy új festmény, bevonul emlékezetem képtárába. A már ott függő arcképek közül egyikhez sem hasonlít; először is azért, mert férfi, másodszor pedig azért, mert sötét, kemény, komoly.
Előttem volt az az arc akkor is, amikor beadtam a levelet a postára, és előttem volt egész úton, mialatt, most már gyors léptekkel, hazafelé igyekeztem. Mikor a mérföldkőhöz érkeztem, egy pillanatra megálltam, körülnéztem és hallgatóztam, nem hallok-e megint lódobogást, nem tűnik-e fel egy köpenybe burkolt lovas és egy, a mesebeli szellemhez hasonlatos újfundlandi kutya. De nem láttam egyebet, mint a sövényt és egy lombjavesztett fűzfát, amint egyenesen szembefordult a holdsugárral. A Thornfieldben dühöngő szél zúgása alig-alig hallatszott idáig, de amikor Thornfield irányába néztem, egy ablak megvillant, erről eszembe jutott, hogy késő van, és sietnem kell.
A csarnok nem volt sötét, pedig még nem világították ki, csak a magasan függő bronzlámpa égett, s a tölgyfa lépcső alsó fokát vöröses fény öntötte el. Ez a vöröses fény a nagyebédlő széttárt, szárnyas ajtaján át özönlött ki. Az ebédlőben ugyanis vígan lobogott a tűz, fénye megcsillant a kandalló fehér márványán, a sárgaréz tűzszerszámokon, a politúros bútor fényes felületein, a selyemfüggönyökön. Azt is láttam, hogy a kandalló mellett többen ülnek, vidám beszélgetés hallatszott, s mintha Adele hangja is megütötte volna a fülemet. Az ajtó becsukódott.
Egyenesen Mrs. Fairfax szobájába siettem. A kandallóban ott is égett a tűz, de a szoba sötét volt, és Mrs. Fairfaxnek hűlt helyét találtam. Helyette egy hosszú szőrű, nagy, fekete-fehér kutya ült egyedül a tűz előtt; egészen olyan volt, mint az, amelyiket odakint láttam. Annyira hasonlított a délutáni kutyához, hogy szinte öntudatlanul Vezérnek szólítottam. A kutya fölkelt és körülszaglászott. Megsimogattam, ő a farkát csóválta. Volt benne valami hátborzongató, nem szívesen maradtam egyedül vele, s azt sem tudtam, honnan kerülhetett ide. Csöngettem, hogy gyertyát kérjek, és megtudjak valamit erről a szokatlan vendégről. Leah jelent meg a csöngetésre.
- Miféle kutya ez?
- Az úrral jött.
- Kivel?
- Az úrral. Mr. Rochesterrel. Éppen most érkezett.
- No de ilyet! Mrs. Fairfax vele van?
- Igen, és Miss Adele is. Lent vannak ebédlőben. Johnt elküldték az orvosért, mert az urat valami baleset érte. A ló levetette, és megrándította vagy kificamította a bokáját.
- Hol történt vele a baleset? A hayi úton?
- Igen. Lefelé jövet a ló megcsúszott a jégen.
- Úgy. Legyen szíves, Leah, hozzon egy gyertyát.
Leah behozta a gyertyát, aztán Mrs. Fairfax is bejött, és elújságolta a nagy eseményt. Hozzátette, hogy az orvos megérkezett, s most Mr. Rochesterrel van. Mrs. Fairfax kisietett, hogy utasításokat adjon a teára vonatkozóan, én pedig fölmentem, kalapom, kabátom letenni.
13.
Mr. Rochester, valószínűleg az orvos tanácsára, korán lefeküdt, és másnap későn kelt föl. Mikor lejött a szobájából, már várt reá az intéző és még néhány ember.
Egyelőre nem tanulhattunk a könyvtárszobában; Mr. Rochester ugyanis ott fogadta a látogatókat. A cselédek begyújtottak egy emeleti szobában, fölvittük a könyveket, és ott helyezkedtünk el. Már a délelőtt folyamán megállapítottam, hogy Thornfield Hall teljesen megváltozott; már nem olyan csöndes, mint egy templom, minduntalan bekopogtat valaki, vagy megszólal a csengő.
A csarnokban idegenek járnak-kelnek, idegen hangok hallatszanak. Nem vagyunk többé teljesen elzárva a külvilágtól, és itthon a ház ura. Én mindenesetre örültem a változatosságnak.
