Büszkeség és balítélet 27 страница

- Hát mégis megesküsznek! - kiáltotta Elizabeth, mihelyt a két leány magára maradt. - Milyen furcsa az egész! És még hálát kell adnunk ezért! Örülnünk kell, hogy meglesz az esküvő, bármilyen kevés esélyük van a boldogságra, akármilyen silány Wickham jelleme! Ó, Lydia!

- Engem az a gondolat vigasztal - felelte Jane -, hogy nem venné feleségül Lydiát, ha nem szeretné igazán. S jó nagybácsink segíthetett ugyan rendezni adósságait, de nem tudom elhinni, hogy tízezer fontot vagy ilyenféle összeget előlegezett volna. Neki is vannak gyerekei, talán még több is lesz. Hogyan tudna nélkülözni akár feleekkora összeget?

- Ha valaha megtudjuk, mennyire rúgott Wickham adóssága - mondta Elizabeth s mennyit íratott Lydia nevére, akkor pontosan ki lehet számítani, mennyit áldozott Mr. Gardiner, mert Wickhamnek egy fityingje sincs. Nagybátyánk és nénénk jóságát sohasem tudjuk viszonozni. Hogy házukba fogadták Lydiát, hogy védelmezik és támogatják - olyan áldozat ez tőlük, húgunknak pedig olyan szerencse, hogy évekig sem tudja leróni a háláját. Ha arra gondolok, hogy már náluk is van! Ha ez a jóság porig nem sújtja őt, nem érdemli meg, hogy valaha is boldog legyen. Mit érezhet Lydia, mikor először találkozik nagynénjével?

- Próbáljuk elfelejteni, amit mindketten elkövettek - mondta Jane. - Remélem és bízom benne, hogy még boldogok lesznek. Wickham hajlandó a házasságra, s ez remélhetőleg arra vall, hogy most már jó útra tért. A kölcsönös szeretet lehűti majd szenvedélyeiket, s én azzal biztatom magam, hogy életük nyugodt, ésszerű mederben folyik tovább, és esztelenségük idővel feledésbe merül.

- Mindketten úgy viselkedtek - felelte Elizabeth -, hogy sem te, sem én, sem mások nem tudják soha elfelejteni. Kár erről beszélni.

A lányoknak csak most jutott eszükbe, hogy anyjuk valószínűleg még semmit nem tud a történtekről. Bementek hát a könyvtárszobába, és megkérdezték apjukról, nincs-e kifogása ellene, hogy őt is értesítsék. Mr. Bennet éppen írt, s fel sem emelve fejét, hidegen ennyit válaszolt:

- Ahogy jónak látjátok.

- Elvihetjük a bácsi levelét, hogy felolvassuk neki?

- Vigyétek, amit akartok, csak menjetek már. Elizabeth elvette a levelet az íróasztalról, s együtt felmentek anyjukhoz. Mary és Kitty éppen nála voltak, így hát egy füst alatt mindnyájuknak elmondhatták a dolgot. Röviden jelezték, hogy jó hírt fognak közölni, majd Jane felolvasta a levelet. Mrs. Bennet alig bírt uralkodni magán. Mihelyt meghallotta, hogy bátyja bizakodik Lydia közeli esküvőjében, kitört belőle az öröm, mely minden következő mondattal magasabbra hágott. Az örvendetes hír most éppolyan heves izgalomba hozta, mint azelőtt az ijedtség és a bánat. Neki elég volt az a tudat, hogy leánya megesküszik, boldogságát nem féltette, ballépésének emléke nem kínozta.

- Drága, édes Lydiám! - kiáltotta. - Ez aztán pompás hír! Hát mégis férjhez megy... Újra fogom őt látni! Férjhez megy, tizenhat éves korában! Az én derék, jó bátyám! Tudtam, hogy így lesz... Hogy ő mindent rendbe hoz! Hogy szeretném már Lydiát látni... És a kedves Wickhamet is! De mi lesz a ruhákkal, a kelengyével? Rögtön írok a sógornőmnek. Lizzy, szívem, szaladj le az édesapádhoz, kérdezd meg tőle, mennyit ad a lányának erre. Várj csak, majd én magam megyek. Kitty, csöngess Hillnek! Rögtön felkapok magamra valamit. Édes, drága Lydiám! Milyen jól fogunk mulatni, ha megint együtt leszünk!

