Büszkeség és balítélet 18 страница

Kifogásaim a házasság ellen nem csupán azok voltak, melyeket (mint tegnap este megvallottam) az én esetemben egyedül a szenvedély ereje tudott elnémítani; a megfelelő rokonság hiánya nem érintené barátomat oly súlyosan, mint engem. Más okaim is voltak az idegenkedésre - olyan okok, melyek most is fennállnak, és egyaránt vonatkoznak mindkét esetre, bár én magam iparkodtam róluk megfeledkezni, minthogy közvetlenül nem érintettek engem. Ezeket az okokat, ha röviden is, fel kell tárnom. Édesanyja családjának társadalmi helyzete is kifogásolandó, de ez semmi a modorbeli fogyatékossághoz képest, amely oly gyakran, szinte állandóan megnyilatkozik nemcsak Mrs. Bennet, hanem a Kegyed három húga viselkedésében is, sőt amelytől időnként édesapja sem mentes. Bocsásson meg - kínos nekem, hogy így meg kell bántanom. De ha fájlalja is legközelebbi rokonai hibáit, és rosszulesik azokról hallania, szolgáljon vigasztalásul az a tudat, hogy a Kegyed és nővére viselkedése ellen soha hasonló kifogás nem merült fel, s ez nemcsak az általános dicsérő vélemény kettőjükről, hanem becsületére szolgál okosságuknak és lelki finomságuknak.

Még csak annyit akarok erről mondani, hogy az est eseményei megerősítették régebbi véleményemet a jelenlevőkről, és még inkább arra ösztökéltek, hogy megmentsem barátomat egy (meggyőződésem szerint) szerencsétlen házasságtól.

Bingley másnap Londonba utazott (bizonyosan emlékszik még erre), azzal a szándékkal, hogy rövidesen visszatér Netherfieldbe. Meg kell most magyaráznom, mi volt az én szerepem ebben az ügyben. Bingley nővérei éppúgy nyugtalankodni kezdtek, mint én; csakhamar rájöttünk, hogy véleményünk egyezik, s mivel mindnyájan tudtuk, hogy nincs veszteni való időnk, ha el akarjuk őt téríteni a házasságtól, legott elhatároztuk, hogy haladéktalanul követjük Londonba. El is utaztunk, s én ott készséggel vállaltam, hogy felvilágosítsam barátomat, milyen bajokkal járna az ilyen választás. Leírtam és nyomatékosan hangsúlyoztam minden nehézséget. De ha az én figyelmeztetésem talán meg is rendítette vagy késleltette volna elhatározását, nem hiszem, hogy végül is megakadályozta volna a házasságot, ha nem használom fel azt a döntő évet (s ezt habozás nélkül megtettem), hogy a Kegyed nővére közömbös őiránta. Addig abban a hiszemben volt, hogy Miss Bennet őszintén viszonozza érzelmeit, ha nem is hasonló mértékben. De Bingley természettől fogva igen szerény ember, s jobban bízik az én ítéletemben, mint a sajátjában. így hát nem volt nehéz meggyőzni arról, hogy csak ámította önmagát. S miután erre a meggyőződésre jutott, pillanatok alatt rá tudtam beszélni, hogy ne térjen vissza Hertfordshire-be. Nem hibáztatom magam, hogy mindezt megtettem. Az egész ügyben mindössze egy mozzanat van, amire nem tudok lelkifurdalás nélkül visszagondolni, s ez az, hogy nem restelltem fortélyhoz nyúlni, amennyiben eltitkoltam előtte, hogy a Kegyed nővére Londonban tartózkodik. Én magam éppúgy értesülve voltam erről, mint Miss Bingley, de öccse a mai napig sem tudja. Lehetséges, hogy minden rossz következmény nélkül találkozhattak volna, de én úgy éreztem, hagy Bingley vonzalma nem aludt ki még eléggé, s hogy a találkozás nem teljesen veszélytelen. Ez a titkolózás, ez az alakoskodás talán nem volt méltó hozzám. De megtörtént, s én a legjobb szándékkal cselekedtem. Erről a tárgyról nincs több mondanivalóm, egyéb magyarázattal nem tartozom. Ha megsértettem nővére érzéseit, akaratlanul tettem, s bár indokaimat természetesen aligha fogja elegendőnek tartani, én most sem találok bennük kivetnivalót.

