A levél egész nap bezárt fiókomban pihent. Uzsonna után elkéredzkedtem az új igazgatónőtől azzal, hogy egyet-mást vásárolni szeretnék Lowtonban, magam és társnőim számára. Az igazgatónő szívesen elengedett. Körülbelül kétmérföldnyi séta lehetett. Az este párás volt, de a napok még elég hosszúak voltak. Egy-két boltba bementem, a levelet beadtam a postára, és zuhogó esőben, agyonázva, de megkönnyebbült szívvel tértem vissza.
A következő hét igen hosszúnak tetszett, de végre ez is befejeződött, és egy enyhe őszi délután vége felé ismét elindultam a lowtoni úton. Szép séta volt. A völgykatlan legbájosabb kanyarulatai között vezetett az út, nekem minden gondolatomat a levelek foglalták el. Vajon lesz-e válasz a postán? Nem tudtam gyönyörködni a tájban.
Ezúttal azt mondtam ürügyül az igazgatónőnek, hogy egy pár cipőt szeretnék csináltatni. Először tehát mértéket vétettem, azután a suszter csendes és tiszta utcácskájából átmentem a postára. A postamesternő idősebb hölgy volt, szarukeretes pápaszemet viselt s fekete csuklóvédőt.
- Kérem szépen, van levél J. E. címére?
Rám nézett a szemüvege fölött, aztán kihúzott egy fiókot, sokáig keresgélt benne, olyan sokáig, hogy már-már elcsüggedtem. Végre, miután csaknem öt percig meredt egy borítékra, odatette elém a pultra a levelet, de közben fürkészőn nézett rám.
- Csak ez az egy van? - kérdeztem. - Több nincs?
- Nincs több! - mondta.
Zsebembe tettem a levelet, és kifordultam az ajtón. Nem olvashattam el rögtön. A szabályok értelmében nyolcra otthon kellett lennem, és már elmúlt fél nyolc.
Odahaza még mindenféle kötelesség várt rám. Egy óra hosszat ott kellett ülnöm a lányokkal, míg a másnapi leckét tanulták. Azután ma rajtam volt a sor, hogy az esti imát elmondjam; föl kellett kísérnem a növendékeket a hálóterembe, csak azután ülhettem le a többi tanítónővel vacsorázni. És amikor végre visszavonulhattam a szobámba, Miss Gryce-től még akkor sem szabadulhattam. Gyertyatartónkban csak egy csonk égett, és attól féltem, kialszik, mielőtt Miss Gryce elhallgat. Szerencsére a nehéz vacsora álmosítóan hatott rá; még le sem vetkőztem, ő már horkolt. A gyertyából még mindig maradt egy ujjnyi. Elővettem a levelet; pecsétjén egy magányos F. betű díszelgett. Feltörtem a pecsétet. A levél rövid volt.
"Ha J. E., aki az X. megyei Híradóban múlt csütörtökön hirdetést tett közzé, valóban rendelkezik a felsorolt képességekkel, és ha referenciákkal szolgálhat, állást kaphat egy kislány mellett, aki még tizedik életévét sem töltötte be. Évi fizetés: harminc font. Értesítést - teljes névvel, címmel, referenciákkal együtt - a következő címre tessék küldeni: Mrs. Fairfax, Thornfield, Millcote mellett, N. megye."
Sokáig nézegettem a levelet. Az írás régimódi volt, öregasszonyos, bizonytalan. Ennek örültem, mert őszintén szólva féltem attól, hogy becsapnak, vagy valami kellemetlenségbe keveredem. Annyira vágytam rá, hogy fáradozásom eredménnyel járjon! Egy idősebb hölgy bizonyára nem fog becsapni. Gondolatban magam előtt láttam Mrs. Fairfax fekete ruhás alakját. Bizonyára özvegyi főkötőt visel; modora talári kimért, de nem udvariatlan; típusa a tiszteletre méltó, idősebb angol hölgynek. Thornfield bizonyára a ház neve; ha nem tudtam is pontosan elképzelni, hogy milyen a ház, meg voltam győződve róla, hogy takaros, csinos épület. Millcote, N. megye. Gondolatban megkerestem Anglia térképén a városkát is, a megyét is. A megye vagy hetven mérfölddel közelebb eshetett Londonhoz, mint az a megye, ahol most éltem. Ennek is örültem. A csendes Lowoodból élénk, mozgalmas helyre vágytam. Millcote nagy gyárváros az A... folyó partján; kétségtelenül forgalmas is. Annál jobb, legalább nem olyan unalmas, mint Lowton környéke. Nem mintha a hosszú, füstös gyárkémények túlságosan vonzottak volna, de így érveltem magamban: "Thornfield bizonyára úgysem lesz nagyon közel a városhoz."