Legidősebb leánya mérsékelni próbálta ezt a heves elragadtatást, s a kötelezettségekre terelte a szót, melyeket Mr. Gardiner eljárása ró az egész családra.

- Hiszen ezt a szerencsét főleg az ő jóságának köszönhetjük - tette hozzá. - Meggyőződésünk szerint kötelezte magát, hogy pénzzel segíti Wickhamet.

- Hát aztán? - kiáltott az anyja. - Így van ez rendjén! Ki segítene rajta, ha nem a tulajdon nagybátyja? Tudod jól, ha nem volna saját családja, akkor én meg a gyerekeim örökölnék az egész vagyonát - és ez az első eset, hogy néhány ajándékon kívül kaptunk tőle valamit. Ó, milyen boldog vagyok! Nemsokára férjnél lesz az egyik lányom. Mrs. Wickham!... Milyen jól hangzik! És csak júniusban múlt tizenhat éves. Drága Jane, olyan izgatott vagyok, hogy írni sem tudnék... majd én diktálok, s te megírod a levelet. A pénzről majd később beszélünk apátokkal... de a holmikat rögtön meg kell rendelni!

Most felsorolta a gyolcs, muszlin és karton különféle fajtáit, s hamarosan egész jegyzéket állított volna össze a rendelésekből, ha Jane nagy nehezen rá nem veszi, hogy várjon, amíg apjával meg nem beszélik a dolgot. - Egy nap késedelem már nem számít - jegyezte meg Jane, és Mrs. Bennet olyan boldog volt, hogy nem makacskodott annyit, mint rendesen. Közben más tervek is megfordultak a fejében.

- Mihelyt felöltöztem, Merytonba megyek, s elmondom az örömhírt nővéremnek; visszafelé pedig benézek Lady Lucashoz és Mrs. Longhoz. Kitty, szaladj le, és rendeld meg a kocsit. Tudom, jót fog nekem tenni a friss levegő. Mondjátok, lányok, nem kell nektek semmi Merytonból? Ó, itt jön Hill! Kedves Hill, hallotta már az örömhírt? Miss Lydia férjhez megy, és maguk mind kapnak egy pohár puncsot, hogy megünnepeljük az esküvőt.

Mrs. Hill rögtön áradozni kezdett örömében. Elizabeth a többiekkel együtt fogadta szerencsekívánatait, aztán megunva ezt a sok ostobaságot, szobájába menekült, hogy nyugodtan gondolkozhasson.

Szegény Lydia helyzete a legjobb esetben is elég siralmas volt; de hálát kell adni, hogy a dolog nem ütött ki még rosszabbul. Elizabeth ezt érezte, s bár a jövőtől nem várhatott sem ésszerű boldogságot, sem anyagi jólétet húga számára, mégis, ha visszagondolt arra, milyen félelmek gyötörték őket még két órával ezelőtt, át kellett éreznie a szerencsés fordulat minden előnyét.

**********

Mr. Bennetnek azelőtt is gyakran megfordult a fejében, mennyivel helyesebb volna, ha nem élné fel egész jövedelmét, hanem minden évben félretenne valamit: így több maradna gyermekeinek és feleségének, ha Mrs. Bennet túlélné őt. Ez a gondolat most jobban gyötörte, mint valaha. Ha teljesítette volna kötelességét e tekintetben, most nem kellene Lydia becsületének és jó hírének romjait a nagybácsi pénzén megvásárolni. Ez esetben a legilletékesebb személyre hárult volna az öröm, hogy Nagy-Britannia egyik leghaszontalanabb fiatalemberét rávegye a Lydiával kötendő házasságra.