Ami a másik, súlyosabb vádját illeti, hogy én igazságtalanul kárt okoztam volna Mr: Wickhamnek, ezt csak úgy tudom megcáfolni, ha feltárom egész kapcsolatát az én családommal. Hogy ő milyen határozott vádakat emelt ellenem, arról nincs tudomásom, de amit én elmondok, azt több, kétségtelen szavahihetőségű tanúval tudom igazolni.

Mr Wickham apja igen derék, becsületes ember volt, aki sok éven át kezelte az egész Pemberley birtokot, s a rábízott feladatot oly kitűnően végezte, hogy apám is természetesen szolgálatára akart lenni, s ezért elárasztotta jóságával George Wickhamet, aki a keresztfia volt. Apám gondoskodott iskoláztatásáról, majd Cambridge-be küldte, s ezzel jelentős segítséget nyújtott, mert édesapja tékozló felesége oldalán egész életében szegény ember maradt, s nem adhatott volna fiának úriemberhez méltó nevelést. Apám nemcsak kedvelte a mindig megnyerő modorú fiatalember társaságát, hanem igen jó véleménnyel is volt róla, s mivel remélte, hogy egyházi pályára lép, ebben az irányban akart jövőjéről gondoskodni. Én magam már sok-sok esztendő óta egészen más fényben látom George Wickhamet. Romlott hajlamai, elvtelensége, amit gondosan titkolt legfőbb jóakarója elől, nem kerülhették el egy vele majdnem egykorú fiatalember figyelmét, aki óvatlan pillanataiban is láthatta őt - apámnak erre nem volt alkalma. Most megint fájdalmat kell okoznom Kegyednek; hogy milyen mértékben, annak csak Ön a megmondhatója. De bármilyen érzelmeket ébresztett is Mr: Wickham, ha sejtem is természetüket, ez nem akadályozhat meg engem abban, hogy fel ne tárjam az ő igazi jellemét, sőt még eggyel több okot szolgáltat erre.

Drága édesapám körülbelül öt éve halt meg, s mindvégig olyan szeretettel csüggött Mr. Wickhamen, hogy végrendeletében külön lelkemre kötötte, teljes erőmből gondoskodjam előmeneteléről, bármilyen pályát is választ, s amennyiben lelkésszé szentelnék, birtokaink egyikén jövedelmező egyházközségbe juttassam, mihelyt lesz üresedés. Ezenkívül ezer fontot hagyott rá. Mr. Wickham atyja nem sokkal élte túl az enyémet. Alig fél évvel a két haláleset után Mr Wickham levélben közölte velem, hogy végleg a lelkészi pálya ellen döntött, s így remélhetőleg nem tartom indokolatlannak, ha valami közvetlen anyagi támogatásra számít a lelkészi állás helyett, amelynek előnyeit nem élvezheti. Jogi tanulmányokat kíván folytatni - tette hozzá -, s be kell látnom, hogy ezer font kamata nem elegendő alap a megélhetésre. Szerettem volna hinni őszinteségében, bár nem kételkedtem benne; mindenesetre készséggel hozzájárultam kívánságához. Tudtam, hogy Mr. Wickham nem való lelkésznek, s ezért hamar megegyeztünk. Ő lemondott minden igényéről, hogy támogassam a lelkészi pályán, még abban az esetben is, ha valaha erre szánná rá magát, s kárpótlásul kapott háromezer fontot. Azt hittem, hogy ezzel minden kapcsolat megszűnt köztünk. Olyan rossz véleményem volt róla, hogy nem hívtam meg Pemberleybe, és Londonban sem érintkeztem vele. Úgy tudom, nagyrészt a városban élt, de jogi tanulmányai csak ürügyül szolgáltak, s többé már semmi sem korlátozta tunya és kicsapongó életmódjában. Körülbelül három évig alig hallottam róla, de mikor meghalt a lelkész, akinek egyházközségét eredetileg neki szántuk, újból írt nekem, és kérte, helyezzem őt ebbe az állásba. Közölte velem, hogy rendkívül mostoha viszonyok között él (ezt nem is volt nehéz elhinnem). A jogászkodás semmi haszonnal sem járt, s ő most szentül elhatározta, hogy lelkész lesz, ha neki adományozom a kérdéses állást - kétsége efelől alig lehet, hiszen más jelöltem bizonyára nincsen, s nagyra becsült édesapám szándékairól sem feledkezhettem meg. Kegyed nem róhatja fel nekem, hogy ezt a kérést visszautasítottam, s hogy további alkalmatlankodása is süket fülekre talált. Mr. Wickham felháborodása szorult helyzetével állt arányban, s kétségkívül éppoly hevesen szidalmazott mások előtt, mint amilyen hevesek voltak nekem tett szemrehányásai. Ezek után az ismeretségnek még a látszatát is megszakítottuk. Hogyan élt, azt nem tudom. De múlt nyáron ismét a legkínosabb módon tolakodott be az életembe.