A gyertya kilobbant. Lefeküdtem.
Másnap újabb lépéseket kellett tennem. Terveimet nem tarthattam tovább titokban. Beszélnem kellett róluk, hogy sikerre vigyem. A déli szünetben jelentkeztem az igazgatónőnél. Kihallgatást kértem és kaptam. Elmondtam neki, hogy új állást kaphatnék, még egyszer annyi fizetéssel, mint amennyit Lowoodban kapok (Lowoodban ugyanis tizenöt font volt az évi fizetésem). Kértem az igazgatónőt, hogy terjessze az ügyet Mr. Brocklehurst vagy a bizottság többi tagja elé, és kérdezze meg, hogy a referenciák irányában hivatkozhatom-e reájuk. Az igazgatónő készségesen vállalta a közvetítő szerepét. Mindjárt másnap beszélt Mr. Brocklehursttel, aki azt mondta, hogy Mrs. Reedet is értesíteni kell, mert ő a gyámom. Mrs. Reed azt felelte a hozzá intézett írásra, hogy "csináljak, amit akarok, ő már réges-rég levette rólam a kezét". A választ eljuttattuk a bizottsághoz, s végre-végre megkaptam az értesítést, hogy kérésem jogos: ha úgy tetszik, változtathatok helyzetemen. Továbbá: minthogy sohasem volt ellenem kifogás, a felügyelőbizottság aláírásaival fogja igazolni, hogy erkölcsi és minden egyéb tekintetben alkalmas vagyok az új munkakör betöltésére.
A bizonyítványt körülbelül egy hónap múlva megkaptam. Másolatát elküldtem Mrs. Fairfaxnek, s a hölgy azt felelte, hogy rendben van, két hét múltán elfoglalhatom náluk a nevelőnői állást.
Most aztán készülődni kezdtem. A két hét hamar eltelt. Ruhatáram nem volt túlságosan gazdag, de hiányt nem szenvedtem semmiben. Csomagolásra csak az utolsó napon került sor. Ugyanabba a bőröndbe csomagoltam, amellyel nyolc évvel ezelőtt Gatesheadből eljöttem.
A bőröndöt átszíjaztam, a címet ráerősítettem. Fél óra múlva érte jön a fuvaros, hogy Lowtonba szállítsa. Én magam holnap hajnalban indulok a postakocsival. Kikeféltem fekete utazóruhámat, előkészítettem a kalapomat, kesztyűmet, muffomat. Minden fiókba belenéztem, hogy nem felejtettem-e ott valamit. Más dolgom nem lévén, leültem egy kicsit pihenni. De nem tudtam pihenni. Bár egész nap talpon voltam, egy pillanatig sem tudtam nyugodtan maradni, túlságosan izgatott voltam. Életemnek egy korszaka ma lezárul, holnap új korszak kezdődik. Lehetetlen a közbenső időt átaludni, minden mozzanatot lázasan meg kell figyelnem.
- Kisasszony; kérem - szólított meg egy szolgáló, mialatt a csarnokban riadt kísértetként fel-alá járkáltam -, valaki várja odalent.
Biztosan a fuvaros - gondoltam és leszaladtam.
Mikor a konyha felé szaladtomban a tanítónői fogadószoba mellett elhaladtam, a félig nyílt ajtón át kirohant valaki a folyosóra.
- Ez ő, biztos, hogy ő! Rögtön megismertem! - kiáltotta ez a valaki. Elállta az utamat, és megragadta kezemet. Ránéztem. Jól öltözött szobalánynak látszott. Asszonyos volt, de fiatal és nagyon csinos. Haja, szeme fekete, arcszíne rózsás.
- Hát ki vagyok? - kérdezte, s hangjáról és mosolyáról már majdnem ráismertem: - Remélem, még emlékszik rám, Miss Jane?