Mr. Bennetet komolyan bántotta, hogy sógora egyedül viselje egy olyan ügy költségeit, amely senkinek sem ígért jót. Elhatározta hát, hogy lehetőleg megtudja, mennyit áldozott Mr. Gardiner, és minél hamarabb lerója nála adósságát.

Amikor Mr. Bennet megházasodott, teljesen fölöslegesnek érezték a takarékoskodást, hiszen úgyis fiuk fog születni. S mihelyt nagykorú lesz a fiú, a kötött birtok is felszabadul, s az özvegy és a fiatalabb gyermekek majd gond nélkül élhetnek. Öt leány jött egymás után, de a fiú egyre késett, bár Mrs. Bennet még sok évvel Lydia születése után is bízott a jövetelében. Végre felhagytak a reménnyel, de akkor már késő lett volna takarékoskodni. Mrs. Bennetnek semmi érzéke nem volt a gazdálkodáshoz, s csak férje független, elvonult életmódjának köszönhették, hogy nem keveredtek adósságba.

A házassági szerződés ötezer fontot biztosított Mrs. Bennetnek és a gyermekeknek. De hogy milyen arányban oszlik meg az összeg a leányok között, ez a szülők akaratától függött. Ez volt az egyik pont, amelyet most, legalább Lydia esetében, tisztázni kellett, s Mr. Bennet habozás nélkül hozzájárulhatott a levélben foglalt ajánlathoz. Hálás, de tömör szavakkal köszönte meg sógorának jóságát, aztán közölte vele, hogy teljes mértékben helyesli eddigi lépéseit, és szívesen teljesíti az ő nevében vállalt kötelezettségeket. Soha nem gondolta volna, hogy ha Wickhamet rá lehet is bírni a házasságra, ez olyan kevés áldozattal jár majd, mint az ajánlott megegyezés. Az évi száz font járadék neki tíz font megterhelést sem jelent, hiszen Lydia kosztja és zsebpénze, meg a folytonos pénzajándékok, amelyeket anyja dugdos neki, együttvéve majdnem száz fontra rúgnak.

Kellemesen lepte meg Mr. Bennetet az is, hogy ily csekély erőfeszítést kívánnak tőle; mert legfőbb vágya jelenleg az volt, hogy minél kevesebbet zaklassák ezzel az üggyel. Első dührohamában buzgón nekilátott a nyomozásnak - de dühe már lelohadt, s természetesen visszasüllyedt régi tespedésébe. A levelet hamar megírta, mert amilyen nehezen kezdett valamihez, oly gyors volt az elintézésben. Pontosabb adatokat kért, hogy mivel tartozik sógorának, de Lydiára annyira haragudott, hogy egy árva szót sem üzent neki.

A jó hír gyorsan elterjedt a házban, s hamarosan híre futott a környéken is, ahol filozofikus nyugalommal fogadták. Persze érdekesebb társalgási téma, ha Miss Lydia Bennetnek nincs maradása Londonban, de azt is örömhírként üdvözölték volna, ha távol a világtól, valami messzi tanyán senyved. Igaz, az esküvőről is bőven lehetett pletykálni, és az a sok jólelkű szerencsekívánat, amely a rosszmájú merytoni vénasszonyok ajkán régebben elhangzott, a megváltozott körülmények között sem vesztett sokat éléből, hiszen biztosra vették, hogy ilyen férj oldalán Lydiának keserves lesz a sorsa.

Mrs. Bennet már két hete nem jelent meg a családi körben, de a boldog nap örömére újból elfoglalta helyét az asztalfőn, bosszantóan vidám hangulatban. Diadalát nem tompította semmiféle szégyenérzés. Férjhez adni egyik leányát: ez volt Mrs. Bennet leghőbb óhaja, amióta Jane elmúlt tizenhat éves, s e vágy most beteljesülés előtt állt. Minden gondolata, minden szava akörül forgott, ami együtt jár a nagyvilági esküvőkkel - egyébről sem beszélt, csak a finom muszlinruhákról, az új hintókról és a személyzetről. Gondolatban buzgón átkutatta a környéket, hol találhat megfelelő házat leánya számára, s bár nem tudta és nem is számolgatta, mennyi jövedelmük lesz, sok házról máris kijelentette, hogy számukra nem elég nagy vagy nem elég előkelő.