Most egy olyan körülményre kell kérnem, amelyet magam is szeretnék elfelejteni, s ha nem kényszerítene erre a jelen alkalom, soha nem tárnám fel semmiféle emberi lénynek. Miután ezt elmondtam, nem kételkedem a Kegyed titoktartásában. Húgomnak, aki több mint tíz évvel fiatalabb nálam, anyám unokaöccse, Fitzwilliam ezredes és én vagyok a gyámja. Körülbelül egy éve kivettük az iskolából, és lakást rendeztünk be neki Londonban. Múlt nyáron Ramsgate-be utazott azzal a hölggyel, aki a háztartást vezette - s odautazott Mr. Wickham is, nyilván előre megfontolt szándékkal. Kiderült ugyanis, hogy régi ismerőse Mrs. Younge-nak, akinek jellemében keservesen csalódtunk. Az ő cinkos támogatása révén Mr. Wickham teljesen behízelegte magát húgomnál (Georgiana szerető szívében mély nyomot hagyott, hogy kislány korában kedvesen bánt vele); húgom szerelmesnek képzelte magát, és beleegyezett, hogy Wickham megszöktesse. Még csak tizenöt éves volt, s ez mentségéül szolgál. De ha elmondtam, milyen meggondolatlanul viselkedett, örömmel tehetem hozzá, hogy tőle magától tudtam meg a dolgot. Egy-két nappal a tervezett szökés előtt váratlanul odautaztam, s ekkor Georgiana, nem bírván elviselni a gondolatot, hogy megbántsa és elszomorítsa bátyját, akit szinte édesapjaként tisztelt, mindent bevallott nekem. Képzelheti, mit éreztem, és hogyan jártam el.

Húgom jó neve és érzései iránti kíméletből nem rendeztem nyilvános jelenetet, hanem írtam Mr. Wickhamnek, aki rögtön elutazott, Mrs. Younge-ot pedig természetesen elbocsátottam állásából. Mr. Wickham elsősorban kétségtelenül húgom vagyonára tört, ami harmincezer fontra rúg, de bizonyára erősen ösztökélte az a remény is, hogy bosszút állhat rajtam. Ez a bosszú valóban teljes lett volna.

Ezzel híven beszámoltan Kegyednek minden eseményről, amely kettőnket közösen érdekelhet, s ha szavaimat nem tartja eleve valótlannak, remélem, ezentúl nem vádol kegyetlenséggel Mr. Wickham irányában. Nem tudom, mi módon, milyen ravaszsággal téveszthette meg Kegyedet, de sikerén talán nincs is mit csodálkozni. Mivel Kegyed eddig egyik ügy előzményeiről sem tudott semmit, nem állhatott módjában felkutatni az igazságot, a gyanakvás pedig valóban nem természete.