A következő pillanatban nyakába borultam, és összevissza csókoltam.
- Bessie! Bessie! Bessie! - csak ennyit tudtam mondani.
Ő sírt is, nevetett is. Bementünk a fogadószobába. A kandalló mellett egy kisfiú állt, kockás nadrágban és kabátban. Hároméves lehetett.
- Ez az én kisfiam - mondta Bessie.
- Hát férjhez ment, Bessie?
- Férjhez mentem, idestova öt éve, Robert Leavenhez, a kocsishoz, emlékszik-e még rá, Miss Jane? A kisfiút Bobbynak hívják, de van egy kislányom is, azt Jane-nak kereszteltem.
- És már nem laknak Gatesheadben?
- De igen. Megkaptuk a portáslakást. Az öreg portás elment.
- És hogy vannak otthon, Bessie? Mondjon el mindent, de előbb üljön le. Bobby, te gyere ide, ülj az ölembe.
De Bobby inkább édesanyjához húzódott.
- Nem sokat nőtt, amióta nem láttam, Miss Jane, és nem is sokat hízott - mondta Mrs. Leaven. - Biztosan nagyon sovány koszton tartották az iskolában. Eliza kisasszony legalább egy fejjel magasabb, Georgiana kisasszonyból pedig széltében kétszer is kitelnék.
- Georgiana most is olyan szép, Bessie?
- Gyönyörű. Tavaly télen az édesanyja fölvitte bálozni Londonba, annyi bámulója volt, mint égen a csillag, és egy ifjú lord beleszeretett, de a lord családja ellenezte a házasságot, és tessék képzelni, meg akartak szökni, de idejében kitudódott, és nem szökhettek meg. Miss Eliza leleplezte a szökési tervet, azt hiszem, merő irigységből. És most úgy élnek, mint a kutya meg a macska, folyton veszekszenek.
- És John Reed mit csinál?
- Ó, vele nagyon sok baj van. Nem az lett belőle, amit a mamája remélt. Az egyetemről kicsapták, akkor a nagybátyjai azt akarták, hogy jogot tanuljon, és tegye le az ügyvédi vizsgát. De olyan könnyelmű fiatalember, nem hiszem, hogy viszi valamire.
- Csinos?
- Nagyon magas, sokan csinosnak tartják. Én szerintem túlságosan nagy a szája.
- És Mrs. Reed hogy van?
- Mrs. Reed nagyon kövér, az arca most is elég csinos, de sok a gondja Mr. John miatt. A fiatalúr igen sokat költ.
- Mrs. Reed küldte magát hozzám, Bessie?
- Ó, dehogy! Már nagyon szerettem volna a kisasszonyt viszontlátni, és amikor hallottam, hogy levelet tetszett írni, és hogy el tetszik menni innen, úgy gondoltam, meglátogatom, amíg lehet.
- Azt hiszem, csalódott bennem, Bessie.
Nevetve mondtam ezt, mert észrevettem, hogy bár szeretettel néz rám, külsőmtől nincs elragadtatva.
- Azt éppen nem mondhatnám, Miss Jane. Nagyon kedvesnek és előkelőnek tetszik lenni. Egyebet nem is igen várhattam, hiszen a kisasszony gyerekkorában sem volt szépség.
Mosolyogtam ezen az őszinte feleleten. Éreztem, hogy Bessie-nek igaza van, de azért bevallom: rosszul esett. Tizennyolc éves korában majdnem minden lány tetszeni szeretne, és fáj neki, ha külseje nem felel meg ennek a kívánságnak.
- Jane kisasszony bizonyára nagyon okos is - folytatta Bessie, mintegy vigasztalásképpen. - Mi mindent tetszik tudni? Zongorázni?
- Egy kicsit.
A szobában állt egy zongora. Bessie odament, és felhajtotta a fedelét, aztán arra kért, hogy játsszam valamit. Eljátszottam egy-két keringőt; Bessie odavolt a gyönyörűségtől.
- A Reed kisasszonyok nem tudnak ilyen szépen zongorázni - mondta lelkesen. - Mindig mondtam, hogy a tanulásban túl fog tenni rajtuk. Rajzolni is tetszik tudni?
- Azt a képet a kandalló fölött én festettem, nézze meg, Bessie!