- Haye Park talán megfelelne, ha Gouldingék kiköltöznének - mondta -, esetleg a stoke-i kastély is, ha tágasabb volna a szalonja. De Ashworth túl messze van! Nem bírnám elviselni, hogy Lydia tíz mérföldre lakjon tőlem. A Purvis-laknak meg az a baja, hogy a manzárdszobák borzalmasak.

Férje nem szakította félbe, amíg a személyzet felszolgált az asztalnál. De miután azok elhagyták a szobát, így szólt feleségéhez:

- Mrs. Bennet, mielőtt kivenné az egyik házat, vagy akár valamennyit a vejének meg a lányának, egy dolgot szeretnék tisztázni. Van a környéken egy ház, ahová soha be nem teszik a lábukat. Egyik alá sem adok lovat azzal, hogy fogadom őket Longbournban.

Ezt a kijelentést hosszú vita követte, de Mr. Bennet hajthatatlan maradt, sőt hamarosan még egy kijelentést tett, és Mrs. Bennet ámulva és borzadva hallotta, hogy férje egy fontot sem hajlandó előlegezni Lydia menyasszonyi ruhájára. Mr. Bennet kereken megmondta, hogy leánya a szeretet legcsekélyebb jelét sem várhatja tőle ez alkalomból. Mrs. Bennet alig hitt a fülének. Hogy férje ilyen képtelenségre vetemedjék eszeveszett haragjában! Megtagadja saját leányától azt a kiváltságot, ami nélkül a házasság alig tekinthető érvényesnek! Megáll az ész! Sokkal jobban szégyellte, hogy leánya nem jelenhet meg új ruhában az esküvőn, mint azt, hogy megszökött Wickhammel, és két hétig együtt élt vele az esküvő előtt.

Elizabeth most szívből bánta, hogy a gyötrelmes pillanat hatása alatt közölte Darcyval, mennyire aggódnak húga miatt. Mivel Lydia szökése rövidesen szerencsés véget ér az esküvővel, a kellemetlen előzményeket valószínűleg el lehetett volna titkolni mindazok elől, akik nem voltak közvetlen szemtanúi az eseményeknek.

Attól nem tartott, hogy a hír Darcy révén tovább terjed. Kevés ember titoktartásában bízott meg ily feltétlenül, mégis mindennél jobban bántotta, hogy éppen Darcynak van tudomása Lydia ballépéséről. Nem mintha attól félt volna, hogy ez az ő saját személyére hátrányos, hiszen kettőjük között úgyis áthághatatlan a szakadék. Ha Lydia házassága a legillendőbb formák között zajlik is le, akkor is képtelenség feltételezni, hogy Darcy rokonságot vállaljon egy olyan családdal, mely az összes eddigi akadályokon kívül, összeköttetésbe és szoros rokoni kapcsolatba hozza azzal az emberrel, akit ő teljes joggal megvet.

Hogy Darcy visszaretten az ilyen rokonságtól, azon nem is csodálkozott. Derbyshire-ben még érezte, hogy a fiatalember meg akarja nyerni vonzalmát - de számíthat-e arra, hogy ez a vágy túléli az ilyen csapást? Elizabeth le volt sújtva, meg volt alázva, bűnbánatot érzett, bár maga sem tudta, miért. Sóvárogva vágyott Darcy becsülésére, pedig ennek már semmi hasznát nem remélhette. Szeretett volna hírt kapni róla, pedig nem volt már erre semmi esély. Érezte, hogy boldog lehetett volna vele - most, amikor valószínűleg soha nem látják már egymást.

Milyen diadal volna Darcynak, gondolta magában nemegyszer, ha megtudná, hogy most örömmel és hálásan fogadná ajánlatát, melyet még négy hónappal előbb büszkén visszautasított. Tudta róla, hogy nagylelkű, amilyen nagylelkű férfi csak lehet - de mégiscsak földi halandó, és büszkén diadalmaskodna.