Talán csodálkozik, miért nem mondtam el mindezt tegnap este. De akkor nem voltam eléggé ura magamnak, s nem tudtam mit szabad és mit kell feltárnom. Hogy igaz-e, amit itt előadtam, erre nézve elsősorban Fitzwilliam ezredes tanúságára hivatkozom, aki mint közeli rokonom, állandó bizalmas barátom, s főleg mint apám végrendeletének egyik végrehajtója kénytelen volt megismerkedni az említett ügynek minden részletével. Ha az én állításaimat értéktelennek tekinti, mert irtózik tőlem, ez nem gátolhatja abban, hogy megbízzék unokabátyámban: s hogy módja legyen őt megkérdezni, keresni fogom az alkalmat, hogy a délelőtt folyamán átadjam Kegyednek ezt a levelet. Még csak ennyit: Isten áldja meg.

Fitzwilliam Darcy

**********

Mikor Darcy átadta a levelet, Elizabeth nem várta, hogy megismétli benne vallomását, sőt el sem tudta gondolni, mit mondhat. De ismerve a levél tartalmát, könnyen elképzelhetjük, milyen mohón futotta át, s milyen ellentétes érzelmeket ébresztett benne. Alig lehet meghatározni, mit érzett olvasás közben. Eleinte csodálkozva fedezte fel, hogy Darcy egyáltalán lehetségesnek tartja a kimagyarázkodást - hiszen konokul hitte, hogy a fiatalember semmi olyan magyarázatot nem adhat, amit a természetes szégyenérzés el nem titkolna. Telve előítélettel mindaz iránt, amit Darcy mondhat, Elizabeth elkezdte olvasni a beszámolót a netherfieldi eseményekről. Oly mohón falta a betűket, hogy a szavak értelmét alig tudta felfogni -türelmetlenül várta, mit tárhat fel a következő mondat, s ezért nem tudta megérteni, amit éppen olvasott. Hogy Darcy közömbösnek tartotta volna Jane-t, erről rögtön megállapította magában, hogy nem lehet igaz; amit pedig igazi, legsúlyosabb kifogásairól írt a házassággal szemben, az annyira felbőszítette Elizát, hogy nem is kívánta igazságosan mérlegelni Darcy érveit. Darcy meg sem bánta kellő módon, amit tett; a levél hangja gőgös volt, nem bűnbánó, kihívó büszkeség áradt minden sorából.

De amikor Wickham ügyére tért át, amikor már kissé világosabb fejjel olvasott olyan eseményekről, melyek, ha igazak, le kell hogy rontsák minden eddigi jó véleményét (pedig Darcy beszámolója kísértetiesen hasonlított mindahhoz, amit Wickham önmagáról mesélt), Elizán még nehezebben jellemezhető és még gyötrőbb érzések lettek úrrá. Megdöbbenés, félelem, sőt borzadás futott át rajta. Egész lelkével tiltakozott a vádak ellen, újra meg újra felkiáltott: - Ez nem lehet igaz! Lehetetlen! Szemenszedett hazugság! s miután átolvasta az egész levelet, bár az utolsó egy-két oldalra már alig ügyelt, sietve eltette, szentül megfogadva, hogy többet a kezébe sem veszi, és bele sem néz többé.