Vízfestmény volt, az igazgatónőnek ajándékoztam, hálám jeléül, amiért elintézte ügyemet a bizottsággal. Az igazgatónő berámáztatta.
- Hát ez nagyon szép, Miss Jane! Ilyen szépet a Reed kisasszonyok rajzmesterei sem tudnak festeni, nemhogy a kisasszonyok maguk! És franciául is megtanult a kisasszony?
- Igen, Bessie. Olvasok és beszélek franciául.
- És hímezni is tetszik tudni?
- Tudok.
- Akkor hát a kisasszony igazi előkelő úrihölgy! Tudtam, hogy így lesz, és a kisasszony boldogul, akármit csinálnak is a rokonok. Igaz, még valamit szeretnék kérdezni. Tetszett valaha hallani az édesapja rokonairól? Eyre nevű rokonokról?
- Soha életemben, Bessie.
- Tetszik tudni, Mrs. Reed mindig azt mondta, hogy a kisasszony apai rokonai szegények és közönségesek. Hát az lehet, hogy szegények, de hogy legalább olyan urak, mint a Reedek, az biztos. Egyszer, körülbelül hét esztendővel ezelőtt, egy Eyre nevű úr jött Gatesheadbe, Jane kisasszonyt kereste. Az úrnő megmondta neki, hogy intézetben tetszik lenni, ötvenmérföldnyire innen. Mr. Eyre nagyon sajnálkozott, hogy nem láthatta a kisasszonyt. De hosszabb külföldi útra készült, úgy volt, hogy a hajója egy-két nap múlva indul Londonból. Igazi úriember volt, mondom, azt hiszem, az édesapja testvérbátyja lehetett.
- Hová utazott, Bessie?
- Valami szigetre, ezer mérföld távolságra, ahol - a komornyik úgy mondta - bort termesztenek.
- Madeira szigetére?
- Igen, igen, Madeirát mondott.
- És elment?
- Elment. Csak néhány percet töltött a házban. Az úrnő roppant gőgösen fogadta; később azt mondta, hogy biztosan valami alamuszi kalmár volt. Az én Robertem azt hiszi, borkereskedő.
- Az könnyen meglehet. De az is elképzelhető, hogy talán egy bortermelő vállalat ügynöke vagy tisztviselője.
Jó óra hosszat beszélgettünk Bessie-vel a régi időkről, aztán neki mennie kellett. Másnap reggel még néhány percre láttam Lowtonban, mikor a postakocsira vártam. A fogadó előtt búcsúztunk el egymástól. Ő Lowood Fell felé indult, ahonnan a postakocsi majd visszaviszi Gatesheadbe. Én pedig ismeretlen tájak, új kötelességek, új élet felé indultam.
11.
Egy új regényfejezet olyan, mint amikor a színdarabnak egy új felvonása kezdődik. Most, hogy széttárul a függöny, a szín a millcote-i György-fogadónak egy szobáját ábrázolja. A fogadóban megkérdeztem egy pincért, nem érdeklődött-e valaki Miss Eyre után. Minthogy a pincér nemmel felelt, kénytelen voltam szobát nyittatni a fogadóban, s míg várakoztam, gondolataimat kétségek és aggodalmak nyugtalanították.
Egy tapasztalatlan fiatal leánynak nagyon furcsa érzés, ha egyedül találja magát a világban, minden ismerősétől távol, és azt sem tudja, eljut-e valaha oda, ahová igyekszik, viszont vissza sem mehet oda, ahonnan elindult. A kaland varázsa enyhíti ezt az érzést, a büszkeség lángja melegséggel önti el, de a félelem felébredt bennem, amikor fél óra is eltelt, s még mindig egyedül voltam. Gondoltam, csöngetek.
- Van itt a közelben egy Thornfield nevű hely? - kérdeztem a belépő pincértől.
- Thornfield? Nem tudom, madame. Rögtön megkérdezem az ivóban.
A pincér kiment, de mindjárt visszajött:
- Szabad kérdeznem, Miss Eyre?...
- Az vagyok.
- Valaki keresi őnagyságát.
Felugrottam, fölkaptam muffomat meg az esernyőmet, és kisiettem. Egy ember állt a kocsmaajtóban, s a lámpafényben odakint egy egylovas kocsit láttam.