Most kezdte belátni, hogy természeténél és tehetségénél fogva Darcy az a férfi, aki legjobban illene hozzá. Értelme és kedélye, ha más irányú is, mint az övé, megfelelt volna minden kívánságának. Ez a frigy javára szolgált volna mindkettőjüknek, az ő könnyed, élénk szelleme bizonyára enyhítette volna Darcy komorságát, feloldotta volna tartózkodó modorát, ő maga pedig még sokkal többet tanulhatott volna Darcy ítéletéből, tudásából, emberismeretéből.

De ilyen szerencsés házasság most nem mutathat példát a csodáló tömegeknek, hogy milyen is az igazi családi boldogság. Rövidesen egészen más természetű frigy kötődik családjukban, amely a másiknak még a lehetőségét is kizárja.

Nem tudta elképzelni, hogyan fognak Wickham és Lydia akár szerényen is megélni saját lábukon. De egyet érzett: nem sok reménye lehet a tartós boldogságra egy olyan párnak, akik csak azért kerültek össze, mert szenvedélyük erősebb volt, mint erényük.

Mr. Gardiner hamarosan újra írt sógorának. Mr. Bennet köszönő soraira röviden felelt, biztosítva őt arról, hogy bármikor szívesen megtesz mindent a családért, majd arra kérte, hogy soha többé ne említsék előtte az ügyet. Most elsősorban azért ír, hogy közölje velük: Wickham elhatározta, hogy otthagyja a nemzetőrséget.

Én kezdettől fogva próbáltam erre rábeszélni - tette hozzá -, mihelyt megegyeztünk az esküvő ügyében. Bizonyára egyetértesz velem, hogy saját érdekében, de unokahúgom érdekében is igen kívánatos, hogy ne maradjon régi ezredénél. Mr. Wickhamnek most az a szándéka, hogy tényleges szolgálatba lép, s régebbi barátai között vannak még, akik tudnak és hajlandók is tenni valamit érte a hadseregben. Megígérték, hogy kineveztetik zászlóssá N. tábornok ezredében, amely most északon állomásozik. Az is előnyös, hogy messze lesznek a mi vidékünktől. Wickham most nagyon igyekszik, s én remélem, hogy az új környezetben, ahol vigyázniok kell jó nevükre, mindketten megfontoltabban fognak viselkedni. írtam Forster ezredesnek, közöltem vele az újabb fejleményeket, és kértem, nyugtassa meg Wickham hitelezőit Brightonban és a környéken, hogy hamarosan megkapják a pénzüket, amiért én vállalok jótállást. Kérlek, tedd meg ugyanezt a merytoni hitelezőkkel, akiknek jegyzékét csatolom, Wickham bevallása szerint. Azt mondja, hogy ez minden tartozása - legalábbis remélem, nem tévesztett meg bennünket. Haggerstonnak megadtam az utasításokat, s egy hét alatt az egész ügyet elintézzük. Utána Wickhamék egyenesen az ezredhez utaznak, ha ugyan nem kapnak előbb meghívást Longbournba. Feleségemtől úgy tudom, hogy Lydia nagyon szeretne látni mindnyájatokat, mielőtt elhagyná Dél-Angliát. Jól van, és szerető gyermeki üdvözletét küldi Neked és édesanyjának. Ölel sógorod

E. Gardiner

Mr. Bennet és leányai éppoly világosan látták, mint Mr. Gardiner, mennyi előnnyel jár, ha Wickham otthagyja a nemzetőrséget. De Mrs. Bennet nem örült ennek. Hogy Lydia északon telepedjen le, éppen most, amikor legjobban tudna vele szórakozni és büszkélkedni (mert Mrs. Bennet korántsem mondott le a tervéről, hogy Hertfordshire-ben keres lakást a fiatal párnak) - ennél keservesebb csalódás nem is érhette volna. És milyen rettenetes, hogy Lydiát elszakítják attól az ezredtől, ahol mindenkit ismer, és ahol annyi a jó barátja!