Adele-lel aznap nem lehetett bírni. Képtelen volt figyelni, minden pillanatban felugrott és kiszaladt, hogy legalább futólag láthassa Mr. Rochestert. Aztán különféle ürügyekkel lement a földszintre; gyanítottam: csak azért, hogy benyisson a könyvtárba, pedig ott csak útban volt. Mikor aztán megharagudtam, és ráparancsoltam, hogy maradjon nyugton, akkor szakadatlanul "barátjáról, Monsieur Édouard Fairfax de Rochester"-ről beszélt (a ház urának teljes nevét és címét tőle hallottam először), és azt találgatta, hogy vajon mit hozott neki ajándékba Mr. Rochester. Annyit ugyanis még az este megtudott a kislány, hogy a Millcote-ban hagyott poggyász között van egy doboz, amelynek tartalma őt is érdekli.
- Ez pedig azt jelenti - darálta Adele franciául -, hogy Mr. Rochester ajándékot hozott nekem, és talán a kisasszonynak is. Monsieur beszélt a kisasszonyról tegnap, megkérdezte a nevét, és azt is megkérdezte, hogy nem egy vékony, sápadt hölgy-e. Mondtam, hogy de igen, hiszen a kisasszony sápadt is, sovány is, ugye?
Tanítványommal, mint rendesen, Mrs. Fairfax szobájában ebédeltünk. Délután erősen havazott, és vad szél dühöngött, nem mehettünk ki a szabadba. Az egész délutánt a szobában töltöttük. Mikor besötétedett, megengedtem Adele-nek, hogy elrakja a könyveket, és lefusson a földszintre. Aránylag csend volt odalent, a jövésmenés elcsitult, és ebből arra következtettem, hogy a kis ördög most már nem zavarja Mr. Rochestert. Egyedül maradván, kinéztem az ablakon, de semmi látnivaló nem akadt. A kavargó hópelyhek még a bokrokat is eltakarták a szemem elől. Összehúztam a függönyöket, és visszatelepedtem a kandalló mellé.
Az izzó fahasábok úgy halmozódtak egymásra, hogy a heidelbergi várromra emlékeztettek; láttam egyszer a Rajna menti heidelbergi vár képét. Mrs. Fairfax riasztott fel tűnődésemből. Örültem, hogy bejött, mert a magányosság már kezdett elszomorítani.
- Mr. Rochester azt üzeni, hogy nagyon örülne, ha ma este Adele-lel együtt vele teáznának a szalonban. Egész nap annyira el volt foglalva, hogy még nem ért rá bemutatkozni.
- Hány órakor? - kérdeztem.
- Itthon korán szeret teázni. Hatkor. Jó lenne, ha most mindjárt átöltözködnék. Majd én segítek bekapcsolni a ruháját. Itt a gyertya.
- Muszáj átöltöznöm?
- Ajánlatos. Ha Mr. Rochester itthon van, estére én is mindig átöltözködöm.
Ezt ugyan fölösleges formaságnak tartottam, de azért engedelmesen fölmentem a szobámba, Mrs. Fairfax segítségével levetettem fekete szövetruhámat, és belebújtam a fekete selyembe, ez volt a legjobb, sőt mondhatnám, az egyetlen jó ruhám, azon a halványszürkén kívül, amelyet lowoodi fogalmaim szerint erre az alkalomra túlságosan elegánsnak tartottam volna.
- Ide egy brosstű kellene - mondta Mrs. Fairfax.
Volt egy kis gyöngydíszes brossom, egyetlenegy, Miss Temple-től kaptam emlékül, mikor elment Lowoodból. Beletűztem a ruhámba, aztán lementünk. Oly ritkán volt alkalmam idegenekkel találkozni, hogy nagyon kényelmetlenül éreztem magamat. Igyekeztem Mrs. Fairfax árnyékában megbújni, mialatt keresztülmentünk az ebédlőn, s a leeresztett függönyt félrevonva beléptünk a finom szalonba.
Két viaszgyertya égett az asztalon és kettő a kandalló párkányán. Vezér ott sütkérezett a szőnyegen, a tűz felséges fényében és melegében. Adele mellette térdelt. Mr. Rochester, fájós lábát egy vánkoson pihentetve, inkább feküdt, mint ült, a pamlagon; Adele-t és a kutyát nézte. A tűz fénye arcába hullott. Rögtön megismertem az országúti lovas széles homlokát, vastag, fekete szemöldökét. Oldalt fésült haja tövében homloka még szögletesebbnek látszott. Fölismertem hajlott, inkább jellegzetes, mint szép orrát. Tág orrlyukai, szigorú, igen szigorú, sőt kegyetlen vonalú szája és álla lobbanékony vérmérsékletre vallottak. Így, felsőkabát nélkül, alakja éppoly szögletes volt, mint az arca, úgy, nevezett atlétatermet, válla széles, csípője keskeny, de nem sudár és nem is rugalmasan karcsú.
Дата добавления: 2015-09-30; просмотров: 31 | Нарушение авторских прав
| <== предыдущая лекция | | | следующая лекция ==> |