- Ez a poggyásza? - kérdezte kurtán az ember, és a ládámra mutatott.
- Ez.
Felrakta a poggyászt, én beültem a kocsiba, és mielőtt az ember rám csukta az ajtót, megkérdeztem, mennyire van innen Thornfield.
- Körülbelül hatmérföldnyire.
- Mennyi idő alatt érünk oda?
- Vagy másfél óra alatt.
Becsukta a kocsi ajtaját, felmászott a bakra, és elindultunk. Meglehetősen lassan döcögtünk, bőven volt időm gondolkozni. Boldog voltam, hogy végre közeledem a célhoz. Hátradőltem a kényelmes, de csöppet sem elegáns kocsiban, és szabadjára engedtem fantáziámat.
A kocsi és a kocsis után ítélve, Mrs. Fairfax nem lehet nagyon előkelő hölgy - gondoltam. - Annyi baj legyen. Éppen elég rossz sorom volt, amikor előkelő környezetben éltem. Vajon kettesben él-e a kislánnyal? Ha igen, és ha csak egy kicsit barátságos, akkor nem lesz nehéz dolgom vele. Én mindenesetre nagyon fogok igyekezni. Sajnos, a jó szándék nem mindig elegendő. Lowoodban is megfogadtam, hogy igyekezni fogok, és ott szerencsém volt. De Gatesheadben hiába tettem meg minden tőlem telhetőt, Mrs. Reed megelégedését nem tudtam kivívni. Édes jó istenem, add, hogy Mrs. Fairfax ne legyen olyan, mint Mrs. Reed! De utóvégre, ha mégis olyan, nem maradok Thornfieldben. Ha minden kötél szakad, legföljebb megpróbálok újra hirdetni. Ugyan mennyit haladtunk ezalatt?
Leeresztettem az ablakot, és kinéztem: Millcote már elmaradt mögöttünk; fényeiből ítélve jókora város lehetett, sokkal nagyobb, mint Lowton. Amennyire láttam, most valami közlegelőn jártunk, de elszórtan mindenfelé házakat lehetett látni. Egészen más vidék volt ez, mint Lowood környéke, népesebb, de kevésbé festői, mozgalmasabb, de nem olyan romantikus.
Az utak sárosak voltak, az éjszaka ködös. A kocsis elengedte a gyeplőt, a ló lassan ballagott, s azt hiszem, a másfél órából két óra lett. Végre hátraszólt az ember:
- Most már nem vagyunk messze Thornfieldtől.
Megint kinéztem, éppen egy templom mellett haladtunk el. Az alacsony, széles torony rárajzolódott az égre, s órája egynegyedet kongatott. Egy domboldalon a fények keskeny tejútja kis falut vagy telepet jelzett. Vagy tíz perccel később a kocsis leszállt, és kinyitott egy kaput. Ahogy bementünk, a kapu becsapódott mögöttünk. A kocsi lassan kapaszkodott föl a felhajtón. Hosszú ház főbejárata előtt álltunk meg. Az egész ház sötét volt, csak az egyik öblös, függönyös ablakból világított gyertyafény. Egy szolgáló nyitott ajtót. Leszálltam, és beléptem a házba.
- Erre parancsoljon, madame - mondta a lány.
A négyszögletes csarnokon keresztül, amelyből körös-körül magas, szárnyas ajtók nyíltak, egy szobába vezetett. A kétórás sötétség után eleinte elkápráztatott a szokatlan világosság. Nemcsak a gyertya égett odabent, hanem a kandalló tüze is élénken lobogott. Mikor aztán körülnéztem, meghitt, barátságos kép tárult szemem elé.
Kényelmes kis szoba; a vidáman pattogó tűz mellett kerek asztal, s egy régimódi, magas támlájú karosszékben elragadó kis öreg hölgy ült, özvegyi főkötővel a fején, fekete selyemben, hófehér batisztköténnyel. Egészen olyan, amilyennek Mrs. Fairfaxet képzeltem, csak szelídebb, és nem olyan méltóságteljes. Kötés volt a kezében, lábánál hatalmas macska dorombolt - akár egy kép, amely a csendes, békés otthont ábrázolja. Új nevelőnő nem is álmodhat kedvezőbb fogadtatásról. Semmi gőg, semmi leereszkedő nyájasság; az öreg hölgy egyszerűen fölállt, mikor beléptem, elém jött, és nagyon barátságosan így szólt:
- Isten hozta, kedvesem. Képzelem, mennyire kifárasztotta az út. John nagyon lassan hajt. Biztosan átfázott, jöjjön közelebb a tűzhöz.