- Úgy szereti Forster ezredesnét - mondta -, megszakad a szíve, ha itt kell hagynia! És hány fiatalember van, aki a szívéhez nőtt. Honnan tudjuk, hogy N. tábornok tisztjei is ilyen kellemes úriemberek?

Mr. Bennet eleinte hallani sem akart Lydia kéréséről (mert csak kérésnek lehetett magyarázni), hogy a család ismét befogadja őt, mielőtt északra indul. De Jane és Elizabeth egyetértettek abban, hogy tekintettel Lydia érzéseire és társadalmi helyzetére, a szülőknek meg kell bocsátaniok a házasság alkalmából; ezért komolyan és okosan, de szelíden lelkére beszéltek, hogy rögtön az esküvő után férjével együtt fogadja őt Longbournban. Apjuk végre meghajolt érveik előtt, és megtette, amit kívántak. Anyjuknak megvolt hát az öröme, hogy végigmutogathatja férjezett leányát az egész szomszédságban, mielőtt Lydia megkezdené északi száműzetését. Amikor tehát Mr. Bennet újból írt sógorának, megadta az engedélyt, hogy jöhetnek, s abban állapodtak meg, hogy a szertartás után azonnal indulnak Longbournba. Elizát azonban meglepte, hogy Wickham is beleegyezett a tervbe, mert ha a saját szíve szerint ítél, semmit sem kívánt oly kevéssé, mint hogy újra találkozzanak.

**********

Elérkezett az esküvő napja, s Jane és Elizabeth valószínűleg jobban meg voltak illetődve, mint maga a menyasszony. A fiatal pár elé küldték a kocsit X.-be, és ebédidőre várták őket. A két idősebb Bennet lány rettegve nézett jövetelük elé, különösen Jane, aki feltételezte Lydiáról, hogy ugyanazt érzi, amit ő érezne, ha ő lenne a bűnös, és gyötrődve gondolt arra, mit szenvedhet a húga.

Végre megérkeztek. A család a reggelizőszobában gyűlt össze fogadásukra. Mrs. Bennet arca széles mosolyra derült, mikor a kocsi megállt a ház előtt. Mr. Bennet tekintete kifürkészhetetlenül komoly maradt, a leányok szemében aggódó félelem és nyugtalanság ült.

Az előszobában felcsendült Lydia hangja; az ajtó feltárult, s ő berontott a szobába. Anyja odalépett hozzá, megölelte, és kitörő örömmel üdvözölte, majd nyájas mosollyal nyújtott kezet Wickhamnek, aki Lydia után lépett be, s oly túláradó szívvel gratulált mindkettőjüknek, hogy látszott rajta, nem kételkedik boldogságukban.

A fiatalok most Mr. Bennethez fordultak, de a fogadtatás itt már nem volt olyan szívélyes. Mr. Bennet arca még szigorúbbá merevedett, s alig nyitotta ki a száját. Az ifjú pár fölényes biztonsága még jobban felkeltette haragját. Elizabeth csak undort érzett, s még Jane is meg volt botránkozva. Lydia a régi maradt: szilaj, zabolátlan, lármás és arcátlan. Egyik nővérétől a másikhoz fordult, számon kérte a gratulációjukat, s amikor végre mindnyájan leültek, gyorsan, fürkészve körülnézett a szobában, megállapította, hogy egy­két kisebb változást lát, aztán nevetve jelentette ki, hogy bizony már régóta nem járt itt.

Wickhamen éppoly kevés nyoma látszott a zavarnak, mint Lydián, de neki mindig olyan sima volt a modora, hogy ha jelleme és házassága makulátlan, mosolygós, könnyed viselkedése mindenkit elbűvöl e rokoni látogatás alkalmából. Elizabeth nem hitte volna róla eddig, hogy ennyi az önbizalma; de most azzal az elhatározással ült le, hogy a jövőben nem fog határt szabni bármilyen arcátlan ember arcátlanságának. Elizabeth is pirult, Jane is, de annak a két személynek, aki zavarba hozta őket, nem változott a színe.

Дата добавления: 2015-09-30