Ebben a feldúlt lelkiállapotában, ide-oda csapongó gondolatokkal próbálta folytatni a sétát - de hiába. Fél perc múlva újra kibontotta a levelet, amennyire tudta, összeszedte magát, újból belekezdett a Wickhamre vonatkozó részek gyötrelmes olvasásába, s már annyira úrrá lett érzésein, hogy külön-külön megvizsgálta minden egyes mondat értelmét. Wickham ugyanígy vázolta kapcsolatát a pemberleyi családdal, amit pedig Darcy édesapja jóságáról írt (Elizabeth nem tudta eddig, hogy mi mindenre terjedt ki), az is pontosan egyezett Wickham szavaival. Idáig a két beszámoló kölcsönösen megerősítette egymást, de mikor a végrendelethez ért, nyilvánvaló lett az eltérés. Wickham elbeszélése a lelkészség sorsáról még frissen élt a leány emlékezetében, s mikor felidézte, kelletlenül úgy érezte, hogy az egyik vagy a másik fél nagyon kétszínűen viselkedett. Néhány pillanatig abba a hitbe ringatta magát, hogy vágyai nem tévesztették meg. De ahogy aprólékos figyelemmel újra meg újra követte az események sorát, közvetlenül azután, hogy Wickham lemondott a lelkészségre vonatkozó minden igényéről, s ennek fejében jelentős összeget, háromezer fontot kapott - ez ismét gondolkodóba ejtette Elizát. Letette a levelet, igyekezett elfogulatlanul mérlegelni minden körülményt, fontolóra vette mindkét állítás valószínűségét, de nem sok eredménnyel. Mind a két részről puszta állításokra támaszkodott. Megint belefogott az olvasásba. De a levél minden sorából egyre jobban kiviláglott, hogy ez az ügy, melyet eddig, meggyőződése szerint, semmiféle ravaszkodással nem lehetett volna úgy beállítani, hogy Darcy szerepe ne tűnjék fel gyalázatosnak, oly módon is magyarázható, hogy Darcy mindvégig kifogástalanul járt el.

A tékozló és feslett életmód, amellyel Darcy nem átallotta Wickhamet vádolni, rendkívül megdöbbentette a leányt, annál is inkább, mert nem volt semmiféle ellenkező bizonyítéka. Sohasem hallott Wickhamről, mielőtt az belépett az X. grófság ezredébe, ott is egy fiatalember rábeszélésére vállalt szolgálatot, aki véletlenül találkozott vele Londonban, és régebben is csak futólag ismerte. Korábbi életmódjáról semmit sem tudtak Hertfordshire-ben, kivéve azt, amit ő maga mesélt. Igazi jelleméről akkor sem tudakozódott volna, ha módjában áll ilyen értesüléseket szerezni. Wickham arca, hangja, modora rögtön minden erény birtokosává avatta őt szemében. Próbált visszaemlékezni valamilyen jó cselekedetére, a becsület vagy a jóakarat valamilyen jelére, amely megvédte volna őt Darcy támadásaitól; vagy legalább értékes tulajdonságaira utalva ellensúlyozhatta alkalmi botlásait - Elizabeth ide szerette volna sorolni mindazt, amit Darcy tunya és kicsapongó életmódnak nevezett. De semmi ilyen emlék nem jött segítségére. Tüstént maga elé tudta őt idézni, megnyerő arcát és modorát - de egyebet nem írhatott javára, csak azt, hogy a környéken általános tetszést aratott, meg hogy a tiszti étkezdében kedvelték szórakoztató társalgása miatt. Jó ideig töprengett ezen, majd újra hozzáfogott az olvasáshoz. De sajnos, most Miss Darcy elleni ármánykodása következett, ezt a történetet pedig némileg alátámasztotta a beszélgetés, amelyet éppen előző délelőtt folytatott Fitzwilliam ezredessel. A levél végén az állt, hogy az elmondottakat Fitzwilliam pontról pontra igazolhatja - ő pedig magától az ezredestől hallotta, hogy unokaöccse minden ügyébe beavatta, s Fitzwilliam jellemében nem volt oka kételkedni. Egy pillanatra már majdnem elszánta magát, hogy az ezredeshez fordul, de visszariadt a fonák kéréstől, s végül elűzte magától a gondolatot, jól tudva, hogy Darcy nem kockáztathatott volna meg ilyen javaslatot, ha nincs meggyőződve, hogy unokabátyja mindenben megerősíti állításait.