- Mrs. Fairfaxhez van szerencsém?
- Igen, én vagyok. Üljön le, kedvesem.
A saját karosszékébe ültetett, aztán kihámozott a kendőből, és kezdte kibontogatni a kalapom szalagjait. Kértem, hogy ne fáradjon.
- Ó, ez egyáltalán nem fáradság. A maga keze valószínűleg megdermedt a hidegtől. Leah, hozzál egy kis forralt bort meg néhány szendvicset. Itt vannak a kamrakulcsok. - Zsebéből tekintélyes háziasszonyi kulcscsomót húzott elő, és átadta a lánynak. - De igazán, üljön közelebb a kandallóhoz - fordult hozzám. - A poggyászát is magával hozta, kedvesem?
- Igenis, asszonyom.
- Mindjárt fölvitetem a szobájába - mondta és kisuhogott.
Úgy bánik velem, mintha vendég lennék gondoltam. - Ilyen fogadtatásra nem voltam felkészülve. Gőgös merevséget vártam, mindig azt hallottam, hogy a nevelőnőkkel gőgösen és mereven bánnak. No, de hát nyugtával dicsérd a napot! Még korán lenne örülni.
Mrs. Fairfax visszajött. Tulajdon kezével tette el kötését az asztalról, és néhány könyvet is elrakott az útból, mert Leah már hozta a tálcát. Aztán szívélyesen kínálgatott. Zavarba hozott ez a nagy figyelmesség, engem még soha nem szolgált ki ilyen előzékenyen senki, mint most úrnőm és munkaadóm. De minthogy ő nyilván természetesnek találta ezt az előzékenységet, helyesebbnek tartottam, ha nem szólok semmit.
- Ne tessék haragudni - szóltam, mikor az étkezést befejeztem -, ne tessék haragudni, ha megkérdezem, láthatom még ma este Miss Fairfaxet?
- Mit mondott, kedvesem? Kissé nagyothallok - mondta, és közelebb hajolt.
Megismételtem a kérdést valamivel hangosabban.
- Miss Fairfaxet? Ja, vagy úgy! Miss Varens-t gondolja? Tanítványát Miss Varens-nak hívják.
- Miss Varens-nak? Tehát nem Mrs. Fairfax leánya?
- Nem. Nekem nincs családom.
Szerettem volna tovább kérdezősködni. Szerettem volna megtudni, milyen kapcsolatban vannak egymással, de szerencsére idejében eszembe jutott, hogy nem illik kíváncsiskodni, meg aztán - gondoltam - előbb-utóbb úgyis kiderül.
- Úgy örülök - mondta, mikor ölében a cicával elhelyezkedett velem szemben -, úgy örülök, hogy itt van. Sokkal kellemesebb lesz Thornfieldben az élet, ha valakivel beszélgethetek. Ami azt illeti, Thornfieldben mindig kellemes az élet. Szép régi ház ez, bár az utóbbi években kissé elhanyagolták. Szép itt - mondom -, de télen a legszebb helyen is elhagyatottnak érzi magát az ember, ha egyedül van. Ne értsen félre - Leah nagyon jóravaló leány, és John meg a felesége ellen sem lehet semmi kifogásom, tisztességes emberek, de tudja, mégiscsak cselédek, nem beszélhetek velük úgy, mintha magamfajták lennének. Ha az ember tekintélyt akar tartani, nem engedheti őket közel magához. De most legfőbb ideje lefeküdni, éjfélt ütött az óra, és magácska egész nap utazott, nagyon fáradt lehet. Ha fölmelegedett, megmutatom a szobáját. Mellettem fog lakni; a szobája nem nagy, de azt hiszem, barátságosabb, mint a homlokzatra nyíló nagy vendégszobák. Azoknak szebb a berendezése, de olyan sivárak és zordak, én magam sem szeretek ott aludni.
Дата добавления: 2015-09-30; просмотров: 29 | Нарушение авторских прав
| <== предыдущая лекция | | | следующая лекция ==> |