Elizabeth pontosan emlékezett Wickhammel folytatott beszélgetésére, amikor első este találkoztak Philipséknél. Nem egy szava frissen megmaradt emlékezetében; most hirtelen ráeszmélt, milyen illetlenség volt ilyesmit kitálalni egy idegennek, s csodálkozott, hogy eddig ez nem jutott eszébe. Látta, hogy Wickham tapintatlanul, tolakodóan viselkedett, s eljárása nem egyezett fennen hangoztatott elveivel. Dicsekedve mondta, hogy ő nem fog találkozni Darcyval, inkább Darcy hagyja el a környéket, de ő nem mozdul onnan; s mégis, már a következő héten távol maradt a netherfieldi bálról. Eszébe jutott az is, hogy amíg Bingleyék el nem költöztek Netherfieldből, Wickham csak neki panaszolta el sorsát, de elutazásuk után a történet szájról szájra járt - akkor már minden gátlás és lelkifurdalás nélkül ócsárolta Darcy jellemét, pedig előzőleg kijelentette, annyira tiszteli az apja emlékét, hogy emiatt sohasem fogja leleplezni a fiát.

Milyen más színben tűnt most fel Wickham minden cselekedete! Elizabeth most látta meg, hogy Miss Kingnek csak gyűlöletes pénzéhségből udvarolt; a leány szerény vagyona többé nem Wickham mérsékelt igényeit bizonyította, hanem azt, hogy mohón kap minden után. Az őiránta tanúsított viselkedését sem lehetett menteni; vagy abban a hiszemben volt, hogy gazdag leány, vagy hízelgett hiúságának, hogy bátoríthatja azt a vonzalmat, amelyet Elizabeth igen óvatlanul elárult előtte. Hiába próbálta őt magában védeni, igyekezete egyre jobban gyöngült. Darcy igazolására kénytelen volt azt is elismerni, hogy Bingley már régen kijelentette, amikor Jane nála kérdezősködött: barátja nem hibás a Wickham-ügyben; hogy bármilyen gőgös és elutasító is a modora, ismeretségük egész folyamán - pedig az utóbbi időben sokat voltak együtt, és Elizabeth közelebbről megismerhette gondolkodásmódját - soha nem tapasztalt olyasmit, ami elvtelen vagy igazságtalan felfogásra vallott, ami vallásba vagy erkölcsbe ütköző szokásokról tanúskodott volna. Baráti körében becsülték, és nagyra tartották; még Wickham is elismerte róla, hogy jó testvér - ő maga gyakran hallotta, milyen szeretettel beszél húgáról, bizonyságául annak, hogy van benne legalább némi meleg érzés. Ha Wickham híven írta le eljárását, amely sárba tiprása minden méltányosságnak, ez alig maradhatott volna rejtve a világ előtt, s ha erre képes volna, érthetetlen, hogy olyan melegszívű emberrel tartson fenn barátságot, mint Bingley.

Elizabeth mélységesen elszégyellte magát. Akár Darcyra gondolt, akár Wickhamre, azt kellett éreznie, hogy vak volt, részrehajló, elfogult és nevetséges.

- Milyen gyalázatosan viselkedtem! - kiáltott fel. - Én, aki büszke voltam jó ítélőképességemre! Én, aki képességeimmel kérkedtem! Hányszor lenéztem Jane nagylelkű, nyílt szívét, hányszor hízelegtem a hiúságomnak alaptalan, kárhozatos gyanakvásommal! Milyen megalázó ez a felfedezés! De mennyire rászolgáltam a megaláztatásra! A szerelem sem sújthatott volna nyomorultabb vaksággal. De engem a hiúság szédített el, nem a szerelem. Ismeretségünk legelején megörültem, hogy az egyik kitüntet figyelmével, s megsértődtem, mert a másik elhanyagol - rabul ejtett a tudatlanság és a balítélet, s elfojtottam a józan ész szavát, mikor e két férfiról volt szó. E pillanatig teljesen félreismertem önmagamat.

Дата добавления: 2015-09-30